CD kritika

Ha egyetlen mondattal kellene jellemeznem a Solitude Aeturnus új lemezét, azt mondanám: a tökéletes doom kliséhalmaz. Kezdve a minimalista, de kellően nyomasztó borítótól (nem azért, de Travis Smith jobban is megerőltethette volna magát) a tipikus számcímeken át (Scent Of Death, Blessed Be The Dead, Tomorrow's Dead, Essence Of Black...) egész a depressziós dalszövegekig és természetesen a zenéig, valamint Robert Lowe fájdalommal teli hangjáig.

Már jól kezdődik... és még csak a borítóra pillantottam. Ilyenkor az ember ujja görcsbe rándul és vadul vésné a sorokat, hogy mit okozott eme vizuális gyönyör, de nem, csak azért sem, inkább csodáljátok Ti is. A cd-t elindítva még furcsább érzések kerítettek hatalmukba, mert úgy kezdődik a lemez, mintha végződne. Lehet jobb is lenne...

Sosem szűkölködöm jelzőkben - ám ezúttal szóképtelen vagyok. Csak ülök magamba munnyadva, golyvás szemmel és nem tudom, sírjak-e vagy zokogjak. Idézek néhány "szerény" reklámszlogent a banda ismertetőjéből: gigantikus mestermű... epikus és drámai... a nóták monumentális rakéták...

A black metal kísérletezős ágának egyik művelője (és egyben a scene egyik legszerencsétlenebb fejű taggal rendelkező formációja), a norvég Solefald harmadik albumával rukkolt elő, nem meglepő senki számára, hogy most sem ragaszkodtak a hagyományokhoz, mertek újítani.

Igazából idén a Wall Of Sleep mellett egy magyar lemez volt, aminek a megjelenését nagyon vártam, ez pedig a Solar Scream első teljes lemeze. A kapott információkból tudom, hogy amit a sors akadályként a csapat elé gördíthetett, azt oda is gördítette, így lett a megjelenésre megadott 2007. év nyarából november. De megjelent, és ez a lényeg, a problémák pedig arra valók, hogy legyőzzék őket - mint ahogy azt a srácok be is bizonyították.

Te jó ég! Ez '99 legrettenetesebb lemezborítója. Érdemes megnézni, annyira rossz, hogy ezen már nevetni sem lehet. Egy japán csajszi virít rajta, és egy tálcáról holland zászlócskákkal megtűzdelt tofut kínálgat mosolyogva. El nem tudtam képzelni milyen zene lehet a cd-n. Aztán utánajártam, e név egy egyszemélyes "formációt" takar, és amolyan dobgépes death metalt gyártott hősünk.

Felfokozott kíváncsisággal vártam a negyedik Soilwork korongot, a - sajnos - csak félig látott koncertjük óta ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy magaménak tudjam az előző három lemezüket. Az új lemez a külcsínt tekintve bizakodásra ad okot, a borítót Travis Smith alkotta, ötletes, gusztusos - habár mégis valahol gusztustalan, amint tömérdek lepke reppen ki egy szájból -, és már azért imádnivaló, mert fehér. Végre kezdenek a metalzenekarok elszakadni a kliséktől, hogy egy borító csak sötét színű lehet.

Csúnyán beleszerettem anno a Natural Born Chaos lemezbe. Itt találkozott nálam a lehető legjobban a zúzós zene a dallamokkal, a nyers energia az igényességgel, a hörgős üvöltés a fogós énekdallamokkal. Megint felnőtt egy zenekar (hüpp).

Kis vartyogós-effektezős bevezető után zakatolva nyit a Soilwork új lemeze, azonnal a címadó dallal. Szempillantás alatt kibontakozik a dallamos vezértéma, ami alá azonnal visszajön a stacatto riff is. Aztán érkezik az erőszakos versszak, majd a szárnyaló refrén, ami már másodikra dúdoltatja magát. És hiába sejtettem mindezt előre, tetszik a dolog.

A Soilwork tagsága eléggé begyulladhatott, amikor a legutóbbi lemez után lelépett tőlük a vezéregyéniség és fő dalszerző, Peter Wichers gitáros, a Sworn To A Great Divide viszont elég jól bizonyítja, hogy igazából nem jelentett ez nekik akkora sokkot, mint azt gondolni lehetett.

Első ránézésre látszik a Soffin, hogy miért hozták létre, akarom mondani, miért alakult meg. Ne legyenek illúzióink, ez a formáció pontosan megkoreografált, kitalált forgatókönyv alapján jött létre, mégpedig azért, hogy megcélozza a 12-13 éves hallgatóságot, annak is főleg leánytagjait.

A Sodom a nagy túlélők egyike. Mondjuk az igaz, hogy az eddigi húsz évet felölelő pályafutásuk nem volt egyenletes, sikerek és mélypontok egyaránt előfordultak a zenekar életében. Persze ez teljesen törvényszerű, ha egy csapat a thrash metal mellett tört lándzsát. Ráadásul militarista szellemű szövegekkel és külsőségekkel.

A Sodom igazi régivágású, veterán thrash csapat. A Tom Angelripper vezette társulat nemrég ünnepelte 20 éves fennállását egy jubileumi dvd-vel, amihez ráadásul idén még kijött a 12., egyszerűen csak Sodomra keresztelt nagylemezük is.

