CD kritika

Nem nagyon tudok vitatkozni azokkal, akik szerint a mostani Sepultura körülbelül olyan, mintha a Metallica James Hetfield és Lars Ulrich nélkül folytatná tovább ezen a néven, de ez csak az érem egyik oldala.

A sok viszontagságot megélt várpalotai Septicmen első albuma a Dogma, melyet 2000-ben adtak ki saját kezűleg. A hangzás elég gyengécske, főleg - magyar szokás szerint - a dobok hangzása sikerült a legkevésbé.

Őrületes régen alakult a Septicmen (1992), legalábbis ahhoz képest az ősidőkben, hogy hány kiadványt zúdítottak a hallgatóságra. Az Origo a 2004-es saját kiadású albumuk, a második, de ezt még 2002-ben rögzítették, utána egy görög kiadónak sikerült átejtenie őket a palánkon, ezért késett a kiadás.

Tavalyi megjelenésű a Central, melyen három dal hallható, a szokásos nem túl meggyőző sounddal, de sebaj, mert az első nóta már mérföldekkel jobb, mint bármi, amit eddig hallottam a csapattól - bár az ének itt is kikerget a világból... Nem kellene egy új énekest keresnie a csapatnak, ha ilyen sok év után sem megy a dolog?...

A székesfehérvári Septic 2001 óta létezik, és a Septic Painből alakult át, illetve csak az "énekes" változott, plusz jött egy másodgitáros, majd a basszusgitáros ember is kicserélődött. Eredetileg punkos hardcore-t játszottak, ez ma már inkább metalcore-rá alakult szerintük.

A Sepia Dreamert két fő alkotja, a gitáros/billentyűs Sam Brokenshaw és az előbbieken túl basszuson is játszó Jonas Wrenninge. Bár Sam Cardiffban, Jonas pedig Stockholmban él, 2003-ban mégis közös formációt hoztak létre, és nem sokkal később ki is jött első anyaguk, Portraits of Forgotten Memories címmel, még szerzői kiadásban.

A finn Sentenced a Down albumával lépett végérvényesen más ösvényre, melyen egyenesen haladnak előre, nem kísérleteznek igazán semmivel, írják az egymástól nem sokban különböző albumokat, a Crimson is egyenes folytatása a '98-as Frozennek.

Itt a soros Finnvox produkció, élén a soros Ville nevű dalnokkal. A Sentenced számomra az Amok és a Love & Death idején élte fénykorát, utána egy kicsit kevésbé tetszett, amit csináltak - majd egy ideje ismét hallgatom a jobban sikerült cuccaikat.

Düh és bánat elegye kavarog bennem, amiért van bőr a képükön ezeknek a szuicid hajlamú finneknek. Mégis, hogy merészelnek cserben hagyni bennünket?! Hogy merészelik bedobni a törülközőt? (Ezt a könnyelműséget akkor fogják igazán bánni, midőn feltűnik a fejük fölött az első vogon űrhajó...)

Négy tagot számláló germán banda bemutatkozó anyagáról van szó, akik eleddig mindössze azzal dicsekedhetnek, hogy Nico (?!) McBrainnek mennyire tetszett az anyaguk, amikor egy ízben véletlenül meghallotta. Hm...

Rezignált gitárpengetéssel nyit a michigani See You Next Tuesday második nagylemeze, melyből sokat még nem lehet leszűrni, ám az azt követő In The End ólomsúllyal mászó két és fél perce már semmi kétséget sem hagy afelől, hogy amit itt hallani fogunk, az minden lesz, csak könnyed nem.

Mintha valami filmből ollózták volna ki a bevezető monológot, kár, hogy nagyon hallatszik a stúdió, meg az esetlenség az illetőn, aki elkövette. Utána meg azt hittem, a Slayer Disciple című száma jön, de nem, csak a nyitó riffet csenték el német thrash metalosaink. Na jó, egy hangot a végén megváltoztattak benne.

A Titkos Szféra tökéletesen teljesítette küldetését: olyannyira sikerült titokban tartaniuk önmagukat, hogy sosem hallottam róluk, mielőtt kezembe került a munkájuk, holott odaadón búvom az illetékes médiákat! Ám ha ez az anyag továbbra is titokban maradna, az megbocsájthatatlan hiba volna!

Ez a banda a kiadó honlapja szerint svéd, pedig én csont nélkül németnek tippeltem volna. Ugyanis, bár jól nyomják a dallamos metalt/hard rockot, az előadásmód nem skandinávos, sokkal inkább egy kis germános sarkosság jellemző a csapatra.

