CD kritika

Néha az ember kezébe gyöngyszem akad, ami nem friss (jelen esetben két éves), ám mégis érdemes rá néhány karaktert elszórni, hátha másra is átragad a lelkesedés. A Sylvan nevű zenekarról az égvilágon semmit nem tudtam, viszont a lemez borítóját szimpatikusnak találtam (ez is egyfajta szempont), így máris érdeklődve kezdtem hallgatni, mit rejthet a lemez.

Ki ne akarta volna kisgyerekként meghódítani a világűrt? Vagy bátran szembeszállni a félelmetes lángokkal? Esetleg fényesen tündöklő celebként semmi hasznosat se csinálni? New Yorkban konkrétan szarnak az ilyen kicsinyes vágyakra, az ottani legények csak egyvalamit akarnak, de azt nagyon: az utcát uralni!

Tény, hogy hatottak a Sweet Noise-ra a modern zenék, de közel nem olyan szinten, hogy rájuk lehetne sütni bármilyen koppintást, pláne a Sepuét nem, ahogy azt máshol olvastam. Alapvetően mai metalt játszanak, agresszív üvöltéssel, plusz itt-ott szavalással körítve, kifogástalan hangzással és csomagolással, még a fazonjuk is O.K. (csak szegény Hermann Hessétől lespóroltak egy "n" betűt a borítón).

Jaj, Black Lotus a kiadó - már behúzott nyakkal, aggódva lesek a hangfalak felé. A műfaji meghatározás ez: Swan Christy zenei orgiája. Ó. Puttyogva indul a zene, a címet ismételgeti hősünk kétszázszor (Rehearsal Recording), aztán dalra is fakad, már más szöveggel szerencsére.

Ölég nagy bajban vagyok, ugyanis a STS egy veterán csapat, ám én még egyetlen albumukat sem hallottam ezt megelőzően, így nincs rálátásom a múltjukra, korábbi munkáikra. Így pedig elég nehéz, lássuk be. Hét Potzdamban székelő fickó hetedik albumáról van szó.

Tán nem túlzás azt állítani: meglepő húzással kezd a germán csapat legújabb korongján: a Stille Nacht hallatán biz' csak néztem ki a fejemből! E röpke bevezető után azonnali hangulatváltás következik. A Schneekönigin tonnás súllyal szakad, omlik ránk.

Illusztris nevek a black scene-ből, megemlítem pl. Tjodalvot, aki a Dimmuban és az Old Man's Child-ban ütögette a bőröket, és Cyrust, aki a Satyricon turnégitárosa volt, a többieket pedig lessétek meg a honlapjukon, hosszú lenne felsorolni a norvég black zenészek előéletét.

Másodszor rémisztgeti a T. hallgatókat a Susperia, most éppen piros karikákkal a szemük körül. Zeneileg a debütáló lemez vonalát követik - naná, mivel a lemez egyes dalai már az első anyag idején elkészültek - tehát nagy meglepetésekre, hatalmas zenei megújhodásra itt sem kell számítani.

Nehéz megítélni, mennyire volt jó ötlet a Massacre-től, hogy a közelmúltban kiadta ezt a '99-ben felvett, ám az előző kiadó csődje miatt fiókban rekedt anyagot.

Tájfutó térkép és iránytű helyett álljon itt jelzésértékűen néhány vezetéknév: Olsson, Svensson, Andersson... Aki ennyiből nem talál el becsukott szemmel, harántfekvésben Svédországig, az magára vessen! A hat fővel működő Supreme Majesty immáron harmadik komplett munkáját dobta piacra.

Joey DeMaio annyival intézte el egy interjúban a Faith No More-t, hogy amit ők művelnek, az nem metal, hanem country. Ezt olvasva sok jó érzésű zenerajongó röhöghette könnyesre a szemét annak idején, most viszont ne nevessetek, a Supersuckers valóban country muzsikát nyomat ezen a maratoni, 19 nótás koncertanyagon!

