CD kritika

A metal világának egyik legmelósabb alakja jelentkezett be új szólóanyagával, mely meglepő módon nem más, mint egy igen humoros konceptalbum. A lemez címében szereplő Ziltoid, a Mindentudó egy földönkívüli hódító, aki azért érkezik a Földre, hogy egy csésze kávét követeljen magának.

Devin Townsend korunk egyik legsokoldalúbb művésze, amely a zenész eddigi munkásságának ismeretében kétségbevonhatatlan tény. A kanadai multihangszeres-énekes, aki még Steve Vai mellett is dalolászott, a '90-es évek elejétől fogva megállás nélkül ontotta magából a különböző neveken megjelentetett hangzóanyagokat: Devin Townsend, The Devin Townsend Band, Strapping Young Lad vagy a mester új megnyilvánulása, a Devin Townsend Project.

Devin Towsend négylemezes eposzának második tétele az Addicted!. A Ki akusztikus, kicsit olyan se íze-se bűze lemezét nem tudtam teljesen megkedvelni, valahogy végig az volt az érzésem, hogy egy összekötözött lábú, ugrásra kész oroszlánt próbált zenével megjeleníteni.

Nem egy mai csapat a Devilyn, első demójuk még 1994-ben látott napvilágot, azóta viszont nem túl termékenyek, a 2005-ös II még csak a negyedik albumuk a sorban. Nagy logikai bravúr nem kell hozzá, hogy az ember rájöjjön, miért pont II a negyedik lemez címe, 2003-ban ugyanis komoly változásokon esett át a csapat, egy alaposan felforgatott új gárda rögzítette a II.-t.

CC helyett DD. Mármint Coal Chamber helyett DevilDriver, melyben Dez Fafara új zenekarát üdvözölhetjük. Miután megunta a CC-vel való bohóckodást, marakodást, úgy döntött, itt az ideje, hogy valami jó kis kompromisszumokat nem ismerő metalt játsszon végre. Mondjuk jó régóta lehetett tudni, hogy lesz új banda, még ha egy ideig nem is ez volt a csapat neve.

Amióta Dez Fafara nu metalból átment parasztmetalba, valahogy mindig ott fészkelődik a szám sarkában egy rövid mosoly, az az érzésem, igazából ő sem tudja még mindig, mit akar csinálni, illetve csak annyit, hogy színpadon akar ugrálni és ordibálni, mert ez az élete. Hogy körülötte épp milyen zenét játszanak, az is mindegy, csak agresszív legyen valamilyen formában. Mindegy, szeretjük.

Simán rá lehet fogni a DevilDriver zenéjére, hogy egydimenziós, Dez Fafara meg nyilvánvalóan azon énekesek egyike, akik tökéletesen tisztában vannak saját korlátaival, ám azt a lehető legjobban leplezik, de az vitathatatlan, hogy mindegyik lemezük egy-egy modern energiabomba. Az kérdéses volt, hogy hova lehet húzni ezt a fajta zenét; kapunk még egy adag feszes riffet, bombasztikus, de groove-os dobolással, Fafara jellegzetes kiabálásával?

Túl nagy meglepetést nem okozott a hír, hogy a KISS szereplésével már mozifilm is készül. A sztorit el lehet képzelni, 4 fiatal srác kalandjai a 70-es években. Lázadás, bonyodalmak, szerelem és persze zene. Vannak oridzsi KISS nóták - Shout It Loud, Detroit Rock City a régebbiek közül és egy vadonatúj líra a végén (Nothing Can Keep Me From You.

Nagyon fiatal holland négyes, hál' Istennek a szó abszolút pozitív értelmében. Gitárok, basszus, dob, a bookleten olyan zenekaroknak mondanak köszönetet, mint pl. a Morbid Angel, az Emperor, no meg a Dark Tranquillity, és a zenéjüket is melodikus black/death metalként jellemzik, de aki ezt várja/várná ettől a lemeztől, az csalódni fog.

Az Ember Tragédiája... Ez a dráma anno eléggé kilógott az átlagos kötelező olvasmányaim sorából, már kisgyerekként nagy hatást tett rám a nagyívű történet, a kimunkált karakterek, a történelmen átívelő mese - vagy talán több. Nagy feladatot vállalt tehát magára a The Dethroners, mely az egykori Art Of Dethronement "egyenes ági leszármazottja". Ennek a drámának drámaian, nagyívűen kell zenévé varázsolódnia. Nézzük, hogyan oldották meg ezt a feladatot!

A Dethroners a jó régen kiadott, Without Face-szel közös split albuma után (ott még The Art Of Dethronement néven) mondhatjuk, hogy igen nagy fába vágta a fejszéjét, amikor tavaly elkészítette Madách Ember Tragédiájának feldolgozását. Bátorság és felkészültség kellett hozzá, és bár akadtak fehér foltok a megvalósításban, derék munkát végeztek - jól sikerült a lemez.

Az egykor – bár erősen underground szinten – de virágzó hazai progmetal színtér mára totálisan elkopott, a The Dethroners totálisan más irányból (és más néven) is érkezett, ennek ellenére a műfaj egyik hazai színfoltjává válhatna, ha gyakorlatilag nem fantomzenekarként működne a formáció.

A nagy visszatérők egyike, a német Destruction - akiket sokan csak a német Slayerként aposztrofálnak -, tavaly az All Hell Breaks Loose-zal próbálták meg a lehetetlent, a rég eltűnt koronát visszahúzkodni a fejükre. Nem sikerült. Hőseink nem adták fel, idén The Antichrist címmel újabb thrash orgiát zúdítottak a nyakunkba.

