CD kritika

A mindössze két albumot megért, atmoszférikus és súlyos doom metalban jeles The Blood Divine-t annak idején Darren White volt Anathema énekes hívta életre a Cradle Of Filthből és az Extreme Noise Terrorból ismert arcokkal.

Némely banda esetén akadnak olyan hagymázasra fabrikált történetek, amelyek mellett egyszerűen nem sétálhat el az emberfia. Így van ez a Bloodbound esetében is. Az egymással vérszerződéses rítus során egybekelt muzsikusok – név szerint Fredrik Bergh és Tomas Olsson – addig-addig nézgelődtek odafönn, Svédhonban, mígnem ráleltek a hozzájuk tökéletesen passzoló további vértestvéreikre s imigyen jött létre ez a nagyszerű formáció.

A vegytiszta progmetalként elindult, majd misztikus powerre átnyergelő Tad Morose nagy kedvencem, így talán kissé meglepő, hogy valamiért nem jutott el hozzám a Bloodbound bemutatkozó lemeze 2005-ben - ebben a csapatban bukkant ugyanis fel a TM-ból frissen kivált vokalista, Urban Breed. Pedig bele is hallgattam a honlapjukon található részletekbe, de valószínűleg az előzmények ismeretében nem feltétlenül akartam ökölrázós true metalt hallani Urbantól.

Tipikus olvashatatlan logó, mázli, hogy feltüntették a zenekar weblapját a promótasakon, lássuk... Nem túl infódús, biográfiát például nem találtam, biztos annyi a történet, hogy jól összejöttek anno és kitalálták le kellene zúzni az ember arcát egy kicsit, elég volt az anyazenekarok melankóliájából. És lőn.

Huhh, tisztára felüdülés a Bloodbath a sok balkáni szintű rémület után, végre normális sound, normális dalok, ahh, kellett ez már. Rémlett, hogy történt némi tagcsere az előző lemezhez képest.

A több, mint hat éves zenekar nem kispályázik és mint látható, nem is ma kezdték. A demóanyagot leszámítva ez már az ötödik cd-jük. Elég korrekt old school black metalt játszanak, kellően torzított gitárokkal, nyers hangzással.

Ez egy tök felesleges tribute album, Ramones klasszikusok ide vagy oda. Miért? Mert halál szarok a kiválasztott bandák (tisztelet a kevés kivételnek) és halál szarok maguk a feldolgozások is. Mondjuk ez valahol egyenes következmény...

Töredelmesen bevallom, először az American Pie filmzenealbumon találkoztam fenti csapat nevével, talán nem is véletlenül. Amerikás (pop) punk-rock muzsikát rejt a korong, amolyan Green Day stílusban, vagyis egy gyengébb kiadásban.

Ím, egy újabb vaksi csoportosulás – ezúttal nem kardigánban. Hat finn ifjonc alkotja a legénységet, akik a tavalyi évben jelentették meg bemutatkozó albumukat. Némi késéssel ugyan, de az anyag végül lecsurgott ide, kis hazánkba, azon belül a Shock! berkeibe is.

Nem kétséges, hogy a Blind Myself '99 legsúlyosabb albumát tette le a nagy magyar terül-terülj asztalkámra. Abszolút minőségi az egész produkció, kezdve a csomagolástól a koncerteken át a hangzásig.

Hiába járt be hatalmas utat (mérföldekben legalábbis biztosan) a Blind Myself, ha még mindig vannak itthon olyan metalrajongók, akik csodálkozva kérdezik, hogy Blind Myself? Az meg micsoda? Na igen. Azért ezzel a fajta zenével csak egy bizonyos réteg képes meghallgatni őket, szeretni meg pláne.

Annak ellenére, hogy azért nagyjából lehetett tudni mostanáig, hogy mit várhat az ember egy Blind Myself lemeztől, valahogy mindig meg tudtak lepni egy picit. Most azonban sikerült a szokásosnál jobban meglepniük, ami kezdődött azzal, hogy meghívtak a lemez ősbemutatójára a HSB-be, ahol néhány másik döbbent emberrel végighallgathattuk a frissen elkészült lemezt. Hú, ez nagyon ott van - kb. ennyit tudtam volna kinyögni ott ültő helyemben, de inkább csak vigyorogtam, mint egy tejbetök.

Vannak olyan albumok, amelyeknek egészen egyszerűen időt kell adni, hogy beérjenek, néha csupán azért, hogy kiderüljön, vajon az első lelkesedés mondatja azt az emberrel, hogy hűdemekkora, vagy valóban megérdemli az adott lemez a függőséget.

A Blind Myself sosem a középutas csapatok táborát gyarapította, és ha lehet ilyet mondani, a magyar nyelvre váltásnak köszönhetően csak még bizarrabb lett a zenéjük. A banda motorja, Tóth Gergő frontember elég jól ráérzett, hogy egy ennyire non-kommersz, elvetemült húzásokkal teli zenét csak kiherélni lehetett volna hétköznapi dalszövegekkel, így az Isten Háta Mögött énekes Pálinkás „Palika" Tamással közösen ült le összehozni valami kellően hatásosat. A végeredmény több mint különös, de nagyon is működőképes.

