CD kritika

Második korongjával jött ki a Metal Blade-nél a kanadai Eidolon, és az már ismeretes előttem, hogy jelen lemezanyag az előző kiadásakor teljesen készen volt, tehát olyan óriási zenei váltásra nem is lehet gondolni. Megdörren a nyitó nóta, jobban, mint a Nightmare World akármelyike, a hangzáson javítottak, de a dobokat még mindig nem találták el (a lábdobon kívül), valahogy túl sok az éles hang, minden olyan furán szól.

Harmadik Metal Blade-es lemezével jelentkezik a kanadai Eidolon, ráadásul új énekessel. A váltás nem lepett meg túlzottan, hiszen az előző vokalista - hogyúgymondjam - érzésem szerint egy cseppet visszahúzta a zenét. Az is igaz, hogy azt hittem, karcosabb torkot találnak helyette, és nem.

Az Eidolon nem kispályás a maga területén: immáron hatodik anyagukat szórják szerte a világon, terjesztvén komplexnek nevezhető, rettentő szigorú és érzelmeket nem tűrő speed/heavy támadásaikat.

A mostanában már a Megadeth sorait erősítő Drover tesók (Shawn dobos, Glen gitáros) bandájával egyetlen találkozásom volt kb. 5 éve, amikor kíváncsiságból – hiszen amerikai power csapatról szólt a fáma – meghallgattam Hallowed Apparition c. lemezüket. Sajnos a középszerű énekes rettenetesen visszahúzta (sőt, megölte) az alapvetően korrekt zenét, így a bandával ezután már csak „olvasmányaim" révén futottam össze.

Szerencsére volt alkalmam átbeszélni a friss Edguy albumot Tobias Sammettel, aki csak megerősített abban, hogy nem állt be 180 fokos fordulat a zenekar stílusában, de a továbblépés, az egészséges keretek között történő újítás megtörtént.

Kismillió hónapja munnyad a fiókom hátsó ficakjában az album, mert egyre csak pöcköltem ide-oda. Vonakodásom okai a következők.

Erről a lemezről sem késő írni még, mert bár nem volt az utóbbi idők legfontosabb albuma, az érdekességek kedvelőinek több, mint vonzó lehet, már csak a névsor miatt is. Eddie Ojeda, aki ugye főállásban (?) a Twisted Sister (nem a szőke, hanem a másik) gitárosa úgy határozott, hogy szólólemezt készít és mivel haveri köre elég kiterjedt, nagy neveket is tartalmazó társulás, meg is hívott néhány metal celebritást is, ugyan énekelnék már fel egy-két nótáját.

Az osztrák szimfo-prog-power (vagy mi az ördögnek is nevezzem ezt a stílust) csapat alaposan ráfázott azzal, hogy láttam őket a Symphony X előtt Bécsben. Ha ugyanis ez nem következik be, pozitívabb kimenetelű kritika is születhetett volna – ott ugyanis nem tetszettek.

Elképzelni nem tudom, Szeged vajon melyik normális európai országból csöppent a mi banánköztársaságunkba, de egyszerűen amennyi zenekart szerencsém volt megismerni onnan, az kivétel nélkül mind jó - még a kezdő, demós csapatokat sem küldeném el azonnal mezőgazdásznak, mert ott több a lehetőség.

Ami az első pillanatban fülbetűnő ennél a dallamos death/black metalt játszó kvartettnél, az a nem túl szerencsésen eltalált, üresen kongó olajoshordós pergőhang. Márpedig ha ez a legelső észrevétel, az azért valamit elárul... Kár, mert amúgy a zene elég korrekten oda van rakva.

Furcsa módon ez az első teljes értékű találkozásom a Dying Wish-sel, egy-egy nótát hallottam ugyan tőlük, de teljes lemezt vagy demót még sosem. Kicsit húztam-halasztottam a kritika megírását, mivel bevallom, megleptek elsőre. Nem is tudom mire számítottam, de arra nem, hogy csodálkozva forgatom a lemezt, hogy ez bizony nem sikerült rosszul.

Az 1996 óta létező csapat a magyar tenger mellől, Balatonszabadiból indult, hogy alapvetően gothic-dark zenéjükkel megszórják az erre áhítozókat. '97-es demójuk után a Land Of Charonnal turnéztak, és felvettek dalokat egy 2001-re tervezett nephilimes albumra, de mivel a cég megroppant, végül is egy évvel később, szerzői kiadásban kellett kihozniuk az anyagot.

Basszus, iszonyú régen hallottam ennyire szarul megszólaló albumot! Ez kritikán aluli, death metal ide vagy oda! Mintha valami hangszigetelt dobozból szólna az egész. Brrrr... (bár hozzá lehet szokni).

Az igazat megvallva még álmomban se gondoltam volna, hogy az idei év egyik legpusztítóbb albumát épp a marylandi Dying Fetus fogja szállítani, pedig voltak jelei a közelgő viharnak a Myspace-en elhintett előzetesek képében. S bár az idestova tizennyolc éve működő zenekar a technikás/ultrabrutál death metal legnagyobb húzónevei közé tartozik, e megtisztelő pozíciót gyakorlatilag első három lemezüknek köszönhetik.

