CD kritika

A magyar TNT hálistennek mostanára már beszüntette ténykedését, hamarosan mindenki elfelejti őket, így nem kell majd kellemetlenül éreznünk magunkat, ha ismerőseink kedvenc kérdésünkkel traktálnak majd minket ("Mit hallgatsz?"), ha az Intuition vagy a Realized Fantasies bömböl autónkból, discmanünkből.

Hm... izéé... Nem mondanám, hogy a Stanley tökéletes zenekarnév lenne, hiszen némely szlengben a férfi hímtagot bírják így nevezni. A biográfiára nem térnék ki, nézzétek meg a honlapon, magáért beszél. A zene amolyan nyolcvanas évekbeli magyar rockzene, motoros-feelinggel, tufa riffek, alap dobtémák, tipikus kocsmazene, ahogy azt a honlapon látható nyitókép is sugallja.

A '95-ben alakult brit banda első albumával jelentkezett tavaly. Nem tudom, hogy kinek mint mond a csapat neve, mindenesetre olyanokkal léptek fel már, mint az Ignite, Fury Of Five, Sick Of It All, Earth Crisis, Turmoil. Ennek ellenére nem a HC a legjellemzőbb a zenéjükre (szerintem), mint ahogy saját hatásukként a Slayert, a Snapcase-t, az Entombed-ot és a Hatebreedet jelölik meg.

Slayercore, new-school hc-vel kevert thrash, nevezzétek akárhogy, a Stampin' Ground két évvel ezelőtti bemutatkozása (ami jelen kiadónál az első, amúgy a második album) számomra egyenlő volt egy hidegzuhannyal kevert laposra kalapálással. Mertem remélni, hogy az új mű is hasonlóképpen beletapos az anyaföldbe. De a hajópadlóba bizonyosan.

A Stampin' Ground az első olyan hardcore csapat, amelyik igazán a szívemhez nőtt. Na jó, metalcore. Igazából nem is tudom, miért hardcore-ozzák le őket, egyrészt kő metal gyökereik vannak a zenészeknek, másrészt akkora metalriffeket írnak, hogy az ember feje leszakad, ha végighallgatja egy lemezüket. Talán a szövegek miatt? Nem tudom, bevallom, azokban nem mélyedtem el még sosem.

Nem ismerem a csolnoki csapat The Fable Of Prowess demo-EP-jét, de ennek a lemeznek a tükrében most kíváncsivá tettek. Jó ideje figyelemmel kísérem a hazai heavy metal vonalat, amiből ezzel a Stainless Steel rendesen kiugrott. Az album teljes mértékben a Nibelung legendára épült fel, nagy volumenű koncepciót alkotva 17 tételben.

Jaj. Eljött az a korszak, amikor mindenki csinálhat lemezt, akinek van elég lelkesedése és pénze. Viszont az már nem szükséges az ilyesmihez, hogy valóban lemezérett is legyen egy csapat vagy előadó. Ennek tipikus példája a Stainless Steel, aki bizony, már a második lemezét tette le az asztalra a debütáló Wigant után.

Eddig nem sokat tudtam a Stainless Steel zenekarról; úgy éltek emlékezetemben, mint a Demonlord bőgős/énekes Jurásek Balázs öccsének bandája, akik szintén az úgynevezett NWOHHM hullám első zenekarai közt voltak. Az infólapból aztán kiderült, hogy jócskán le vagyok maradva, hiszen Jurásek Dániel már 2003-ban kilépett a csapatból, sőt, azóta már egy újabb énekest, Philippe Breuilt is elfogyasztotta a csapat, így a negyedik Stainless Steel lemezen ismét új torok, Kreisz József hallható.

A Staindről két dolog jut eszembe első benyomásként. Az egyik az, hogy olvastam róluk valahol, miszerint a Limp Bizgentyűs Fred Durst újabb bandát fedezett fel. Na, egy újabb baseball-satyis brigád biztos, gondoltam magamban. Aztán meg láttam egy klipet valahol, egy nagyon szép lírai dalt, amit egy totál nem roxtár külsejű, kis köpcös, kopasz gitáros énekelt el nagyonnagyon szépen.

Érdekes zenekar ez a Staind. Valahogy minden lemezük betalál nálam első meghallgatáskor, aztán egy idő után kiszorulnak a lejátszómból. Aztán, mikor felteszem magamnak a kérdést, vajon azért van-e ez, mert mégsem bizonyultak elég jónak a dalok, és újra előkapom a korongokat, megint csak elkap a hangulat.

A massachusettsi Staind a nu metal-éra egyik legsikeresebb zenekara volt bő 6-7 évvel ezelőtt, dacára annak, hogy alapvetően mindig is kilógtak a groove-os/rappes vonalból a maguk mélyebben megdörrentett, de alapvetően melankolikus poszt-grunge muzsikájával.

Svédországból repült idáig ez a korong, és bár a svédektől mindenki death, prog vagy neoklasszik hard rock dolgokat várna, ez itt stonerbe oltott rock'n'roll, női énekkel. A zenéhez nem is tudok semmit hozzáfűzni, se pro, se kontra, amolyan vidámkodós stoner bulizene, kábé annyira érdektelen és lapos, mint újdonsült sógorom.

A Squealer egy korrekt, ám semmi kiemelkedőt sem produkáló német banda volt, kiknek munkássága nagyjából teljesen elment mellettem eleddig. Pályafutásuk legnagyobb eredménye a 2002-es Under the Cross lemez utáni kéthónapos Európa-turné volt a Judas Priesttel, mely után frissen feltöltődve, nagy vehemenciával láttak neki új lemezük felvételének, egy sajnálatos tragédia azonban gyökeresen megváltoztatta a banda sorsát.

