CD kritika

Nem sokat tudok a londoni Cavalarról azt leszámítva, hogy ez az első albumuk, és hogy van valami homályos brazíliai kötődésük is. Vérbeli hobbizenekarnak tűnnek egyébként, akik alighanem nem is mozognak túl sokat, erre utal legalábbis az az igen komoly információszegénység, ami a neten uralkodik velük kapcsolatban. A zenekar mindenesetre egész jópofa, még ha Dunát is lehet rekeszteni a hasonlókkal meg a még jobbakkal.

Sok infóval nem rendelkeztem a Cattle Decapitation lemez kapcsán, de végül is amit tudni kell róla, az már a borítóról lerí. Saját magát nyúzó emberke nyújtja felénk belsőségeit, nagyon szépen kivitelezett fotószerű alkotáson. Szóval belezős death metal mégpedig Amerikából! Gondolom, ez alapján a stílus rajongói már tudhatják, sejthetik, mit várhatnak. Én alapvetően a borító alapján az ős-Carcass szellemének megidézésre is számítottam a tipikus amerikai komplex death metal mellett, de nem azt kaptam. Legalábbis nem teljesen.

Változnak az idők. Ki gondolta volna, hogy a Cattle Decapitation, amely a brutális grindcore zenéje mellett leginkább a véres-belezős borítóiról volt híres (vagy inkább hírhedt), most egy viszonylag szolid, hatkarú Sívaként bárdokat szorongató Minotaurosz-szerű figurás borítóba csomagolja legújabb lemezét? Ehhez képest hol vannak az olyan cenzúrázott, betiltott gusztustalanságok, mint pl. a Humanure borítója volt?

Az új Cathedral ÁLLAT! Bár alapra Sabbath-osak még mindig, viszont igazi erő van bennük. A nyitó Voodoo Fire akkora riffel indít, hogy - ahogy az infólap is írja a Fu Manchu csak álmodozik arról, hogy ilyet írjon. Ez egy kicsit erős azért, de valóban nagy löketet ad az indításhoz.

A brit doom-zászlóvivő Cathedral (és benne Lee Dorrian) mára ikonná vált. Valami olyat csinálnak a doom metalon belül immáron 15 év és 7 stúdióalbum óta, amit mások nemigen tudnak. Nem tágítanak a jobbára belassult (bár náluk nem feltétlenül), jellemzően Sabbath-alapú muzsikától egy centire sem, de az ő értelmezésükben ebbe szinte minden belefér.

Négy és fél éve, a The Garden Of Unearthly Delights ismertetésekor valami olyasmit írtam, hogy a Cathedral már annyira kultikus bandává vált, hogy akkor és olyan lemezt ad ki, amikor és amilyet szeretne. Nem is sejtettem, mennyire igazam lesz. A március végén megjelent The Guessing Game ugyanis a csapat első dupla albuma, és a közel másfél órás játékidő miatt akkor is nehéz hallgatnivalót jelentene, ha igazi Katedrális-slágerekkel lenne telis-tele.

Tavalyi, de továbbra is aktuális kiadvány, amely röviddel a Catharsis legutóbbi Európa turnéja előtt látott napvilágot. Magyar oldalról nézve ritka nagy dobás ez a split CD, hiszen a külföldi ismertséghez ilyen jól csengő név felvételével megtámogatva jelentős segítséget ad Jakab Zoliéknak (a koncertek mellett) - és nyilván a Catharsis sem bánta, ha ez a bő kilenc perces Gyújtogató-fohász ilyen anyagon jön ki, mindenfajta piac-diktálta előírás nélkül a társ-zenekart illetően.

Arcbamászó gyilkos riffek, akárcsak anno az Obituaryban, nem véletlen a hasonlóság, Trevor Peres death metal alapkő reszel a gitáron, a többi hangszeres és a hörgőember a Pyrexia nevű csapatot gazdagította korábban.

Wow! Ez aztán vehemens indítás. Hm... szimpatikus első néhány másodperc. Aztán még szimpatikusabb folytatás. Atyaég, mintha egy Morbid Angelbe oltott hardcore zenekart hallanék. Ami azért nem rossz teljesítmény. A Cataract '98 óta létezik, és valamiért kimaradt eddig az életemből, pedig rémlik, mintha ajánlgatta volna valaki korábban. Súlyos hiba volt nem odafigyelni a zenekarra.

Sorban szipkázzák el a nagyobb kiadók a metalcore zenekarokat, a tavalyi lemez után bármibe lefogadtam volna, hogy a svájci Cataract is erre a sorsra jut. Az előző korong elég szépen beletalált az ízlésvilágomba, így fokozott kíváncsisággal vártam, mire képesek most.

A svájci Cataract a szívem egyik csücske, akik annak ellenére, hogy folyamatosan ordenáré módon nyúlják a standard Slayer riffeket, valamiért képtelen vagyok haragudni rájuk, ellenben jólesőn bólogatok minden egyes dalukra. A jó ég tudja, miért van ez, egészen egyszerűen ez a fajta zene, így és ebben a formában valami féktelenül jóleső adrenalinlöketet képes adni.