Portugál csapatról van szó, és bár tele van gitárral a lemez, mégsem nevezném metalnak, ugyanis a hathúros hangszer akusztikus változatáról van itt szó. Amolyan neoklasszikus zene ez, sok nejlonhúros gitárral, hegedűvel, és egy megkapóan bársonyos hangú énekesnővel.

És még azt mondja az átlagember, hogy a metalosok szűklátókörűek! Időnként tényleg nem tudom mire vélni, miért küldenek nekünk, ROCKmagazinnak ennyi teljesen más jellegű zenét. Csak az lehet a magyarázat, hogy mi, rockerek, mindenféle stílusban meglátjuk az értéket, ami közhely, de vélhetőleg van valós alapja.

Aki nem találja ki a címből, hogy milyen zenét játszik a Dustsucker, az menjen rizst kapálni Kínába azonnal. Csontegyszerű rockandroll, karcos-szőrös énekkel, a Motörhead, Rose Tattoo nyomvonalán leginkább. Hangzásilag a pőreség jellemzi a zenét, picit pont ezért dinamikátlan is a felvétel, már szinte túl nyers. Mondjuk aki csípi az ilyesmit, azt nem fogja zavarni. A gitárszólókra akár még a southern-feelinget is rá lehetne fogni.

Első blikkre műkedvelő thrasherek örömzenélő projectjének tűnt a Dustsucker. Erre utalt már a zenekarnév (khm...Porszívó együttes) is, illetve maga a muzsika, mely bulizós, reszelős, laza R'n'R. Mikor kicsit kutattam a fiúk után, kiderült, hogy már csaknem másfél évtizede nyomatják a dögös rakkenrólt, a zenekart még 1993-ban alapította a gitáros/énekes Max Count Farmer és dobos haverja, Marco Piermattei. Az évek során megjelent már négy nagylemezük, sőt két EP-t is kihoztak, míg 2006-ban napvilágot látott a Jack Knife Rendezvous.

Adva van két néger tar fickó, két rosszarcú fehér, meg egy Slash fazonú srác (biztos ő lehet a gitáros), ezt szemlélve rögtön sejtettem, hogy valami rapes dolog lehet a háttérben. Nem is tévedtem.

Gyanakvók számára előrebocsátom: a banda semmilyen ponton sem kapcsolódik a Dungeons and Dragons című filmborzalomhoz. És még valami: a ritka randa borító senkit se ijesszen túl messzire a bolt polcától, ha egyszer meglátja ezt az albumot! A belbecs fontosabb...

Lehet, hogy Ausztráliában titokban dúl a kerge kenguru kór? Mert attól, ahová ezek a Dungeon-béli fickók időnként fajulnak, a békésen sziesztázó koalák azonnal lefordulnak a lombok közül, az tuti. Tehát visszatért Lord Tim és társulata, hogy ismét elkapják a grabancunkat, de olyan szinten, hogy az lehetőleg nyolc napon túl (se) gyógyuljon.

A Lord Tim által irányított csapat oly szorgos, akár a hangyák kiscserkész alakulata. Egymás után köpdösik ki magukból az albumokat, csak győzzük számon tartani és hallgatni őket! (Igaz ugyan, hogy ez az anyag egy korábbi időpontban már napvilágot látott, ám mivel nagyjából-egészéből az egészet újra átgyúrták, valamint hozzá is toldottak némi bónusz-cuccot, akár újdonságként is kezelhető.)

Úgy látszik, a Black Mark kiadó is meg akarja csípni a nagy amerikai álmot, legalábbis mostanában a nu metalos, illetve elektro-metal dolgokra álltak át. Lelkük legyen rajta, talán majd találnak egy jó csapatot is.

Talán sokan nem is tudják, hogy kit rejt a szerénytelen "The Duke" (a herceg) név, azaz hogy ki az a Kid Rockra hajazó cowboykalapos ürge az év leghülyébb címét kiérdemlő lemez borítóján. Rich Ward a Stuck Mojo zenekar gitárosaként vált ismertté, becenevét pedig a rocksajtóból kapta, hiszen ha Zakk Wylde a "king", akkor hősünk a második a húzós riff-facsarók rangsorában.

Ha erre az oldalra tévedtél, vélhetően nagyon jól tudod, kicsoda Duff McKagan, de ha esetleg mégsem, az idén 45 éves hórihorgas szőke fickó annak idején a Guns N' Roses basszusgitárosaként vált a világ egyik legismertebb rocksztárjává.

Habár Testament lemez idén sem jelent meg, de Chuck Billyt nyomokban tartalmazó, Testament-jellegű zene igen. A Dublin Death Patrol története patinásnak is mondható, hiszen a nyolcvanas évek elejére datálható az indulás, mikor egy rakás metalrajongó zenészpalánta és barát közös bandát alapított.