CD kritika

Megmondom őszintén, csak a pesti koncert után nyílt alkalmam kellően megismerni az újra Bruce Dickinsonnal és Adrian Smith-szel dolgozó Maiden idei alkotását. Most kb. ugyanott tartok, mint a buli után: vegyesek az érzelmeim. Ha röviden akarom összefoglalni a dolgot, a csapatnak nem sikerült maradéktalanul kiaknáznia a jelenlegi felállásban rejlő potenciált.

Három év után menetrendszerűen itt az új Iron Maiden album, immáron a harmadik Steve Harrisék újbóli egymásra találása után. A címmel ellentétben a zenekar nem kockáztat túl sokat egy friss lemezzel, hiszen a hihetetlenül lojális és fanatikus rajongótábor azonnal és gondolkodás nélkül megvásárol bármit, amin ott vigyorog Eddie, a koncertekre pedig még azok is elmennek, akik szerint a Maiden 1984/1988/1992 (tetszőlegesen aláhúzandó) óta nem csinált igazán jó albumot.

Válogatásalbumot juttatott el hozzánk a Risestar kiadó, melyen az istállójához tartozó bandákat mutatja be és reklámozza. A zenekarok közt akad egy-két ismert név – mint pl. az elszántan és remekül szigorú Suidakra, vagy a powerben utazó Steel Attack legénysége -, de a legtöbb résztvevő olvastán elsőre nem rándul meg a kolomp agyunk memória részlegében (sőt, másodjára sem...).

Nem szeretném húzni a sorokat, mivel lemezismertetőim során lassan besokallok az újdonsült heavy metal formációktól. Írom ezt azért, mert lassan több használhatatlan produktummal találkozom, mint értékessel. A dán Iron Fire-t kicsit ízlelgetnem kellett, aminek legbiztatóbb pontja a zenészek 19 éves átlagéletkora lett.

Szerintem még a zsenge, zöldfülű rajongók is sejtik, hogy egy ilyen név nem black vagy industrial, esetleg nu metal csapatot takar. Így aztán nem is meglepő, hogy az Iron Fire valóban egy true/power vonalon mozgó dán ötösfogat, akik a harmadik albumukkal álltak elő ebben az évben.

Az Iron Fire a korábbi Mercyful Fate tagokat felvonultató Force of Evil énekesének bandájaként bukkant fel a köztudatban jó néhány évvel ezelőtt. Azóta kitermeltek magukból négy nagylemezt, a napokban pedig érkezik az ötödik kistestvér To The Grave címmel.

Őket aztán tényleg minden korosztály kedveli. Nem is csodálom, mert remekül figuráznak ki bármilyen műfajú előadót. Sajnos ezen a lemezen alaposan a háttérbe szorultak a rockparódiák, mert van itt egy alig egy perces Action (a szöveg eredeti, csak kisípolták a káromkodást, különben nagyon szórakoztató!), egy Bikini, egy KFT, meg egy Ákos - ha őt bele lehet paszírozni egy kis jóindulattal a rockzenék közé.

Elő a berozsdállt rekeszizmokat, mert Mirigyék idén is megtornáztatják alaposan. A médiák által agyonsztárolt (ám tehetséges voltukat megkérdőjelezendő) eredeti előadókat ismét telitalálattal figurázzák ki, sőt, még Mirigy himnuszt is rögzítettek. Hogy kerül a Fekete Vonatba Pink Floyd? Hehe.. hallgasd meg...

Na lássuk csak, hogy mit is művelt az utóbbi időben (kb. 3-4 éve) önmaga paródiájává, illetve a TV2 hivatásos nevettetőjévé vált csapat. A válasz egyszerű: nagy rakás szart produkáltak. Én nem várok tőlük rockparódiákat, hisz abból már mindent ellőttek és sajnos a mai magyar rockzene nincs olyan helyzetben, hogy nagy slágereket termeljen ki, a mindennemű médiatámogatottság hiánya is közrejátszik abban, hogy a helyzet olyan, amilyen.

World music, folk, középkori muzsika, „francia barokk és német röneszansz" – ezeket a hatásokat egyesíti immár második lemezén a kéttagú, olasz illetőségű Iridio. Régebben már landoltak nálam hasonló stílusú CD-k – ez sem kimondottan az én zeném, de legalább kellemes hallgatnivaló.

Az Iraven egy francia zenekar, pontosan tíz éves múlttal, de csak két teljes hosszúságú lemezzel a hátuk mögött. Maga a név is egyébként angol és francia szavak összevonásából született, kb. olyasmit jelöl, hogy "Mindig haragos". Nos, a zene tényleg elég harapós. Valami egyedi keveredése a dallamos black, a death, és a nyolcvanas évek thrash metaljának, néhol hagyományos HM beütéssel.

Az Irate Architech death/grindban utazik, ezért talán nem meglepő a korong hossza, mely csupán tíz és fél perces. Az első háromnegyed percet egy funkciótlan és felejthető intro foglalja el (ebből még kettő található a cd-n), utána belecsapnak a komplexebb válfajába a stílusnak, egész korrekt nótákkal, dalokon belül kétféle ordibálási móddal – normál acsarkodás, illetve mélyebb bugyborékolás – melyet egy nyilvánvalóan magyar ősökkel rendelkező srác torkából hallhatunk, kit Christoph Madarasz névvel illettek.

