CD kritika

Igaz, ez még 2001-es megjelenés, de elég kevés hasonló stílusú csapatról írtunk eddig, ezért a jövőben "lerántjuk a leplet" néhány nu metal zenekarról is. Az első a sorban a Dry Kill Logic, akik természetesen amerikaiak, és '95 óta léteznek. '97-ben jelent meg az első EP-jük, rögtön utána olyan csapatok előtt játszhattak, mint az Exodus, a Flotsam & Jetsam és a Pro-Pain. '98-ban jelentették meg első teljes lemezanyagukat, az Elemental Evilt.

A Dry Kill Logic is azon csapatok közé tartozik, akiket az ember meghallgat, aztán szépen berakja a polcra a cd-jüket, aztán azt veszi észre a következő takarításkor, hogy egy nyolclábú kukucskál a tok tetején iszonyú éhesen. Mondjuk ki: nem az eget-földet megrengető ötleteiről volt híres a csapat sosem.

A legrangosabb nemzetközi dobos magazin, a Modern Drummer gyűjtött csokorba egy adag dobolásilag fontos felvételt, stílusoktól viszonylag függetlenül, és természetesen leginkább bőrpüfölőknek ajánlanám a korongot, van mire rácsodálkozni... De persze nyitott fülű zenekedvelők is megpróbálkozhatnak az anyaggal.

Rob Rockra nem nagyon lehet ráfogni, hogy ül a babérjain és malmozik. Jorn Lande-szerű pörgés nem jellemző ugyan rá, de azért nem kellett, és a jövőben sem kell nélkülöznünk heroikus dallamait. Volt ugye egy negyedik szólóalbum tavaly (sajnos még nem jutottam el oda, hogy meghallgassam), a Fires Of Babylon projekt veterán amerikai muzsikusokkal (ld. releváns cikk), ismét az ő hangjával készül a következő Impellitteri lemez és most itt van ez az anyag, amely különleges fontossággal bírhat Rob számára.

A fura nevet viselő Dreyelands 2002 óta létezik, és gyakorlatilag tán ez az első érdemi megnyilvánulásuk – legalábbis hangzóanyag formájában. Az utóbbi években folyamatosan dicsérték őket ismerősök (hm, shockos kollégák), így nem ért meglepetésként az anyag színvonala. Illetve mégis: az EP-n hallható három dalt végighallgatva azért rendesen a padlón csattogott az állam.

Jesszasz! Akkora vehemenciával röffen meg a lemez, hogy azt hittem leszakad a fejem! Ultra-vastag brutál hangzás. Persze zsé-re hangolt gitárhúrok lobognak a hangszedők előtt. De állat módon szólal meg a bőgő és a dob is. Az első meglepetés akkor ért, mikor németül (!) szólalt meg - vagyis hörrent meg vokalista barátunk.

A német doomcore csapat, a Drecksau tavalyi bemutatkozása, a Brecher ugyan hangzásilag nagyon állat volt, viszont a nótákat hiányoltam róla. Lássuk, mit fejlődtek egy rövid év alatt.

Mit lehet még erről a csodáról írni, amit nem írtak le előttem mások? Hogy lehet ezerszer elkoptatott és oly szürkének tűnő szavakkal lefesteni ezen 5 zenész ajándékát nekünk, parányi földi halandóknak? Egy elvarázsolt világ. Meseország. Hangjegyekkel is lehet színházasdit játszani, azt már tudtuk. Álomszínházat. Viszont most tökéletesedett ki teljes pompájában a játék.

Úgy tűnik, végleg megalomániába esik a Dream Theater. Hisz nem is olyan rég jelent meg a dupla koncertalbumuk, nyakunkon az új dupla stúdióalbum, közben pihenésképpen ez a tripla koncert... van mit emészteni.

Íme az új mű, amin megint lehet csámcsogni, elemezni, ésatöbbi. Duplán. Mármint dupla CD-t dobtak piacra a nem is olyan rég megjelent tripla koncertlemez után, hjja, kérem, ha valaki munkamániás, az elárasztja a szerencsétlen rajongókat bőven.

Az a típus vagyok, aki még mindig hisz a csodákban. És a Dream Theater maga volt a Csoda, mikor megismertem, még az első lemezük idején. Hát még a legendás Images & Words album megjelenése után...

Azért nem semmik a Dream Theater-rajongók, azt meg kell hagyni. Imádják ugyan a bandát, de azért jó néhányszor le is húzzák róluk a vizes lepedőt: mintha csak saját maguknak tartanák fent azt az előjogot, hogy kedvenceiket fikázzák.

Egy újabb lemez a Dream Theatertől, amelyik vég nélküli vitákat fog kiváltani a rajongóikból. Sőt, már kiváltott. Kezdődött a borítóképpel, órákig elemezgették mindenfelé, hogy mi a fenét ábrázolnak a golyóbisok, meg különben is, az egyik nem jó helyen van.

Furcsa szerzet ez a Dream Theater, lehet szeretni meg nem szeretni, de abban mindenki egyetért, hogy enélkül a zenekar nélkül máshogy alakult volna a progresszív metal színtér a kilencvenes évektől kezdve. Az már egy másik kérdés, hogy ez a nagy invenció sokak szerint már lecsengett.

