CD kritika

A cd-hez mellékelt pár soros magyarázat ismeretében, mely szerint ez itten egy újra felvett, illetve korábban hozzáférhetetlen számokat tartalmazó kiadvány előzetese, melyet jövő áprilisban terveznek kiadni, kicsit furcsállottam, hogy Karsten Hamre (a zenekar egyszemélyes legénysége) a recenzió megjelenésének várható időpontját firtató levelei lassan elborítják Szilvit.

Sajátos viszonyt ápolok a Pearl Jammel. Amit az örök kedvenc Ten – Vs. kettős óta csináltak, többnyire nem az én zeném, de azért minden albumuk előtt megelőlegezem nekik a bizalmat, hogy aztán már-már rituálészerűen megállapítsam: a maga nemében rendben van a dolog, csak nem nekem szól.

A hazai rock/metal színtéren is sorra bukkannak fel ismét a régi, patinás nevek és a tavalyi év óvatos tapogatózása (előzetes maxi, koncertek) után a Cserháti István billentyűs vezette P. Box is igyekszik lemezen meggyőzni újbóli életképességéről - számomra nem várt sikerrel!

A P. Boxról nem valami könnyű írni, hiszen ez a fránya szövegszerkesztő állandóan átjavítgatja a szóvégi x-eket "ksz"-szé, úgyhogy előre is elnézést kérek mind a zenekartól, mind az olvasóktól, ha néhány önkényesen átjavítódott változat véletlenül úgy marad. De akár így, akár úgy írjuk, mindenképpen egy óriás bandáról van szó, a hazai hard rock egyik legnagyobb és mai napig egyik leghitelesebb képviselőjéről.

Bár nem szeretném ezt a cikket nekrológ-szerűen megírni, teljesen lehetetlen úgy írni, beszélni a Pangea lemezről, hogy ne említsük meg a tragédiát, amely a P. Box tagságot és közönséget érte nyáron. Bizonyos dalok ugyanis annyira személyes hangvételűek, és Pityihez köthetőek, hogy teljesen más megvilágításba helyezik őket a történtek.

Épp itt volt már az ideje, hogy Paul Stanley is csináljon végre valami értelmeset. Unatkozni persze nyilván nem szokott, hiszen a saját legendája romhalmazán trónoló KISS élén minden évben lekaszálja Amerikát a gigantikus búcsúturnékkal, emellett musicalekben is rendszeresen énekel, új dalokat viszont 1998 óta nem lehetett tőle hallani.

Paul Gilbert körbevette magát krokodilokkal és összegitározott egy szólólemezt. Indul rögtön egy mély értelmű cirka egy perces, a Green Daytől is származtatható nótával, kezdtem sejteni, hogy maga a zene is olyan lesz, mint a borító: idétlen és erőltetett.

Ez a Paul Gilbert AZ a Paul Gilbert (gy.k. ex-Mr. Big, Racer X gityós), Jimi Kidd pedig az ő bácsikája, szintén gitáros, aki a blues rock világában van igazán otthon és most az unokaöccsét is sikerült rávennie egy feelinges kis blues kirándulásra. Ez a közel háromnegyed óra négynapi önfeledt jammelés eredménye.

Csodás, verőfényes szombat reggel van. Nyár, lenge szellő, a nap fénye játékosan csillan meg a harmatcseppeken, minden szép, minden él... Én pedig alszom, mint a bunda. Ez a zene ugyanis amolyan doom-szerűség, de bizony, még a képzett lassulóknak is edzés kell, hogy bele ne bólintsanak a műbe. Ez olyan lassú, hogy az emberi evolúció ehhez képest Concorde.

Öreg rókákok, és még saját maguknál is öregebb nótákat nyomnak. Ez a nem semmi. Múzeum. Pat Travers nem ma kezdte, 1976 óta tolja a bluest és a rockot, Aynsley Dunbar dobos David Bowie-tól a Whitesnake-ig a fél világgal zenélt már együtt, egyedül a fura nevű és elég randácska Gunther Nezhoda basszert nem tudtam hová tenni, de kiderítettem ügyesen, hogy Michael Schenkertől az UFO vagy a Great White egyes tagjaiig sok mindenkivel játszott már együtt.

Azt hiszem, Pat Travers nevét nem nagyon kell bemutatni a rockzene kedvelőinek, talán csak a fiatalabbak nem ismerik. Amerika egyik legjobb blues/hard rock gitárosa most egy zenei időutazása invitál bennünket; a 70-es évek nagy zenekarainak legjobb dalaiból készített egy feldolgozásalbumot. Olyan zenekarokról van szó, mint például Trapeze, Deep Purple, Led Zeppelin, Cream és társaik.

Na, ez a lemez sem tegnap jelent meg, de hát mit tegyünk, ha egyszer most került elő a promo-kupacból, amelynek tartalmát a szerk. testvériesen elosztotta a kollégák között (nem két éve érkezett azért – a szerk.). Egy biztos: érdemes megemlékezni róla két év elteltével is.

A borító alapján vérbősz black metalt sejtettem volna, ellenben a hirdetésekben George "Corpsegrinder" Fisher nevével hirdették az albumot, ismerős név, ugye? Igen, igen, a Cannibal Corpse torkáról van szó. Aki azonban egy második CC-t vár az csalódni fog; ez az album inkább egyfajta keresztmetszete a svéd jellegű death metalnak és a régi, klasszikus Bay Area thrash vonalnak.

