CD kritika

Fura helyzet, mert amíg várakozott sorára a cd, addig kilépett a zenekarból az énekes, így az énektémák a jövőben a lemezen hallható Fodor Zsuzsát felváltó Barnicskó Valériára hárulnak, akinek fogalmam sincs milyen hangja van. Hacsak nem akarnak átmenni instrumentális zenekarba. Szerintem ahhoz még kevesek lennének. Ráadásul az egyik gitárost is kicserélték a lemez óta. Azért ez ravasz.

Kellett nekem Mago De Oz kritikákat írnom, a szerk. már át is passzolta egy újabb spanyol banda cd-jét. Azonban ennek a csapatnak nem sok köze van ahhoz klasszikus metal vonalhoz, amit a Mago és a Tierra Santa képvisel. Ez még önmagában nem is lenne baj, de ahogy csekély spanyoltudásomat is bevetve a honlapjukat nézem és hallgatom a temérdek fenn lévő mp3-mak egyikét-másikát, nem túl pozitívak az első benyomásaim sem a zenét illetően, sem a mondanivaló szempontjából.

Roppant „igényes", egylapos, fekete-fehér fénymásolat borítóval érkezett a Reign in Blood háromszámos EP-je, mely alig egy hónapja látott napvilágot. Egyszerű, zúzós black metal hallható itt négy szerzeményen keresztül, 14 percben, a műfaji kereteken belül viszonylag változatosan.

Nem mondanám magam a punk zenék nagy kedvelőjének, ennek ellenére a Red Tape cd-jét valahogy sikerült végighallgatnom, sőt. Mondjuk olykor metalos, hardcore-os zenéjük azért nem az a színtiszta tufa punk, amitől az embernek feláll a szőr a hátán, noha azért írtak tök klisés punk nótákat, nyilván.

Vannak nevek, amikkel kapcsolatban baromi elfogult tud lenni az egyszerű halandó. Nekem Ray Alder ilyen: a hangja, a stílusa védjegy, mérföldekről felismerhetően egyéni. Bár többen ijesztgettek anno az Engine meghallgatása előtt is, hogy nem olyan zene ez ám mint amit várnék, jaj, nehogy csalódjak, mégis bebizonyosodott, hogy Alder hangja egy más zenei közegben is ugyanazt a varázslatot hordozza, mint a Fates Warning lemezeken. Ezúttal ráadásul aranytorkú hősünk még ennyire sem kalandozott el az anyabanda által kitaposott úttól.

A két évvel korábbi Redemption lemez hallatán azonnal rajongója lettem a formációnak – amihez persze az is hozzátartozik, hogy Ray Alder egyik projektjéről van szó, még ha nem is ő az „agy" a csapatban (vajon a zseniális Engine-nel mi újság? jöhetne egy újabb lemez tőlük is). Tehát nem kis izgalommal vártam az új lemezt.

Megköpködhetsz, de a szavakkal leírhatatlan zenedömpingnek köszönhetően ez a négyes Redemption album az első, amibe igazán beleástam magam, pedig a gitáros Nick Van Dyk vezette csapatban olyan muzsikusok játszanak, mint Ray Alder énekes (Fates Warning, Engine) és Bernie Versailles gitáros (Fates Warning, Agent Steel). Egyszerűen fizikailag nincs idő és energia mindent alaposan kiismerni, ami egyébként tetszene az embernek...

A The Red Death egy Edgar Allan Poe novella után kölcsönözte a nevét és 2002-ben alakultak vala, Bath-ban, New York államban. Akkor még thrashes hc-t játszottak. Aztán ahogy a divat szele fújdogált, úgy változtak, fejlődtek ők is. 2003-ban megjelent egy három dalt tartalmazó demójuk, majd mindenféle tagcsere után még egy demót készítettek, négy dallal. Aztán turnéztak kicsit és rajongókat gyűjtöttek, ahogy azt illik.

A Red Circuit az egyik olyan csapat, ahol a sri-lankai születéső Chity Somapala villogtatja hangszálait. Mellette a billentyűkön Markus Teske játszik, akit a Sheela nevű zenekara talán nem is, de producerkedése olyan csapatoknál mint a Vanden Plas, Saga, Symphony X, Mob Rules stb. nevesebbé tett. Érdekesebb még a vendégzenészek névsora: a Vanden Plas-ból Stephan Lill vagy Patrick Rondat muzsikál itt, akit főleg az Elegy, illetve a Consortium Project kapcsán ismerhetnek az érdeklődők.

Nem a könnyen emészthető zenék közé tartozik a The Red Chord, nem is értem, a Metal Blade hogy talált rá a csapatra, bár a metalcore jelzőt még szűken rájuk lehet fogni. Inkább a Relapse kiadóhoz illene a zenekar érzésem szerint.

A massachusetts-i The Red Chord kétségtelenül a Metal Blade egyik legféltettebb kincse. 2005-ös lemezük, a Clients nagyot robbant a modern halálmetalra gerjedő véresszájú deatherek hallójáratában, a srácok azzal az albummal megmutatták, hogy bizony a nagy klasszikus death bandák másolása nélkül is lehet pusztító és egyedi módon játszani ezt a csúf stílust.

Vicces, hogy az egykoron a melodikus metalcore hullámmal felszínre vetődött csapatok most milyen elánnal próbálják minden erejüket latba vetni, hogy levakarják magukról ezt a mára már kínossá vált jelzőt. Szinte az összes ilyetén együttes sziklaszilárdan tagadja, hogy ők valaha is metalcore-t játszottak volna.