Érdekes és tanulságos élmény olvasni a Dream Theaterrel foglalkozó magyar és külföldi internetes fórumokat, a csapat utolsó 7-8 éves tevékenysége ugyanis olyan szinten osztja meg a tábort, hogy az valami döbbenetes. A New York-i progresszív metal nagyágyúk minden rezdülését extázissal fogadó, borult fanatikusok és a csapat túlértékeltségét, szürkülését, sőt, kóklerségét (!) szinte vallásos küldetéstudattal hajtogató megmondók erdejében néha mintha el is veszne maga a lényeg.

Ez a lemezismertető tulajdonképpen egy posztomusz (vagy ahogy apósom mondta egyszer némi képzavarral: „poszporusz") cikk, hiszen az a csapat, amely ezt az albumot rögzítette, megszűnt létezni. A német prog másodvonal üdvöskéje, a Dreamscape pár éve még új énekessel állt ki egy hosszabb szünet után (End Of Silence – 2004, majd Revoiced – 2005, ez utóbbi anyag újra felvett nótákat tartalmazott), legújabb munkájuk megjelenését követően pedig az volt a legutóbbi fejlemény, hogy hárman kiváltak és ezáltal radikálisan módosult a felállás: új torok, basszer és billentyűs került a képbe.

A heavy metal reneszánszaként emlegetett folyamat továbbra is százával termeli ki az olyan bandákat, amelyek csak felmelegíteni tudják a főzeléket, tartalmat azonban semmilyen tekintetben nem hordoznak, így az egész műfajt és a hozzá tartozó életérzést (amennyi még maradt belőle...) szimpla gyorsfogyasztási árucikké silányítják.

A jól csengő Dream Evil név mögött nem más bújik meg, mint maga Fredrik Nordström, minden svéd albumok varázslója és atyja, a maga kis Fredman stúdiójával. A csapatban Fredrik maga pengeti a húrokat, mi több, a billentyűkön is az ő ujjai pilinckáznak. A dobos az a Snowy Shaw, akinek neve ismerős lehet mindazok számára, akik kedvelik King Diamond, illetve a Mercyful Fate munkásságát. A gitárokat pedig - Fredrik oldalán - Gus G. kezeli, aki a Firewind soraiban is megfordult. Ez a második album, amelyet a banda kiadott.

Ha a Messiah's Kiss a Metal címet nyomta rá új albumára, akkor mi legyünk még hangzatosabbak, gondolhatták ezek a fiúk, midőn összeültek és nevet terveztek elkészült munkájuknak. S lőn... Csak azt nem értem, hol van hozzá a könyv?

Gyakran szokás megfeddni a true metal bandákat a zenei és szövegi klisékhez való ragaszkodásuk miatt. Nem mondom, valóban akadnak a külsőségeket röhejesen túlzásba vivő alakulatok, akik az egész tradicionális műfaj hitelét rontják. Fontos persze a kiállás, megjelenés, de végső soron a heavy metalban is a zene a legfontosabb.

A Dreamaker esetében az történt, hogy először a friss albumuk került a karmaim közé, mígnem a debütáló anyaguk jóval később – azaz most. Ezáltal végre megtudhatom, miként indított a csapat, miféle elképzelések előzték meg az Enclosed albumot, amely (általam) igencsak nehezen beskatulyázható lemezként látott napvilágot tavaly.

Nesze nekem. Kikaptam a cupákos multimilkós kérdést, mely imigyen szól: mi az ördög púpos-göcsörtös háta ez??? Előfigyelmeztetés: senkihez és semmihez sem tudom hasonlítani őket! Aki támpontot vár tőlem arra nézvést, mit érdemes beszereznie és mit nem, most épp úgy vakarhatja a búbját, miként én teszem.

Enyhén szólva kiolvashatatlan logó (de legalább nem cirkalmas), na jó, ez még tetszik is, már a borítón látszik, hogy valami művészkedni akaró zenekarról van szó. Az infólapjuk úgy indul, hogy öt év után végre itt a második lemez. Jaj, de minek?.. És milyen lehetett az első?

Nehéz helyzetben van az olasz Drakkar, mivel félúton elhúzott mellettük jó néhány olyan metal csapat, akiket mára már nagybetűvel jegyeznek a rocksajtóban. Labyrinth, Eldritch, Rhapsody, Domine, stb., mind-mind mérföldekkel utasította maga mögé a Drakkar típusú gyors, szintiben tocsogó power metalt.

Az olasz Drakkarnak, ha igaz, ez a harmadik albuma. Természetesen dallamos speed, vagy true metal, ha úgy tetszik (elég megnézni a kiadó nevét...), némi billentyűvel - és új énekessel. Eddigi teljesítményük emlékeim szerint igencsak harmatos volt, lássuk, mi változott!

"A vár sárkányos már!", mormolja maga elé üveges szemekkel Danny Kaye egy antik filmben (The Court Jester). Aki azt hinné, hogy a sokfejű sárkányok földjén muzsikáló ifjak afféle kardcsörgetős, patadobogásos, vitézes-hősös battle metalt nyomatnak, hát az jó nagyot téved. Ráadásul a tetszetős, mesehangulatú borító is inkább a kőbaltás true metalra utal. A banda elnevezése biz' könnyen tévútra vezetheti azt, aki puszta szimat alapján skatulyázza be a csapatokat. Mert mi is rejtőzik voltaképp Sárkányország határain belül?