A Destruction az Destruction! Világmegváltó gondolatokat nem lehet róluk papírra vetni. Az eurothrash egyik legmegbízhatóbb bandája, akik az újjáalakulást követően már negyedik lemezüket jelentették meg Inventor of Evil címmel. A bevált formulán most sem változtattak, agyszaggató hangzás, elsöprő lendület, fröcsögő gyűlölet, tehát 12 újabb Destruction opus, ahogy azt már megszokhattuk tőlük. Nótákat kiemelni nincs értelme, mind pusztító thrash bomba, mely a már jól megszokott Destruction eszköztár teljes egészét felvonultatja.

Legutóbb, a 2005-ös Destruction anyag, az Inventor of Evil kapcsán valami olyasmit írtam, hogy cseppnyi megfáradást érzek a csapaton, nem ártana némi kis szünet, és úgy látszik, beletrafáltam a dologba, mivel a D.E.V.O.L.U.T.I.O.N szokatlanul hosszú idő, három év után született meg. Azért hogy a fanok ne maradjanak betevő muzsika nélkül, a német thrasherek kihoztak még egy gyűjteményes anyagot tavaly, idén pedig végre itt az új lemez.

Az ausztrál Deströyer 666 trió nem egy mindennapi társulat. Bőrszerkók, szegecses csuklószorítók, töltényövek láthatók rajtuk, meg minden egyéb, ami a thrash metal nyolcvanas évekbeli virágkorának kísérőjelensége volt. Ugyanígy a muzsika is leginkább európai ízű retro thrashként írható le, amelyből a mai black hordák is rengeteget merítenek.

A borítót kuksizva valami black-es zenére tippeltem, ám tévedtem. A mostanában divatos true/power metal ösvényeire vezet el a csapat - bár az megjegyzendő, hogy őket nem a divathulám szülte, mert igazi ősrocker arcokból áll a zenekar -, akkora heroikus énekdallamokkal, hogy rögtön nőni kezdtek a szegecsek a bőrömön, ha-ha!

Második korongját tartom a kezemben annak a csapatnak, akik viszonylag még ismeretlenek, de szerintem rövid időn belül reményteljes karrierre tehetnek szert. Írom ezt annak függvényében, hogy koncertjeik során nem kisebb nevekkel turnéztak, mint az Iced Earth, Nevermore, vagy a Sacred Steel, és persze maga a Transition sem egy piskóta darab.

A németek új dallamos metalcore reménységét Destiny-nek hívják. A '97-ben alakult csapat második lemezét a Lifeforce Records adja ki. Ők is azt az egyre népszerűbbé váló metalcore-t játsszák, amivel a metalos rétegeket is meg tudják nyerni maguknak a hardcore felől érkező csapatok.

A franciákról úgy általában véve rengeteg sztereotípia létezik, melyeknek természetesen a fele se nevezhető reálisnak, annyi azonban biztosan elmondható róluk, hogy nem kifejezetten a kemény zenék hívei. Bár James Hetfield jó kis amerikai akcentusával évente egyszer elordítja magát Párizs valamelyik arénájában, hogy „Baonzsu!", és szökőévente egyszer fel is tűnik valamelyik idilli, déli kis falvacskából egy valamirevaló rockcsapat, fémzenei berkekben a francia származás nem jelent semmi garanciát a minőségre.

A Despised Icon sztorija igazi underground sikertörténet. A kanadai csapat 2002-ben alakult, első lemezük még a Relapse-nél jött ki, amit aztán a Century Media újra kiadott tavaly. Második lemezük, a The Healing Process aztán meghozta a várt áttörést, egy rakás pozitív kritika mellett turnézhattak többek között a Cryptopsyval, a Vaderrel, a Napalm Death-tel és még rengeteg kiváló zenekarral.

Egy elbűvölő zenekar. Már a zenekarfotókon jókat derültem, egyik-másik nagyon homályos - mondjuk bemozdulós sejtelmeset akartak érzésem szerint, de egész egyszerűen fertelmes lett -, van vicsorgós-pózolós homályos, meg van egy olyan is, amin gyertyák közepette lefotózták a csuklóvédőiket meg a töltényöveket, amiket hordanak amúgy. Szép. Az egyik tag meg a pózolós képen mindig befeszíti a bicepszét, a kis Danzig imitátor, hahh!

A Fém Penge klub egyik legundergroundabb hordája a német Desaster. A '80-as évek végén alakultak, s ugyan az idei a hatodik soralbumuk, teljes diszkográfiájuk még Steve Harriséknek is becsületére válhatna. Milliónyi demó, mini cd,splitek, ilyen-olyan bónuszolt kiadások; nem is kétséges, szépen hizlalja a banda kicsiny, ám hű rajongótáborát.

Bizarr egy borító, bizarr egy zenekarnév. Valami apokaliptikus muzsikára számítottam, ami nagyrészt be is jött. Sötét hangulatú zenét rejt ezen angol csapatnak a korongja, igazából nem nagyon lehet műfaji korlátok közé beskatulyázni őket, valamiféle metal, fura hangulatokkal, effektekkel néhol, talán a Neurosis áll valamelyest közel hozzájuk.

Nem kisebb nevekkel zenél az egykori Dream Theater billentyűs Inertia c. szólóalbumán, mint Steve Lukather (gitár, Toto), Zakk Wylde (gitár, Ozzy, Black Label Society), Tony Franklin (basszusgitár, The Firm, Blue Murder), Tom Kennedy (basszusgitár, Al DiMeola), Jimmy Johnson (basszusgitár, Allan Holdsworth), Jerry Goodman (hegedű, Mahavishnu Orchestra, Dixie Dregs), Simon Phillips (dob, The Who, Jeff Beck, Mick Jagger, Judas Priest).