Két év sem telt a Squealer legutóbbi albuma, a Squealer AD néven, Gus Chamberssel a mikrofon mögött kiadott Confrontation Street óta. Azt az anyagot kifejezettem csíptem, hiszen egy módosult, thrashesebb irányvonalra állította magát vele a banda, Gus pedig hozzátett annyit, amivel sikerült kiemelnie a Squealert a tucat-pozícióból.

A lengyel Squash Bowels már több, mint tíz éve létezik, ennek ellenére eddig mindössze két önálló lemezük jelent meg. A 2002-es The Mass Rotting - The Mass Sickening előtt kizárólag demo kazikkal és mindenféle split EP-kkel okoztak - stílusosan fogalmazva - férgektől hemzsegő, gennyes lelki sebeket a hallgatóságnak, olyan szentimentális lelkületről és páratlan muzikalitásról árulkodó formációk társaságában, mint a Maligant Tumor vagy az Infected Pussy.

Zsíregyszerű punkzene, producer Gus Chambers (Grip Inc., aki mint ismeretes, punkzenekarokban ténykedett korábban, amit le sem tagadhatna - még mindig tarajos, azt hiszem), na de itt nem csak producer, hanem vokalista is. Meg mintha a kiadó honlapján valami olyasmi állna virágnyelven, hogy otthagyta a Gripet, de erre azért nem vennék mérget.

Már úgy vágtam neki Spockék új duplájának meghallgatásába, hogy tudtam, a zenekar "agya", Neal Morse énekes-szintis-gitáros megtért, és a zene helyett a lelki életet választotta... Nos, lelke rajta, pedig ezzel a lemezzel (is) marha sokat adott a progresszív zenei világnak.

Nem kicsit voltam kíváncsi, mire képes Spock és az ő Szakálla egy bizonyos Neal Morse nélkül, aki amellett, hogy a csapat énekese és gitárosa is volt, majdhogynem a teljes eddigi zenei és szövegvilág az ő zsenijéhez fűződött. Most, hogy Neal nem tudta összeegyeztetni a megtérését a zenekarral, Nick D'Virgilio dobos lépett a mikrofonhoz (is, mert dobol is tovább azért), a' la Phil Collins.

Nem tehetek róla, akkor is az After Cryingra hajaz az Octane legelső tétele. Szimfonikusabb mint a Szpokksz valaha is volt, valahogy jobban közelít ahhoz a szimfo-prog meghatározáshoz, melyet a fent említett zenekarra szoktak használni. Most jön a megkövezés. Peeersze, minden szent keze maga felé hajlik. Hát, szent épp nem vagyok, de nem túl kényelmes kifordult kezekkel gépelni, ez tény.

Anyanyelvén éneklő olasz black metal trió bemutatkozó anyaga, a zenekar saját bevallása szerint a korai Mayhem, az Enslaved, a Darkthrone és a Burzum nyomán.

A finn Spiritus Mortis több mint két évtizede zenél, és ismeretlenségükben bizonyára az is erősen közrejátszik, hogy irreálisan sokáig, egészen a 2000-es évek első feléig csupán demókban gondolkodtak. Biztos tudnának valami magyarázatot adni a dologra, de végülis nem ez a lényeg, jobb később, mint soha, az egykori Reverend Bizarre frontemberrel, Sami Hynninennel elkészített The God Behind The God album révén pedig kis szerencsével nagyot léphetnek előre a földalatti doom színtéren.

Mire ezt az írást olvassátok, már 2003-at írunk, erre Mike Amott gitáros (lásd még Arch Enemy) és az ő lelki koldusai új lemezükön is mintha valahol 1973-ban járnának... Hiába, attól, hogy valami modern, még nem szükségszerűen jó. A legkorszerűbb samplerekkel, effektekkel, satöbbivel súlyosbított megahangzás sem ér önmagában sokat, ha nem sikerül lélekkel, érzéssel megtölteni.

Valahogy úgy vagyok a Lelki Koldusokkal (hát ezt a nevet már tényleg soha, de soha nem fogom megszeretni), hogy náluk nem azt érzem, mint a legtöbb stoner/retro banda esetében akik csak merítenek a '60-as évek végi, illetve '70-es évekbeli zenékből, hangzásból, hozzáállásból.

Nem mondom, hogy imádom vadászkopónak érezni magam, amikor érkezik egy boríték, benne egy másolt cd, bármiféle felirat nélkül, na kivételesen a cd borítót mellékelték (ezt két példányban, nem értem, miért, de esetleg akit majd érdekel a zene és először emilez, lemásolom a cd-t és elküldöm).

Most, hogy a tavalyi visszatérő, egyébként roppant izmos Asphyx lemez, a Death...The Brutal Way után a csapat előrukkolt pályafutásuk első koncert dvd-jével, Martin van Drunen hörgőgépezet némi pihenésként másodszorra is összecsődítette a Hail Of Bullets-es cimboráit, hogy újabb death albummal gyarapítsák a holland zenei gyűjteményt.

Bár a köztudatban már most úgy él a City Of Fire, mint az utóbbi években igen elfoglalttá vált Burton C. Bell újabb magánprojektje, ez valójában nem teljesen igaz. A zenekart a Strapping Young Ladből és a Fear Factoryből is ismert Byron Stroud basszusgitáros alapította még a kilencvenes években Caustic Thought néven, Ian White gitárossal és Bob Wagner dobossal, ám a dolog nem bizonyult igazán sikeresnek, és szépen fel is oszlottak.