A Paths Of Possession két évvel ezelőtti albumára sok death metal rajongó felkaphatta a fejét, mivel ott a mikrofonba a legendás Cannibal Corpse frontember, George „Corpsegrinder" Fisher okádott. Habár nálam a Corpse etalonnak számít, a POP akkori lemeze észrevétlenebbül húzott el mellettem, mint Schumacher fénykorában. Ennek oka az eléggé egysíkú, különösebb csúcspontoktól és emlékezetes témáktól mentes zene volt, amikkel az aktuális albumot sem sikerült kellőképpen felvértezni.

Olaszországban a prog metal népszerűsége a Dream Theater berobbanása óta mindig is számottevő volt, még a 97-98 körüli nagy metal hullám előtt is. Jómagam például irigykedve hallgattam az Awake turnét Milánóban elcsípett diákcserés arcok beszámolóját egy paviai kocsmában, valamikor 1995 tavaszán.

Újabb projekt. Nem csigázok senkit, elárulom, hogy Anders Fridén (In Flames) énekel, Niclas Engelin (Gardenian) gitározik, Patrik J. Sten (ex-Transport League) dobol és Hakan Skoger (Headplate) basszusgitározik benne. Fura módon a formáció gyökerei '95-ben keresendők, akkor találták ki ketten, hogy jó lenne valami mást csinálni, mint amit az eredeti zenekarokban kell.

Egy válogatáslemezt pottyantott ki a volt kiadójuk az időközben EMI-os Paradise Losttól. Nem tudom, kit céloztak meg ezzel, mert aki szereti őket, az úgyis beszerezte a sorlemezeiket. Aki meg nem ismeri őket, az bizony elég furcsának találhatja a Rotting Miseryt és a Mercyt egy albumon.

A Paradise Lost Symbol Of Life című lemeze a megjelenés óta a kezem ügyében van, rengeteget hallgattam azóta, mégis sikerült elodáznom a kritikát. Pedig... Pedig a zenekar visszatért arra az ösvényre - na jó, nem teljesen az eredetire, de ezt senki nem várta tőlük - amin mindig is járniuk kellett volna a One Second óta.

Hiába hevert az előző évtized közepén egész Európa a Paradise Lost lába előtt, Nick Holmes-ék a sikerektől megrészegülve utóbb iskolapéldaszerűen mutatták be, hogyan nem szabad karriert építeni. Stílushatárokon átívelő kísérletezésnek, fejlődésnek álcázott esztelen változásukkal széles mosollyal metszették keresztbe a saját torkukat, majd gyakorlatilag a nulláról kellett megkísérelniük újrakezdeni mindent.

Igen gyakran előkerülő téma akár személyes beszélgetésekben, akár netes fórumokon, mennyire őszinte egy adott zenekar friss albuma. Vajon tényleg természetesen jön az belőlük, amit éppen hallani az aktuális dalokban, netán esztelen irányváltásról, görcsös horizonttágításról, vagy épp ellenkezőleg, a régi rajongók tudatos visszaédesgetéséről van szó?

Amikor 2000 végén, a nagy nu metal őrület kellős közepén a Papa Roach berobbant a köztudatba, baromira nem értettem, mi bennük a nagy truváj. Oké, ott volt a döbbenetesen fogós Last Resort megasláger azzal a leplezetlen Maiden idézettel, ami kétségtelenül egy jól eltalált szám volt, ráadásul sokan tudtak kapcsolódni a szövegéhez is, az Infest lemezt viszont jobbára csak felhúzott szemöldökkel hallgattam, és képtelen voltam felfogni, miért estek hasra tőle olyan emberek is, akik egyébként nem kifejezetten gerjedtek az ilyesféle muzsikákra.

Csak a harmadik lemezzel szerettem meg a Papa Roachot, de akkor nagyon. A túlburjánzó tinédzser frusztráció miatt azelőtt nem igazán tudtam komolyan venni az ezredforduló egyik emblematikus nu metal csapatát – bár kétségtelenül akadtak jól elkapott dalaik –, a Getting Away With Murderrel azonban valami olyat tettek le az asztalra, ami akkor és ott totálisan telibe talált őszinte szenvedélyességgével és robbanásveszélyes energiájával.

Húha, két pillanat alatt olyan álmatag lettem ettől a zenétől, hogy öröm nézni... Aki nézi, az is elalszik... Már a borító sem szürke. Vagyis majdnem. A zenekar nevét még ki lehet silabizálni, a lemez címét kevésbé, lehet sejteni, hogy valami maszat még előfordul rajta, ámbár sejtésem sincs, micsoda és miért.

A megjelenés előtt hónapokkal olyan hírek jöttek-mentek az Interneten, hogy Panteráék visszanyúltak a metal gyökereihez, amit az új albumon jól be is mutatnak. Nagyon reméltem, hogy ez nem azt jelenti miszerint heavy metal riffekre gallopozhatunk Anselmo áriázása mellett. Mondjuk odaát annyira nem dívik az Európát elárasztó true metal dömping, de az ördög nem alszik.

A címet megváltoztatták (az előzetes hírek szerint ez lett volna a válogatás címe: The Best Of Pantera: Far Beyond The Great Southern Cowboys' Vulgar Hits), egy kicsit a tartalmat is (nincs rajta a Kiss feldolgozás pl.), a 12 klipet rejtő DVD melléklet maradt, ami azt hiszem a lényeg ezen az anyagon.

A Panksapka 1992-ben alakult Szolnokon, egy szilveszteri házibuli alkalmából. Születése szorosan összefonódott a szolnoki Tremens együttessel, ugyanis tagjai Auróra és Tankcsapda rajongók voltak, és azért hívták életre a Panksapkát, hogy a fenti csapatok dalait játsszák. Saját nótákat 1999-től kezdtek el írni, majd 2000. március 27-től a szolnoki Denevér Stúdióban felvették első lemezüket a fenti címen.