Azt azért még megveszekedett thrasherként is el kell ismernem, hogy az első Sodom hallgathatatlan. Namármost ez a lemez nem más, mint a „klasszikus" debüt EP dalai újra feljátszva az eredeti tagság – Grave Violator, Witchhunter meg Tamás bátya – által, megpakolva szám szerint hetes darab bónusszal.

Ki hitte volna, hogy lesz egy újabb S.O.D. (Stormtroopers Of Death) lemez. Pedig igen. A borítót maga Twiggy Ramirez alkotta - vagyis az ötletadó szerepében tetszelgett- , egy kis Iron Maiden kifigurázás. Nem kell anyázni, szeretik a Maident a srácok. De hogy nem normális ez a 4 fickó, az alap.

Valószínűleg Scott Ianék álmukban sem gondolták volna, hogy a poénból összeállt, és tulajdonképpen bármiféle zenei koncepció nélkül sebtében felvett, enyhén szólva provokatív elemekkel felvértezett Speak English Or Die-ból egymillió darabot el lehet sózni a világon. Pedig igen. Mondjuk kellett hozzá 14 év.

Hosszú vajúdás és keresgélés után lemezhez jutott a Snake Heart. Nagyon megérdemelték már ezt a lehetőséget, hiszen a rockzene dallamos vonalának művelésével kicsit mostohagyermeknek számítottak hazánkban. 14 hard rock dalt hoztak össze, magas színvonalon, érett felfogásban.

Hihetetlenül jó érzés, ha a sok unalmas / rémségesen béna / közepes lemez között az ember rábukkan valami olyanra, ami rabul ejti. Az utóbbi idők egyik legfurcsább zenéjét rejti a Smaxone albuma, ami nem is fenemód nagy bizarrságával, extremitásával tűnik ki a többi közül, hanem egész egyszerűen úgy újszerű és érdekes, hogy mindig néhány egymástól totálisan elütő és össze nem illő zene jutott eszembe a Smaxone-ról, ahogy végighallgattam a cd-t.

A dán Smaxone 2005-ös lemezével az év meglepetése volt számomra, az igazából semmihez sem hasonlítható modern rockzenéjük pillanatok alatt belopta magát a szívembe. A lemez után óriási csönd vette körül a csapatot, korántsem az, amit vártam, hogy megtörténik velük: egyszercsak valami fejes rájuk bukkan és rájön, hogy ez bizony jó.

Az amerikai illetőségű zenekar első felkapott dala az All Star, egy képregény filmredolgozás - micsoda új ötlet ez Hollywoodtól -, a Mystery Man egyik betétdalaként vált ismerté. Ezt követte egy másik filmbetétdal - a srácok nem nagyon variálnak a maxikkal -, a Can't Get Enough Of You Baby.

A San Francisco-i illetőségű banda negyedik albumát hallgatom. Szégyen, de a nevüket látva biz' semmi sem ugrik elő elmém memo-rovatából... Vajh miért? A négyes - teljes nevükön: The Lord Weird Slough Feg - eme anyaga egyenesen az űrbe kalauzol el minket, ahol böhöm nagy space-uzikkal ellátott, tokától-bokáig harcias légi KUTYÁK vívják háborúikat.

Nohát, ez valami eddig kiadatlan Slipknot? Vagy Deftones? Vagy Korn? Mert a zenekart alkotó négy svéd srácnak egy szemernyi saját ötlete nincs, az tény. Még a borítóban az önmagukat ábrázoló rajzon is valamiféle buta arcfestés látható, és olyan nagyon slipknotosan vicsorognak. Siralmas.

Huba! Ez a lemez úgy letarolt, mint egy jófajta hurrikán. Az ezerszer elkoptatott jelzők túl szegényesnek és szürkének tűnnek a lemez sokszínűségét, frissességét dicsérve. Adva van kilenc Iowából származó nemnormális ember, nemnormális maszkokban - mert nem lehet tudni, hogy milyen az igazi ábrázatuk - és olyan elementáris erejű zenei agymosást hoztak össze, hogy nagyon résen kell lennie a többi zenekarnak, hogy az év legjobb lemeze címet elorozza tőlük.

Nem kevesen várták a második albumot, ki azért, hogy imádhassa, ki azért, hogy jól beleköthessen. Én speciel azért, mert az elsőt imádom, évek óta nem hatott elsőre és kismilliomodszorra zene rám ilyen szinten. Most mégis megpróbálok objektív maradni.

A választóvíz. Legalábbis azoknak, akinek eddig nem jött be esetleg a zenekar - azért vannak ilyenek, bőven. A második lemezük ugye kicsit durvább lett, mint gondolta volna a világ, így utólag, ha az első kettő közül kell választanom, akkor még mindig az első lemezre voksolok, az überkedvencem a mai napig. Aztán most itt a harmadik korong, és tátom a számat jól.

Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, aki szerint épp ideje volt egy Slipknot koncertlemez megjelentetésének. Annak ellenére, hogy csupán három stúdiólemezt adott ki ez a világ egyik legeldugottabb pontjáról (legalábbis Amerikában biztosan annak számít Des Moines) zenekar, mégis minden rajongó egyöntetűen rávágná, hogy a Slipknot ereje igazán élőben mutatkozik meg, dacára az atommód megszólaló cd-knek. Az erő pedig nem a maszkjaikban rejlik melyek az évek folyamán valóban ijesztően jól kezdtek kinézni.