CD kritika

Egy év elmúltával jelent meg a Deadsoul Tribe (mikor lett a zenekar Deadsoul, nem Dead Soul volt régebben?) új albuma, ráadásul a lemez egy hónap alatt készült el, és nem csak a felvétel, hanem a dalok megírása, plusz a felvétel és keverés. Hm. Azért ezt nehezen hiszem el, nyilván folyamatosan rögzültek az ötletek, és csak a véglegesítés tartott ennyi ideig. Esetleg Devon nem aludt 30 napig egy másodpercet sem. Vagy rendelkezik időkibővítő-készülékkel.

Túl nagy elvárásokat nem támasztottam az új Deadsoul Tribe lemezzel kapcsolatban, Devon Graves az ügyesen elkezdett kicsit pwaltzos, kicsit toolos irányt egy idő után sajnos önmagába cirkuláltatta vissza, ezzel egy mini, európai Tool másolattá változtatva önmagát. Rossznak nem mondható az utolsó korong sem, és alapvetően kedvelem a hangját (mondhatjuk úgy is, azon kevés énekesek egyike, akiket kifejezetten szeretek), de az elfogultságot félretéve bizony kicsit már unalmas volt, amit egyedül összemuzsikált. Úgy a második lemez tájékán felötlött az a gondolat is bennem, hogy nem ártana a többieket is bevonni a zeneszerzés folyamatába: egy ember csak nagyon kivételes tehetséggel tud mindig maradandót alkotni tökegyedül. Hát igen.

Hű, de zajosan kezdődik ez a cd, futurisztikus gyárhangok zilálják szét az idegeinket, biztos most szerelik össze Asimov robotjait a következő gépemberes mozihoz. Németország legsúlyosabb hardcore szenzációja - ez áll a promotasakon, ráadásul maga a Hatebreed atyaúristene, Jamey Jasta kiáltotta ki nagy ígéretnek a csapatot. Mondjuk ettől még bármilyen lehet a zene - legyünk szkeptikusak.

Hm... kétezer fok van jelenleg, de azért az még rémlik, hogy a Deadsoil előző albuma is tetszett. Ja igen, és már koncerten is láttam őket, bár élőben nem nyűgöztek le. Nos, igen, itt jön le a stúdiók csalása: a mai agyonpontosított, agyoneditált és polírozott világban iszonyú nehéz olyan csapatot találni, amelyik nem okoz csalódást élőben. Mondjuk azért vannak ilyenek szerencsére.

Kivételesen nem metalcore kiadványt hozott a postás a Lifeforce kiadótól, hanem black/death lemezt. Jééé... Sajnos a borító nem túl bizalomgerjesztő, lapozzunk. A zene a dallamos black (izé, lightos black... tehát szürke?) és a death metal keveréke, néha gótikus hatásokkal (női éteri kórusok, szintiszőnyeg, ami már a lightos blackben is túl lightos lenne - így lehetne ebből white metal).

Bár nem 2003-ban akadt a kezeim közé ez a cd, ennek ellenére meglehetősen sokáig húztam-halasztottam, hogy írjak róla, egész egyszerűen azért, mivel két számomra "szívszakadós" dal kapott helyet rajta, és az ilyesmit néha nehezen viselem.

Rossz szokás az előítélet, én a belga Days Of Betrayal esetében mégis éltem ezzel a csúfsággal. Eleve ferde szemmel nézek mindenféle belga metal csapatra, de a lemez egy-két dalába való belefülelés után se vártam sok jót a brigádtól.

Soroljatok fel ausztrál metalzenekarokat. Ugye nem sokat tudtok? Ezek közül játszik bármelyik is súlyos, irgalmatlan zenét? 2002-ben alakult a csapat (a basszusgitáros amúgy lány), meglepően gyorsan meghódították saját kontinensüket, és itt az idő, hogy Európát és Amerikát is bevegyék. Nem is alaptalanul.