Ugyan 6-7 évbe telt összerakni, de végül csak megérkezett az évtized egyik komoly fantomlemeze. Sebastian Bach eredetileg még 2000 végére ígérte első teljes szólóalbumának megjelenését, aztán a dolog csak csúszott és csúszott, zenészek jöttek-mentek az egykori Skid Row frontember háta mögött, miközben ő is mindenfélét csinált a Broadway-szereplésektől kezdve az itt-ott vendégénekeskedésen át a teljesen vállalhatatlan valóságshow-kig.

Úgy látszik, a Black Lotus kiadó is megpróbál valamivel pénzt keresni, a rettenet görög zenekarok után most a svédekre vadászik, mivel ott köztudottan az anyatej mellé konzervált göteborgi levegő is jár a csecsemőknek.

Érdekes, hogy aki nem ismerte a srácok eddigi munkáit, azokat elsőre lenyűgözte a Haunting. Viszont akik az előző anyagokra esküsznek, azoknak nem, vagy csak lassabban jön be ez az új Sear Bliss. Általában. Én az első csoportba tartozom, rögtön belopta magát a szívembe a zene. Hogy milyen jelzőket találtam elsőre? Monumentális, atmoszférikus, érzelemgazdag, ötletes, káprázatos.

Jó sokat kellett várni erre a lemezre, az biztos. Hol a korábbi kiadó körüli huzavona tartotta vissza a srácokat, hol a folyamatosan cserélődő zenekari tagság, egy ideig csak a bőgős frontember Nagy András és a dobos Schönberger Zoltán képviselte a csapatot, akik köré a lemez idejére csatlakozott Neubrandt István (gitár), Horváth P. András (gitár), Kondor Tamás (nem állandó billentyűs), Pál Zoltán (harsona) és Pintér Róbert (trombita).

Új kiadónál a Sear Bliss, ráadásul amerikai kiadónál. Reméljük többet tud tenni értük, mint az eddigiek. Ráadásul újra a zenekar soraiban a régi gitáros, Csejtei Csaba, a szintetizátoron pedig most egy dobosfélisten, Ziskó Olivér játszott, aki egész jó kis ötleteket adott hozzá a számokhoz.

A német Scratched Surface nem egy kockáztatós típusú banda, melodikus thrashcore-t játszanak. Ugyan 2004-ben még egyszerűen kemény, de dallamos zenével kezdték a zenekarosdit, ráadásul a tagok igencsak a tinédzseréveiket taposták (13-17 év közöttiek voltak a srácok), azóta meg olyan sok víz nem folyt le a Dunán (sem), hogy irgalmatlan tudásra, tapasztalatra, bölcsességre tegyenek szert, így nem várható ősrobbanás a lemeztől.

Miután sikerült roppant ízléses módon lemenedzselnie szakítását a Velvet Revolverrel – alighanem még maga W. Axl Rose is büszke lett volna arra, amit lerendezett – , majd lebonyolított egy sikeres amerikai turnét eredeti bandájával, a Stone Temple Pilotsszal, Scott Weiland megjelentette második szólóalbumát.

Remélem, hogy Scott Reedert azért egyetlen olvasónak sem kell bemutatni. Az az ember, aki játékával, de még inkább egész személyiségével markáns szerepet vállalt az alapbanda The Obsessed és az isteni Kyuss sikeressé, majd legendává válásában, az maga is élő legenda lenne akkor is, ha egész hátralévő életében nem csinált volna semmi mást, csak bal markában sörrel, jobb kezében pedig egy méretes jointtal üldögélt volna a verandán, jó kutyáját a hívatlan vendégekre uszítva.

Azt hiszem, itt a Shock! "hasábjain" nem esett még sok szó a Scorpionsról. A csapattal kapcsolatos általános rocker-beidegződéseket ismerve ez nem is csoda: sapkás metal, erős német akcentus, fütyülős ballada - kb. ennyi, amire a legtöbben asszociálnak a név hallatán.

Sok pozitív véleményt hallottam az új Scorpions lemezről már a pozsonyi koncert előtt is, sőt, jó párszor élvezettel meg is hallgattam; kellett azonban, hogy élőben lássam a bandát és halljam az új dalokat ahhoz, hogy igazán megtetsszen az anyag.

Aligha kaphatott volna jobb reklámot az új Scorpions album (sorrendben a tizenhetedik), mint a belengetett turné utáni feloszlást, amit azért nem árt fenntartásokkal kezelni. Simán el tudom képzelni, hogy a veterán hannoveri rockerek most még komolyan is gondolják, hogy a Sting In The Tailt követő 2-3 évnyi koncertezés után szögre akasztják a hangszereket, de afelől már vannak kétségeim, hogy ha elérkezik az idő, tényleg képesek is lesznek erre...