CD kritika

A Flop már jó ideje küzd a grunge zene magyarországi életben tartásáért, Alice In Chains és Pearl Jam nótákkal bombázva a hazai klubok közönségét. Pontosan a fent említett bandák hatásaitól féltem, és némelyest be is igazolódtak az ilyen irányú paráim.

Nem mondom, hogy túl sokat mondott volna eddig a Fleshless neve nekem, de azt sejtettem, hogy kíméletlen zenével lesz dolgom egy ideig, mondjuk bő fél óráig. Mintha valami film kezdődött volna, legalábbis a cd intrója erre utalt, aztán jön a kíméletlen death, a bugyborgósan hörgős, tikatikás fajtából.

Zongoraszó. Robbanás. Metal. Halálmetal. Grr-hrrr-brrr-wrrrr, mint dalszöveg, Chris Barnes szebb pillanatait idézve. Chicagóból származik a csapat, négyen bírnak benne metalkodni 1993 óta (több tagcserével azóta persze), tehát nem túl ifjak már hőseink. Ránézésre sem.

Kíváncsi lennék a Fredman Stúdió belsejére, pláne ha egy ilyen Fleshcrawl szintű csapat terrorizálja a hangmérnököt. Fel nem tudom fogni, hogy lehet ilyen zenét előállítani, vajon Magyarországon mit tudnának kezdeni ezzel a brutális fogattal.

Egy a Metal Blade szürkébb kiadványai közül. 1987-ben még más néven ugyan, de már létezett a német brigád és '91 óta ontja lemezein a svéd stílusú/hangzású láncfűrész-death metalt (magát az új albumot is Svédországban rögzítették). Ők valószínűleg totál kompromisszummentesnek nevezik, amit művelnek, nekem azonban leginkább eseménytelennek tűnik.

Hetedik lemez, és még mindig csak a beavatottnak rémlik, hogy a Fleshcrawl nagyjából milyen zenét is játszik. Azért ez mond valamit. Annyit biztos, hogy eddig középszerűen teljesített a zenekar. Japán turné ide vagy oda, a zenekar most sem hoz semmi extrát, csupán 100 százalékosan tucat death metal riffeket, tempókat, témákat, a pincébe hangolva. Inkább a Bolt Thrower/Hypocrisy vonalán, mint mondjuk a Deicide-én.

Elképesztően hülye zenekarneveket képesek kiagyalni a világon bármerre. A Five Pointe O is ilyen. Ráadásul lemezcímnek azt adni, hogy Untitled... Ehh... pihentek a srácok. Zeneileg a nu metal című zsákban szaladgálnak keresztül-kasul, viszont kollégájuknál, a 36 Crazyfistsnél jóval izgalmasabbak, életrevalóbbak, habár itt is a fogós riffekkel körített ordítás/éneklés a mérvadó.

A Five Finger Death Punch – azaz 5FDP – az utóbbi évek egyik legreményteljesebb amerikai metal csapata, The Way Of The Fist című két évvel ezelőtti debütalbumukból már több mint 350 ezer példányt adtak el a tengerentúlon, ami a mai viszonyok közepette körülbelül egy 10-15 évvel ezelőtti platinalemezzel egyenértékű. Európában még csak mostanság kezd ismerősen csengeni a nevük, nekünk, magyaroknak pedig azért lehet különösen érdekes a dolog, mert a banda Zoltan Bathory művésznevű alapító gitárosa magyar származású, aki a '90-es évek első felében került ki a tengerentúlra.

Ha valaki nem tudná, Fish barátunk a valaha szebb napokat is megért (értsd: a mostaninál nagyobb népszerűségnek örvendő) skót Marillion frontembere volt egykoron, úgy a '80-as évek közepén-végén. Aztán a fickó szólópályára lépett, a zenekar pedig az aranytorkú Steve Hogarth-ot vette be helyette. Ennyit az előzményekről.

Ennél lehetetlenebb címet keresve sem találhatott volna Fish. Esőistenek öngyújtóval... Érdekes... Finom, művészi rockzene, érezhetően szövegcentrikus előadással. Aprólékosan kidolgozott, puritán és mégis remekbe szabott hangzással.

Bár legtöbben a markáns énekhang alapján fogják beazonosítani ezt a projektet, a Fires Of Babylon nem Rob Rock bandája, ő csupán elfogadta a Metal Heaven kiadó felkérését, akik pedig a Winters Bane gitárostól, Lou St. Paultól szerettek volna mielőbb valami újat hallani.

Mint azt a beszédes cím nyomban elárulja, bemutatkozó anyaggal van dolgunk. A Felony elnevezés egy svájci ötösfogatot rejt, akik a szomszédos Németországba rándultak át, hogy felvegyék első albumukat, méghozzá nem kisebb szakfelügyelő bábáskodásával, mint Sascha Paeth (Rhapsody, Edguy, Kamelot, stb.)

A Fish! is tipikusan olyan zenekar, amelyik mindenhonnan és mindenhogyan kilóg a hazai zenei életből. Metalnak nem igazán metal, popnak meg túl sokszor gerjed gitár a nótákban. A Bprnr válogatásokon bizalmat keltettek bennem az ott szereplő nóták, kíváncsi voltam mit nyújtanak egy teljes lemezen keresztül.