Furcsa, de manapság elég kevés igazán jó matek metal banda bukkan fel, annak ellenére is, hogy alapvetően sok képzett zenész működik a metal színtéren. Az Ion Dissonance ifjú matek szakos diákjai valószínűleg ezen az áldatlan állapoton szeretnének változtatni, új lemezükön ugyanis jóféle, könyörtelen agyalással gyalulnak.

Az Ion projekt nem máshoz, mint Duncan Pattersonhoz köthető, aki az Anathema oszlopos tagja volt. Hiába esik érdeklődési körömön kívül az anyabanda, ennek a lemeznek nem túl sok köze van az Anathema zenéjéhez: amit itt hallunk, az tulajdonképpen nyugodtan begyömöszölhető a felettébb elcsépelt, de útmutatónak még mindig megfelelő „world music" kategóriába.

Itt egy újabb metalcore banda az Egyesült Államokból, ezúttal Floridából, Fort Lauderdale-ből, akik ránézésre a műfaj minden egyes kliséjét felsorakoztatják. Öt jellegtelen fazonú, vékony, rövid hajú arc kisméretű pólókban - természetesen szemüveges is van közöttük -, a zenekarnév hülye, a logo meg erősen a Shadows Fall-éra hajaz, de a Metal Blade neve is óvatossá teheti az embert, Brian Slagel ugyanis rengeteg huszadosztályú szemetet adott ki az utóbbi években.

A Kanadából származó Into Eternity dallamos thrash/prog egyvelege jócskán meglepett, és nem csak zenéjük nagyjábóli bekategorizálhatatlansága miatt. Habár negyedik lemezük a The Scattering Of Ashes, valamiért eddig elkerülték a figyelmemet, de talán nem csak az enyémet.

Nem igazán értem az Interitus lemezének koncepcióját. Mint látható, a cseh zenekar angol címet adott anyagának, ám rögtön az intrót követő első két nóta csehül szólal meg, amit még három, szintén anyanyelven előadott dal követ a korong vége felé. A többi négy viszont angol nyelvű. Ráadásul a booklet is full cseh, még azt sem sikerült kihámoznom, ki melyik hangszeren játszik, hányadik lemeznél tartanak stb.

Már az Indifference-en pislákolt valami a grinder múlttal rendelkező csapat irányvonalából, amely inkább a Black Dawn EP egyetlen új nótájával kezdett élesebb körvonalat felvenni. A Darkest Space nótái lazábbak, szellősebbek és zeneibbek lettek, a gitár nem zúz ezerrel egyfolytában, hanem sokkal nagyobb teret enged a többi hangszernek is. Több a sampler mint eddig, ízléssel használt eleme a daloknak. Érdemes meghallgatni fejhallgatóval!

Brit ötök tömörültek össze, hogy alkossanak, majd megosszák velünk az eredményt. A lóhajú fiatalokból álló csapat első albuma még afféle félig kész formában érkezett, másolt koronggal, különálló borítóképpel (amely egyébként egészen pöpec). Az album nem kevesebb, mint egy tucat nótát foglal magába - persze intróstul.

A clevelandi Integrity egy viszonylag tekintélyes múltra visszatekintő banda, bizonyos beavatott körökben állítólag nagy hősöknek számítanak, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy maradéktalanul sikerült megértenem a Sliver In The Hands Of Time hallatán, hogy miért is.

Az Insidious Decrepancy Shawn Whitaker egyszemélyes death metal „zenekara" egyenesen Houstonból. Annyira egyszemélyes, hogy a lemez felvételéhez sem vett igénybe segítséget, hacsak a japán segédmunkást nem számítjuk, aki a „dobon" vitézkedik.

Totál átlagos death/thrash/HC ötvözetet nyomat az olasz Insanity Arise, akik második anyagukat hozták ki szerzői kiadásban, még tavaly. Az Insanity is Your Weapon meglehetősen egyszerű muzsikát rejt, kicsit talán a thrashez közelebb, de jókora mennyiségű metalcore elemet is felvonultatva.

A két számos előzetes után itt a teljes lemezanyag, lássuk. A recept ugyanaz maradt, nu metal (a kiabálós típusú), erős Slipknot (plusz Coal Chamber meg a társai) hatásokkal, itthonról meg Superbutt érződik a zenén (pláne, hogy Vörös András is vendégszerepel a lemezen).

Hihetetlenül randa színeket bírtak találni az Insane-es srácok - vagy aki a borítót csinálta - új lemezükhöz: bugyikék (!!!!) az egész booklet, no meg piros a cd korong maga. Nem mondom, hogy egy grafikai csoda a füzetke, sőt, elég hányaveti az egész. Ráadásul a kék és piros szín általában üti egymást, színtévesztőknek főleg bántja a szemét.

Mindig tartottam tőle, hogy az Insane nem tud majd kitörni a saját maguk köré felállított korlátok közül, de úgy látszik jót tett nekik a vérfrissítés, nevezetesen Bende Imre és Kádár László gitáros személyében, akik a Mindcontrolból kerültek ide és "felpumpálták" egy kicsit a csapatot. Legalábbis az új dalokon jelentős fejlődés vehető észre.

Közhely vagy sem, általános vélekedés, hogy egy zenekar a harmadik lemezével lép át valamiféle varázsos határt. Az Insane esetében ez teljesen igaz: az első két lemezről nem mondanám, hogy elnyerték a tetszésemet, valami nem működött érzésem szerint náluk.