CD kritika

6 szám, egy, a Salvo Karmáról kimásolt eredeti, plusz öt remix, az első három Chip-es, a negyedik két Korogos arc, az utolsó pedig egy Biopassive fedőnevű remixelőember munkája.

A vízválasztó harmadik lemezzel, a Salvo Karmával magasra helyezték a lécet maguk előtt a srácok. Előre lelövöm a poént: sikerült a lécet átugraniuk. Még akkor is, ha az Incarnation nem hat elsőre, kell neki néhány szabad óra, amíg megbarátkozik vele az ember. Én így voltam vele. Pedig azt sem lehet mondani, hogy nem bólogattam néhány dalra azonnal, az előző lemez groove-orientáltságát folytatják.

A legutóbb remix maxi után nem meglepő, hogy készült még egy. Az viszont már meglepő, amilyen bátran belenyúltak a remixelőemberek a CDT dalokba. Hat friss verzió került a korongra, az első dal az utolsó sorlemez egyik legjobbját, a Syco I-t szabdalja szét kissé, elkövető DJ Seek a Korogból.

Ennél jobb címet nem is adhatott volna a zenekar a jubileumi válogatásának. Ugyanis tíz év munkáját foglalják most össze cirka 76 percben a kezdetektől napjainkig. Tíz év azért elég nagy idő egy zenekar történetében.

Mind külcsínben, mind belbecsben az eddigi legkomolyabb munkáját tette le az asztalra a CDT idén. Haladjunk szép sorban. Először az ember ugye a borítóba akad bele, a jelenlegit Havancsák Gyula készítette, ami valami fergetegesen profi (bár ezt megszokhattuk tőle), mit mondjak?

Hagyjuk a múltat, elhangzott már ezerszer, hogy ki kicsoda, meg kinek a mije. Ami számít, hogy van a Cadaveres, és van az ő Soul Of a New Breed című lemezük. Első ránézésre pofás booklettel, első hallásra frappáns muzsikával. Aztán meghallgatom még jó párszor és átolvasom, hogy értsem a leckét.

A négy arcból álló budapesti C.A.F.B. 14 számos albuma laza, feelinges zenét tartalmaz. Sok a dallam, fontosak az ironikus szövegek, melyek különböző súlyos témákat taglalnak. A negatív érzés az uralkodó. Greg énekhangja igazán "rock and rollos", durva, reszelős. Mint köztudott, mindenki Lukácséhoz (TCS) hasonlítgatja, de azért van különbség.

Nagyon nehezen fogtam hozzá az új C.A.F.B. album meghallgatásába, hiszen az a tudat, hogy Szakácsi Greg távozott a zenekarból, sőt az országból, rossz érzéssel töltött el. Greggel egy olyan alkotó, zeneszerző, szövegíró tűnt el, akinek a helyét nehéz lesz pótolni.

No, ez már igen! Feszes, tökös riffek (kicsit modern thrashesek), dallamos gitárjáték, üvöltés (bár hosszú távon egysíkú a srác eléggé). A csapat '99-ben alakult, a kezdetekkor klasszikus dallamos death metalt játszottak, de már inkább a hardcore felé menetelnek. Nyilván az is benne van, hogy az mostanában eladhatóbb. Jaj, de gonosz vagyok. De ez így van sajnos.

Német csapat a kissé gettós nevű Busta Hoota, és a név, valamint a trendy ruhákba és baseballsatyikba burkolózott srácok a frontborítón valami hiphopmetal fogatot engedtek sejtetni. Ennek ellenére amolyan amerikai jellegű dallamos modern rock-metal szólal meg a CD-n, mintha a Linkin Park énekes részeit összekevernék a mai neo-grunge zenekarok hangzásvilágával.

A Busta Hoota korábban már szerepelt lapunk hasábjain, röviden elég annyit tudni róluk, hogy németek és amerikai modern metalt játszottak eddig és ez most sincs másképp.

Relapse kiadós csapat, s mint olyan, a szélsőséges zenék közül való. 10 szám fél órában, tehát talán a hardcore irányába mozdulhatunk. Vokálilag biztosan, tipikusan HC-s stílusban üvöltözik Michael Olender - akit szerényen csak vocal machine-ként említenek a cd füzetkéjében -, a zene viszont nagyon is túlmutat az átlag dühös hardcore-on, annál sokkal komplexebb, érdekesebb zeneileg a csapat. (És itt most nem az átlag HC-t akartam volt lebecsülni, ott is vannak nagyon jó kis csapatok, csak a miheztartás végett.)

Angliai deathcore csapat (mármint hardcore-ba oltott death metal avagy fordítva, mindenesetre felettébb divatos mostanában ez a stíluskeveredés), Bristolból. 2002-ben gondolta úgy némelyik jelenlegi tag, hogy nem ártana egy működőképes zenekart létrehozni, s lőn Burning Skies. Az első demót (Premonition Of Things To Come) igen gyorsan felrántották, egészen pontosan 2003 januárjában, melyre remek visszajelzéseket kaptak.

Kompromisszummentes, brutális metalcore hallható a bristoli Burning Skies lemezén, mely idén jelent meg, és a második a Lifeforce istálló számára – volt még egy demo cd-jük is korábban, még saját kiadásban. Sok thrash elemmel vegyített hc hallható a korongon, a vokalista Merv és a gitáros Ben meg az üvöltözést brutális hörgéssel váltogatva hallatják hangjukat végig.