Hát ez már megint mi az ördög? – kérdeztem magamtól a CD kézhezvétele után. Giccsnév, rettenetes borító, hátul négy, elsősorban taknyos kölyöknek tűnő hétköznapi fazon. Fogtam is a fejem rendesen. A svéd nevek mindazonáltal megelőlegeztek némi bizalmat és beraktam a lemezt. Utána pedig rendesen meglepődtem: ez jó!

1993-ban alakult ez a dallamos death metalt játszó német ötösfogat, debütáló lemezük a Darklight, megjelenése 2000 júliusára datálható. Kezdetben olyan klasszikusok hatása alatt muzsikáltak, mint például a Tiamat, avagy a Crematory, de immáron ők is az aktuális trendeket követik a Dimmu, Gardenian stb. vonalon.

Az MTM kiadó Classix sorozatában látott napvilágot ezen elfeledett norvég hard rock banda 1987-es debütlemezének újrakiadása. Ideje is volt, mert a szokásos kiadói promo-rizsa szerint az eredeti (87-es korszellemnek megfelelően természetesen nagykiadós) verzió egy-egy kallódó példánya akár 70 dollárt is kóstálhat lemezbörzéken és interneten – szerencsés esetben legalábbis.

Nemrég írtam a norvég hajbanda 1987-es bemutatkozó lemezének MTM általi újrakiadásáról. Az anyag nem tetszett tucat mivolta, jellegtelensége és a harmatgyenge énekes miatt – nem meglepő tehát, hogy oda voltam meg vissza az örömtől, amikor megérkezett a második, eredetileg 1989-ben kiadott lemez reissue verziója is.

David Readman egy zseni, ezt korábban már (talán többször is) megjegyeztem. 2007 pedig abszolút az ő éve: az idei Pink Cream lemez a korábbiakhoz hasonlóan nagyot ütött (hadd revideáljam gyorsan azt a buta nézetemet, miszerint az Endangered és a Thunderdome lemezek „csak" jók – újrahallgatva isten mindkettő, főleg az utóbbi), a Masters Of Rock fesztiválos koncert az év egyik legjobbja volt és mindennek tetejébe David még egy szólólemezt is leszállított nekünk. Ráadásul nem is akármilyet: ahogy számítani lehetett rá, ez az év egyik csúcsteljesítménye, már ami a dallamos metalt illeti (de tudjátok mit? úgy az év zenei össztermését nézve is).

A zene előtt igenis a kísérőlevéllel kezdem. Mert felcseszte az agyam. Aszongya: "Nézzünk szembe a tényekkel: DLR a legizgalmasabb énekes, aki valaha is a Van Halen élén megfordult." Oké, ezt még megeszem édes habal, bár mindig is Hagar-párti voltam. Jó a bohóckodás és a showmankedés egy ideig, de valahogy a Van Hagar zeneileg és érzésben is több volt...

Német gótikus darkos szemkifestős metal zenekar, állítólag stílusukban a legjobbak, akik 1996 óta léteznek és ha jól sejtem ez a harmadik lemezük. Az első dal nem annyira rémületes, mint vártam, súlyosnak tűnő gitárokkal megspékelt elektronikus puttyogások, a vokál olyan tipikus szenvedős gót ordítás, érdekes módon a második nóta máris egy feldolgozás, amire a harminc körüliek még a Super Channel zenei műsoraiból emlékezhetnek (a kétslágeres Blacktől).

A 13 éve létező német formáció - ki gondolta volna ebből a névből? - a Das Ich, mely 13. albumát jelentette meg idén Anti'Christ címmel. Eredeti cím, biztosan sosem hallottak még Marilyn Mansonról. Zeneileg tipikus germán elektro-darkerek, sátánisták méghozzá. Remek.

Itt van ez a vaszisztdasz nevű rémület és a glutty című korongjuk. Kénytelen vagyok írni róluk, mert rám sózódott a feladat - habár dobásom sincs arra nézvést, mi közöm lehet hozzá. A német nyelvű hablaty igazán nem zavar, megszokja az ember, ha orrfolyásig hallgat Rammsteint és Lacrimosát - de ők legalább zenélnek mellé...