A hírbeszámolók szerint országszerte érezhető volt az a Richter-skála szerinti 5,5-ös erősségű földrengés, ami belőlem fakadt s áradt szerteszét. Egy hatalmas sziklagörgeteg okozott ekkora rezonációt, amely leomlott bennem, midőn első ízben hallgatni kezdtem az új Vak Kardigán albumot.

Hatalmas kicseszésnek tartottam volna, ha az Iron Maidenes évek után Blaze Bayley énekes eltűnik a süllyesztőben. Még akkor is, ha mindannyian tudjuk, a fickó hangja nem egy nagy csoda.

Ha őszintén belegondol, mai fejjel már alighanem maga Blaze Bayley is furcsállja egy kicsit, hogy annak idején pont ő váltotta az Iron Maidenben Bruce Dickinsont, de bizonyára nem átkozza magát, amiért elvállalta a dolgot. Végülis a dögunalmas középszert megtestesítő Wolfsbane-nel aligha lenne még most is a színtéren e kis kitérő nélkül...

Haragos, ordítós, súlyosan riffelős, groove-okat nem feledős, acsarkodós, dallamos refrénes. A szokásos metalcore egyveleg - mondhatjuk. Egyrészt igen, másrészt nem annyira, legalábbis nálam jobban működik a csapat, mint sok más társuk. Elő-elővettem az utóbbi hetek alatt a lemezüket és noha nem akarok azonnal Bleed The Sky koncertre menni, teljesen korrekt, szórakoztató kiadványt ismerhettem meg a zenéjükben.

A Blackwood Creek annak idején Kip Winger első komoly zenekara volt, testvéreivel, Paul és Nate Wingerrel alapították még gyerekekként. Sejtelmem sincs, miért éppen az utóbbi években találták ki, hogy ismét életet lehelnek a csapatba, annyi azonban bizonyos, hogy a frissen kiadott lemezen egy kivételtől eltekintve mostanság született szerzemények hallhatók, vagyis nem 30 évvel ezelőtti ötleteket ástak ki a sírgödörből. Paul Winger sem szerepel már a mai leosztásban, az énekért, a basszusgitárért és a billentyűkért felelős Kip, illetve a dobos Nate mellett egy régi zenészhaver, Peter Fletcher gitározik a dalokban.

A hazai Nebron CD-jét is megjelentető amerikai Dark Horizon Records dobott meg ezzel a split CD-vel.

Az első Black Symphony lemez levett a lábamról, fura hangulatú dallamos metal zenéjüket magamnak sem tudom értelmesen megmagyarázni, hogy miért - de kedvelem. Pedig nem találták fel a spanyolviaszt. Pár év múlva minden előzetes hír nélkül itt az új lemez, új tagokkal... Kicserélték az énekest, a dobost és a billentyűst. Hoppá.

A Black Stone Cherry neve sokáig semmit sem jelentett számomra azt leszámítva, hogy időről időre belerohantam a neten, aztán több ajánlást követően végül megismerkedtem augusztusban megjelent második lemezükkel, és nem bántam meg, még ha a négyesfogat nem is találta fel a spanyolviaszt.

Elég ellentmondásos egy zenekarnév, nem? És ki tudja milyen zenét rejt. (Egyébként már a harmadik lemeznél tart a csapat, viszont ez az első rendes kiadónál.) A kiadói infólap szépen rájuk biggyesztette a goth'n'roll címkét, ez valami újfajta stílus - vagy mi - állítólag a gótikus metalt keverik a nyers rock'n'rollal.

A lengyel Black River promóciós szövegét gyerekjáték lehetett megírni, hisz a tény, hogy a csapat a Dimmu Borgirt és a Behemothot is megjárt tagokkal büszkélkedik, minden további marketinges locsogást feleslegessé tesz. Az irány tehát elvileg belőve, mi is lehetne más a Black River zenéje, mint mondjuk teátrális black/death metal? Nos, ezzel a feltételezéssel távolabb sem állhatnánk a valóságtól, a Fekete Folyó vizét ugyanis leginkább a vegytiszta stoner muzsikákért rajongók fogják nagyot nyelve kortyolni.

Újabb tucat metalcore lemez ezúttal Németországból. Északi sörkedvelő barátaink mintha kissé fáziskésében leledzenének, lassan már az évfordulós koszorúval kell a metalcore sírkövéhez járulnunk, ám itt ez a müncheni ötös, akik még mindig úgy pózolnak a promó képeken, mint pályája elején a Killswitch brigád. Amit azonban legelső nagylemezük tartalmaz, az sajnos még távolról sem említhető egy lapon Adam Dutkiewiczék teljesítményével.

Jobb későn, mint soha - tartja a mondás, így, annak ellenére, hogy a Black-Out dupla koncertlemeze már vagy egy éve kijött, talán érdemes róla pár szót ejteni. Ráadásul nemrég dvd-n is megjelent a cucc, az új B-O is a kanyarban, úgyhogy mégiscsak aktuális lehet valamennyire ez a cikkecske. Meg egyébként is kár lenne véglegesen elmenni egy ilyen jó kis anyag mellett...