Ez a négytagú bristoli zenekar ugyan már hat éve veszi ki részét a modernebb felfogású brutális zenei zajongásból, és bár három nagylemez és egy EP is a számlájukra írható, nekem valahogy mindezidáig nem nagyon szúrt szemet a csapat ténykedése. Ennek egyik oka talán a deathcore utóbbi évekbeli inváziós jellegű felfutása lehet, de az sincs kizárva, hogy az igen népes, modernebb felfogású extrém metalt játszó bandák közül nem éppen a Burning Skies a legfigyelemreméltóbb. Pedig amit legfrissebb lemezükön művelnek, az nem is annyira szürke.

Finnország mára az ezer tó mellett a sok ezer metal zenekar országa lett, minden túlzás nélkül. A Burning Point, vagy inkább Dömping Point (ha-ha!) cd-je már a túltermelés jegyében került piacra és nagyon úgy néz ki, hogy ha most nem törnek át vele és eltűnnek a süllyesztőben, hát nem túl sokaknak hiányoznak majd. Erre pedig, sajna, számítani lehet.

Az Eighteen Visions 2006-os cím nélküli lemeze az utóbbi évek méltatlanul elsikkadt mestermunkái közé tartozik, így aztán nem csoda, hogy az Orange Countyból elszármazott banda demoralizálódott és feloszlott, miután semmilyen kézzelfogható eredményt nem tudtak vele elérni. A hardcore vonalról érkezett csapat egészen sajátosan vegyítette az új évtized darkos, vastag riffes megközelítését a Def Leppardot idéző bombarefrénekkel, a végeredmény pedig önmagáért beszélt: tulajdonképpen egyetlen modernkori albumon sem éledt újjá annyira organikusan és mai módon a '80-as évek végének stadionrockja, mint ott.

Ha valaha mondtam volna olyasmit, hogy 2007 egy erős év volt, akkor most igen erősen kell vakarnom a fejem, ha az idei évet akarom jellemezni. Mert bár még csak félévnél járunk, már most nagyon izmos hónapokat tudhatunk a hátunk mögött, elég csak az új, bivaly Death Angel lemezre vagy a Sahg második csapására gondolni. És mik jönnek még!

Nem kevés időt vett el, amíg sikerült kisilabizálni - illetve aztán a nyomozás segített - a szokásos cirkalmas, ámde olvashatatlan logóból, hogy miképp is hívják ezen zenekart. A borítón egy félig rothadt angyal, mögötte vár, meg villám, fantáziadús grafikusa volt a csapatnak...

Kanadai straight edge hardcore csapat, 5 szám, 12 percben. Elég is ennyi. Dühös, kiabálós, ugrálós, kapkodós. Az égvilágon semmi újdonsággal nem szolgáltatnak sem zeneileg, sem szövegileg, de legalább lelkesek.

Kimondottan jó érzés, hogy az utóbbi években ismét akadnak olyan fiatal brit rock/metal bandák, akiket nemcsak a szigetország szánalmas zenei sajtója magasztal az égig bő nyállal, hogy aztán pár hónap elteltével örökre el is feledkezzen róluk, hanem tényleg jók. A sort a Lostprophets kezdte pár évvel ezelőtt, de most úgy látszik, a hozzájuk hasonlóan szintén wales-i Bullet For My Valentine képében is sikerült egy potenciális új kedvenccel összefutnom.

A walesi Bullet For My Valentine-nak nagyon jól összejöttek a dolgok The Poison című debütáló lemezükkel, így nem túlzás azt állítani, hogy a Scream Aim Fire képében 2008 első igazán fontos metal albumát köszönthetjük a színen. Ennek persze az üzleti oldalon is megvannak az előnyei: ez a kettes anyag egyből a Billboard-lista negyedik helyén startolt, és az elkövetkezendő hónapokban bizonyára még többen ismerkednek majd meg a csapat nevével, hogy új kedvencet avassanak.

Akárcsak legutóbb, ezúttal is sokesélyes volt, merre indul tovább az utóbbi évtized legsikeresebb új brit metal csapata (összesen több mint 2 millió eladott példány két albumból – aligha kell magyarázni, mit jelent ez manapság), de a Bullet For My Valentine sajnos a legkiszámíthatóbb forgatókönyv szerint fordult rá a mindent eldöntő harmadik lemezre.

Száz százalékig retro anyag a svéd Bullet bemutatkozó lemeze, a Black Lodge kiadó gondozásában még 2006-ban megjelent Heading for the Top, amit mindössze egyetlen mini cd, a Speeding in the Night előzött meg, még 2003-ban. A borítón marcona kinézetű bőrdzsekis, motoros arcok virítanak méretes Ray Ben napszemüvegben, a háttérben meg olajoshordókból lobog a tűz: mi a nyolcvanas évek, ha nem ez?!

A Los Angeles-i Buckcherry az évtized egyetlen régisulis sleaze/rock'n'roll bandája a tengerentúlon, akik képesek voltak lemezmilliós sikereket aratni. Kérdés persze, mennyire tudtak volna betörni a nagy amerikai köztudatba, ha első lemezükön nincs ott a Lit Up nóta a kiverhetetlen és igen figyelemfelkeltő „I love the cocaine" refrénnel, de ez végső soron mindegy is, ahhoz ugyanis nem férhetett kétség, hogy a klasszikus Aerosmith, Guns N' Roses, AC/DC ízeket felvillantó csapat hiteles és jó.

Bruce Kulick aligha szorul külön bemutatásra, hiszen több mint egy évtizeden át gitározott minden idők egyik legnagyobb rockzenekarában, a KISS-ben, játéka olyan meghatározó jelentőségű albumokat fémjelzett, mint a maszk nélküli felállás legsikeresebb teljesítménye, az 1987-es Crazy Nights vagy legkeményebb lemezük, a '92-es Revenge.