Az 1999-ben alakult zenekar nemrégiben, második albumához készülődve újított be magának egy énekes macát, aki az info szerint Stephanie M. néven működik, ugyanakkor a stáblistán Stephanie Luzie-ként szerepel. (Legalább a keresztnév megegyezik.) Ezek után mindenki hívja úgy, ahogy tetszik neki.

Skydancer, Of Chaos And Eternal Night, The Gallery, Enter Suicidal Angel, The Mind's I, Projector, Haven és most pedig itt van a Damage Done. Nem mindennapi lemezcímek egy nem mindennapi zenét játszó, nem mindennapi csapattól. Hihetetlen, hogy tíz év távlatából is milyen friss még a legelső, nyilván nem tökéletes lemezük.

A banda ezúttal egy dupla albummal jelentkezett. Az első CD ritkaságokat tartalmaz. Olyan nótákat, melyek anno ilyen-olyan okok miatt nem kerültek fel egy-egy lemezre, vagy csupán EP-n találhatók. Itt találunk még japán kiadásokhoz bónuszként hozzácsapott dalokat is. A másik korongon pedig egy 2002-es, Lengyelországban rögzített koncertfelvétel hallható.

Itt egy bagázs (vagy ahogy King nevezné: ka-tet), amely egymás után köpi ki magából a megbízhatóan jó színvonalú albumokat. A Damage Done különösképp bejött nálam és nincs ez másként most, a Character esetében sem. A svéd arcok hatásos környezetvédelmi tevékenységet folytatnak, mivel igencsak tudják, mitől döglik a légy.

A Dark Tranquillity sok szempontból Göteborg elveszett zenekarának tekinthető. Az At The Gates és az In Flames mellett ők is ott voltak azok között, akik a '90-es évek első felében és közepén egészen sajátosan kezdték el összevegyíteni az agresszív death/black tempókat és a hörgős-károgós éneket a tradicionális heavy metal gitárharmóniákkal, ám mindig is tekervényesebben fogalmaztak, mint az említett két másik banda, így végül megmaradtak amolyan underground kedvencnek.

A Darkthrone eddig is vérbeli old-school black metalt nyomott, a mostani tizenkettedik albumon is ezt a hagyományt viszik tovább - és a jelző alatt most valóban a régi, Venom-nyomvonalbeli, korai fekete fémzenét kell érteni. Noha norvég zenekar, mégsem a norvég-jellegű sötétség dominál, inkább a régi, nyers megszólalású, rock'n'roll alapokra rakott brutalitás (black'n'roll?).

A norvég kultbanda mindig is szimpatikus volt, soha nem paktáltak le, nem keresték a népszerűséget és mindig azt játszották, amihez épp kedvük támadt. A kezdetben még Black Death néven induló, majd azt Darkthrone-ra váltó zajorkánt a dobos Fenriz és a gitáros/énekes Nocturno Culto alapította, s első albumukon egészen korai, igen nyers death metalt nyomattak.

Bevallom, fogtam a fejem, amikor kezembe került a Dark Sky promója és megláttam a zenekari fotót (aki utánanéz, rájöhet, miért). Mivel azonban a Metal/AOR Heaven kiadótól igazán rossz zenét még nem kaptunk, megadtam az esélyt a bandának és végül is nem éreztem időpocsékolásnak az 52 perces album meghallgatását.

Nem máshonnan, mint Belgiumból érkezett a Dark Sensation bemutatkozó lemeze, a Trendkill, amiről még belehallgatás nélkül is valahogy az a sejtésem támadt, hogy a Pantera egészen biztosan a kedvenceik között van. Megérzéseim nem csaltak, a 2002-ben alakult csapat vélhetően egészen korán megismerkedett a Dimebag-féle riffeléssel és Anselmós üvöltözéssel, illetve a The Haunted-féle thrashes vonal sem hagyhatta őket hidegen.