Röviddel azután, hogy Vas Marci kíméletlenül bevágta a pakkot Igor Karpenko kapujába - egyúttal be is lőve válogatottunkat a svájci A-csoportos jégkorong vb-re - arra gondoltam: na, akkor itt is az ideje összerittyenteni a Fish! új EP-jéről megemlékező irományt. Ilyen események után ugyanis nem igazán vágyik az ember arcletépő gyalulásra, szívesebben hallgat valami vidám bulizenét, amiben azért a gitárok is a helyükön vannak. A Stand Up pedig pont ilyen muzsikát rejt.

Ha azt mondom, buddhista death, azonnal égnek mered minden Kedves Olvasónk haja szála, pediglen a The Firstborn ilyen. Már az első dalt telepakolták hagyományos keleti hangszerekkel, és torokének is felsejlik a közepén, ami világéletemben elbűvölt, és ami ebben a zenei közegben elsőre cseppet bizarr, de pár hallgatás után már emészthető.

Az album, melyet részben Görögországban, részben Amerikában rögzítettek, majd Svédhonban kevertek, David T. Chastain produceri kezei közt készült. Kicsit zavaros az egész, hm? Bár csupán négyen vannak a fickók, igen vaddisznó muzsikát állítanak elő.

Előkutattam, mit vetettem papírra (monitorra) annak idején, az előző Firewind album kapcsán és örömmel tapasztaltam: jelenlegi véleményem csaknem szóról-szóra azonos az akkorival. Ami a vaddisznóságot illeti, az a Forged By Fire anyag egészére színúgy igaz, mint a David T. Chastain által istápolt banda előző munkájára.

Amennyire ódzkodtam pár évvel ezelőtt a Firewindtől, csupán a nevük miatt (el sem olvastam rendesen a kritikákat, mondván, ez valami trúmetal, a rettenet fajtából), pont akkora hátast dobtam, amikor egy cimbora betette első albumukat egy összejövetelen.

Göröghonban ügyködő barátainktól ezúttal mindössze ezt a négy tételt tartalmazó szösszenetet kaptam kézhez, magát az alap-albumot, vagyis az Allegiance-t nem. Így ismertetni is csupán ezt a kurta cédécskét tudom, amelyet a csapat elsősorban az otthoni piacra szánt.

Nem tudom, hányan ismerik/szeretik itthon az utóbbi évek talán legütősebb európai, valódi értelemben vett (!) power metal csapatát, a Gus G. köré tömörült Firewindet, de remélem, hogy a napokban lezajló Kamelot bulin sok potenciális rajongó kattan majd rájuk. Ideje lenne, mert egyfelől a Premonition már az ötödik album a sorban, másfelől pedig ez az eddigi legkommerszebb is.

"Felőlem akár technót is játszhat rajta, akkor is csak jó lehet. Akarom, akarom, akarom!!!" Ezt az elhamarkodott kijelentést pár hónapja tettem, mikor híre jött, hogy Bill Steer, a Carcass egykori alapítója, gitárosa és fő zeneszerzője hosszú évek után újra aktív, sőt, lemezt jelentetett meg.

A második Firebird opusz Carcassbilltől, aki egyre jobban belesüppedt a hetvenes évekbe. Lehet, hogy feltalálták az időutazást és Carcassbill már csak vendég egy-egy lemez erejéig a mi korunkban? Ki tudja, mindenesetre az új Tűzmadár sem hozott lázba - mint ahogy az első sem.

Isten bocsássa meg nekem, de a James A. Rota II. és Emily Burton (igen, egy gitáros csaj, ráadásul az idők során több hölgyemény is megfordult a bandában) által kicsivel több, mint tíz éve alapított Fireball Ministryt sosem tartottam többre egy megbízható, kimondottan feelinges, ám a középszerűnél csak néhány paraszthajszállal jobb hard rock/stoner brigádnál. És az az igazság, hogy a helyzet a pusztán saját nevüket viselő negyedik korong ismeretében sem változott.

Ez nem vadiúj anyag az északi hordától, hanem egy régebben piacra dobott, 5 nótát tartalmazó "ízelítő", borítóján rém randa vasorrú banyával. Szörnyszülöttel. Trollal... Aki jól ismeri e vodkavedelő, mulatozós és táncos kedvű nomádokat, annak nem mond újat ez a kisalbum sem. Aki pedig nem kezd vadul ugrándozós, bokacsattogtatós ropásba maga is a Trollhammaren tüzes, folkos dallamai hallatán, az fél lábbal alighanem már az árnyvilágot tapodja...

Frontiers kiadványok esetében már megszokhattuk, hogy az ismeretlen nevek nem minden esetben takarnak új zenekart: elég gyakran van ugyanis arról szó, hogy nagy öregek dugják össze a fejüket és projektjüknek új nevet adnak.

Újabb fiatal német thrash csapat vár arra, hogy meghódítsa a világot. Közepes zsenge koruk ellenére '93 óta léteznek, eddig egy minialbumot és egy lemezt adtak ki, a Mind Explosion a második nagylemez. Az elmúlt évek alatt elfogyasztottak egy énekest, vagyis az első vokalista hangszálproblémák miatt szállt ki a csapatból.