Fura egy lemez ez. Már gyűröm pár hete, és még mindig nem tudom, hogy utáljam-e vagy szeressem. Egyfelől rá lehetne sütni a csapatra, hogy valamiféle fura pszichedelikus stoner csapat, a Black Sabbath és a Kyuss nyomdokain, egy egész jó hangú énekessel (aki néha kappanhanggal is megörvendeztet minket), viszont a második dalnál meg azt hallom, hogy parodizálják a System Of A Downt, egész sajátosan.

A német csapat előző lemezéről már írtunk régebben, akkor is nehezen sikerült behatárolni a stílust és azt is, hogy ez most néhol vicceskedő de alapvetően komoly anyag, vagy épp ellenkezőleg, egy lemeznyi vicc, amit néhol egész jól megcsináltak. No, a srácok ezúttal is ezt a jól bevált (?) ösvényt tapossák.

Észtországból származik a Recycle Bin, akik enyhén szólva megleptek lemezükkel. Egyrészt maga az igényes digipackos csomagolás bizalomgerjesztő, másrészt a zene sem épp egyszerű fajta. 1999-ben alakultak, akkor még feldolgozásokat játszottak, aztán mikor a basszusgitárosuk is hozzájuk csapódott, saját dalokat is kezdtek írogatni.

Kb. két másodperc alatt meg lehet állapítani, hogy a Reckless Tide régisulis thrash metalt játszik. Kicsit furán kásás gitársounddal. Dallamos refrénekkel. Két vokalistával. Az egyik hörög, a másik énekel - gondolom. Az egyik gitáros megy egy csaj. Nahát!

Közhely, hogy Észak-Európában mennyire megerősödött az utóbbi évtized folyamán a dallamos hard rock színtér. Fogalmam sincs, mi lehet ennek az oka, de a Reckless Love kivételesen nem a svédeknél, hanem a szomszédos Finnországban emeli magasba a zászlót.

Most, hogy másfél év után Vinnie Paul lassan felocsúdik a testvére meggyilkolása miatti első sokkból, rendezgetni kezdte szegény Dimebag Darrell hagyatékát, és egy DVD mellett a Rebel Meets Rebel lett az első kiadvány, mellyel emléket állít minden idők egyik legnagyobb metal gitárvirtuózának.

DÖGÖS. Leginkább ezzel a jelzővel tudnám érzékeltetni e germán banda muzsikáját. Dögös, de nem ám akárhogy! Két ex-diggeres arc nyomul a Rebellion élvonalában, Uwe Lulis és Tomi Göttlich, valamint az ex-Warhead gitáros Björn Eilen. Az ütős Randy Black, a frontember pedig Michael Seifert, aki nagyon topon van, ami a szerepét illeti. Igencsak domináns fickó, mind stílusát, mind megjelenését tekintve. Rekedtes hangja van, de nagyon erőteljes és akkorákat tud énekelni, ha épp olyanja van, hogy helyből leugrik a sipka a fejemről!

Vissza sem kellett lapoznom zenei "munkásságom" lapjain, emlékezetből is simán tudtam, mivel jellemeztem a germán hordát annak idején, a Macbeth album kapcsán. Ez a szó nem volt egyéb, mint a DÖGÖS. Nos, ha azt nézzük, a DÖG továbbra is elmondható erről a vérmes, Grave Digger-ízű muzsikát nyomató ötösfogatról.

A szegedi zenekar kapcsán az első infó, ami elért az agyamig, az volt, hogy a csapat kezdeti korszakában még az Angerteás Peralta Miguel volt a basszusgitáros. Ez persze nem tegnap volt, és azóta megéltek már egy-két tagcserét (többek közt Migi is elköszönt), plusz a kezdeti Wulfgang elnevezésen túl nyilván a zene is változott, mégis, arra gondoltam, nem lehet rossz ómen a dolog.

Gyárzaj - ipari - majd elcsent Slipknot riff - csattog, kattog minden, torzított vokál, valamit magyaráznak nagyon. Aztán a második dalban már jön egy dal is, feszes riffek, igazi "ciber" metal, a dob puttyog (vagy dobgép vagy csúnyán triggerelt cucc, elvileg koncerten élő a dob), a basszus hiányzik meg az erő is nagyon. A vokál is erőtlen, üvölt valaki, ezt az üvöltést fura effektekkel eltorzítják, néha dallamos ének is jön, semmi extra, énekelgetünk-énekelgetünk típusú.

Igen, vannak a világon teljesen felesleges dolgok. Kedves levélváltás után megérkezett a „promo cd", ami jelen esetben egy pőre (még csak nem is túl márkás) írott cd-t takar, amire valaki randán ráfirkálta, hogy: Razordog. Egyéb információt nem tartalmazott a boríték (lemezcím, dalcímek, mikor, miért készült, ki / mi ez a Razordog, kontakt, rántotthús recept), érezzem tehát magam megtisztelve, hogy írhatok A cd-ről.

Germániában néhány setét tekintetű fószer csapattá tömörült annak érdekében, hogy bennünket, nagyérdeműt szórakoztasson a muzsikájával. Ennek érdekében igencsak dallamos, erősen amcsi hard rockos hangulatokat idéző nótákat reszelgetnek bemutatkozó albumukon.

Ezek a germán csávók elszántan gyúrnak arra, hogy a műfaj legpocsékabb, legigénytelenebb borítóival rémisztgessenek bennünket. Rendben, ne nyomasson mindenki Rubens-, vagy Monet-reprókat az albumaira, de azért ez is túlzás...