Igazán impozáns a finn Catamenia új lemezének borítója, melyen két farkas acsarkodik egymással. Szépen komponált a kép, fantasztikus a hangulata. Reméltem, hogy a lemez is el fog bűvölni. Nos, maradéktalanul nem bűvölt el.

A Catamenia nálam kb. ott helyezkedett el, mint a Graveworm. Vagyis a COF/ Dimmu-féle vonalon mozgó, szintis / károgós-énekes / géppuska-dobos gyors, modern black metalt játszó másodvonalbeli csapatok között.

Azt sejtettem, hogy a talán még most is szemtelenül fiatal görög gitárvarázsló, Gus G sikere ("befutása") megihleti honfitársairt is, de hogy ennyire, azt sose gondoltam volna. Ez a Casus Belli nevű görög zenekar ugyanis készített egy király power metal lemezt, amelynek nótáit Gus mind a Mystic Pophecy, mind a Firewind repertoárjában szívesen látná.

Az ukránnak mondott, de kétharmadrészt magyar tagokkal működő Castrum már jó ideje elég nagy hírnévnek örvend az undergroundban, három nagyon jó kritikákat kapott demója által, amelyeket 2000-ben egy kazettán meg is jelentettek.

Egy évvel az első Castrum anyag után itt a második. Egyszerre kaptam meg a két nagylemezt, így van friss összehasonlítási alapom. A fejlődés füllel hallható, kézzel tapintható. Az egyéni stílus kialakításában újabb lépcsőfokot lépett előre az ukrajnai magyarok zenekara.

Szlovák prog metal – na, ilyesmire se nagyon számítottam! A Castaway zenekar egyenesen Pozsonyból postázta bemutatkozó albumát, amely tulajdonképpen egész kellemes meglepetéssel szolgált. Főleg azután, hogy a cseh Masters Of Rockon az ember óhatatlanul is kénytelen végigszenvedni nem kevés cseh és szlovák csapat előadását, és ennek alapján sajnos kialakult már bennem egy olyan kép, miszerint szomszédaink rock/metal színtere a sajátunkénál is sivárabb.

Nem kicsit vártam az eddigi demók, és az idén látott két koncert után, hogy vajon hogy fognak lemezen megszólalni az új dalok, meg néhány régebbi együtt, normális hangzással. Nos, remekül.

Második albumával jelentkezett idén a Casketgarden - kis csúszással ugyan, mert tavaly év végén kellett volna kijönnie az anyagnak, ám a borítón kotlottak még egy ideig. Kár, mert ez a végső változat egy cseppet esetlen lett. No, de bánja a fene, ha a belső tartalom kárpótol!

Olykor furcsa érzés végigkövetni egy zenekar útját a legelső demótól az x-edik lemezig – jelen esetben a harmadikig, ráadásul a harmadik külföldi kiadós kiadvány a Casketgarden Incompleteness In Absence-e. Ilyenkor kívülről, kibícként figyeljük, merre, hová fejlődik a csapat, a csetlő-botló amatőr csörömpölésből lesz-e valami olyasmi, amit szívesen hallgat az ember. A mosonmagyaróvári csapat útja lineáris, és ugyan az új album nem rejt sok meglepetést, az tény, hogy léptek egyet ismét előre.

Német csapat a Casanova, olyan arcokkal, mint a Bonfire egykori gitáros-énekese, Michael Voss, a Warlock volt dobosa, Michael Eurich, valamint kipróbált, szőröstökű germán stúdiózenészek. A csapatnak egyébként ez már a hetedik lemeze, '91 óta sorban gyártják a lemezeket, de jelen korongjuk hallatán a céljuk nem épp a zeneipar fenekestül való felforgatása, és a zeneelmélet totális megreformálása...

Hazai földön kevéssé kitaposott, nehéz utat választott és jár a Carwashtagnacht. Olyan kultikus zenekarok jutottak róla eszembe, mint a Swans, a holland Gore, a Skullflower vagy a Christian Death, de - szerencsére - inkább csak szellemi irányultságuk, mint zenei világuk hasonlósága miatt.

Bevallom - lehet, hogy előítéletekkel bírok -, már nehezen szánom rá magamat egy gusztustalan borítójú lemez meghallgatására, mert nagyjából érzem, hogy mire számíthatok (ez alól talán az egyetlen kivétel a Slayer klasszikus Reign in Bloodja). Csehország egyik undergound black metal bandája, a Carpatia pedig igazán beteges borítóval rukkolt elő.

Ez egy válogatáslemez a hírhedt norvég bandától, ami tartalmazza a címadó dalt és a Spill The Blood Of The Lamb-et más keverésben, egy borzasztóan nyers élő felvételt (Martyr/Sacrificulum), egy nem túl emlékezetes új dalt (Humilation Chant), valamint a teljes '92-es Bloodlust and Perversion demót szintén remasterizálva. Ja, meg egy klipet.

Igényes kiállású cd-t küldött a Carnia, a borító nyomdai, a cd-n sem a TDK együttes új lemezét hirdető matrica van, a szép papírra nyomtatott (bár kissé szűkszavú) infólap mellé bónuszként még egy Carnia képeslapot (!) is mellékeltek. Két dal szerepel a korongon, plusz az egyikre készült "radio edit", mely - ha nem tévedek - csak a dal utolsó refrénje utáni szóló lehalkulásával "jött létre".