Bruce Franklin a Trouble-ból és Doug Pinnick a King's X-ből a magja és éltetője ennek a nem egy alkalomra szóló projektnek. Akik még közreműködtek: Jeff Olson és Jerry Gaskill dob, Wally Farkas Hammond orgona, Heather Crow háttérvokál. A neveket ismerve sejtettem nagyjából a zenei irányt, és nem is csalódtam, sőt.

Pop-punk. Pattogós. Olyan, mintha a Green Dayt valaki orvul jókedvre derítette volna. K-k-két d-d-dal, illetve egy dal magyar és angol verziója található ezen a m-m-maxin, melyet Papp Szabolcs bőgős-énekes-dadogós, Mozsik Imre dobos és Pulius Tibor giterátor követett el.

Az ez évre rendelt Supernem maxi. A stílus nem változott, az énekes még mindig dadog, a zene még mindig butácska, ez egy fokkal rakenrólosabb, mint a tavalyi egy szem dalocska, de még mindig úgy megy el mellettem, mint vak ember mellett a Van Gogh kiállítás.

Szupersegg... képzelj hozzá zenét. Megvan? Naaa, azért nem olyan. Legalábbis nem egészen. Már túl vagyok az első x-en, mármint rövid egy hét alatt naponta előkerül a cd, barátkozom vele, mert elsőre olyan tömény volt, mint egy alsórepceföldi kisüsti. Kíváncsiságból megnéztem az időtartamot az első ismerkedés után, amitől az egyre agresszívabb szemöldököm magától húzódott a magasba, csak fél óra az egész?! Na igen, a Reign In Blood is annyi, és ugye...

Milyen dolog már egy Moldova könyv után címet adni a lemeznek, kitalálni hozzá egy szöges dizájnt, a cd tokba egy igazi szöget is belerakni, összehozni egy utrabrutál hangzás, meg persze olyan 11 dalt írni, amitől az embernek először és sokadszorra is koppan az álla a padlón. Milyen dolog? Ilyen.

A Superbutt olyasféle hungaro-metal, ami inkább nyugati zeneileg, magyarságát inkább már csak a dalok közé beékelt hungarikumokkal jelzi: most például pontos idővel kezdődik a lemez. Sorszámilag a harmadik. Ami vízválasztó szokott lenni.

Szimpatikus, ha egy zenekar megpróbálkozik valami mással, mint amit megszokhattunk tőlük addigi működésük folyamán. A Superbutt is újított: négy magyar nyelvű dalt rögzített legutóbb. Igazából nem is emlékszem, hogy hallottam-e egyáltalán Vörös Andrást magyarul énekelni (talán némely vendégszereplésen kívül), az meg nem kérdés, hogy jó magyar szöveget többek szerint sokkal nehezebb írni, mint angolt.

Vörös András tudja, mit csinál. Ambiciózus, örökmozgó természete miatt persze óhatatlanul begyűjtött jó néhány irigyet vagy ellenlábast is a rajongók mellé, objektíven nézve azonban le kell szögezni: amit szuperseggű kompániájával eddig letett az asztalra, az többnyire nagyon is rendben volt.

Michael (aki nem Májkel!) Kiske ugye sokak szemében egy igazi félisten, hiszen a Helloween pacsirtájaként egy stílusteremtő folyamat szerves részét képezte a csapat (és a hagyományos metal) fénykorában. Sok-sok tízezer rocker szerette meg jellegzetes, kissé dickinsonos orgánumát, és nekik köszönhetően a Keeper albumok ma már klasszikusnak számítanak, amelyek hatására nem kevés, ma már nevesnek számító zenész ragadott hangszert (ide jönne az, hogy "De minek? - A szerk.", nem igaz?).

A Sun Workshop afféle kakukktojás volt számomra a hazai (metal) zenekarok között, valahogy sosem tudtam hova tenni őket, aztán az egyik Bprnr válogatáson egész megtetszett az oda felkerült nótájuk és bizakodni kezdtem. Végül jött a lemez, ami már egy ideje ugyan megjelent, meg már elég sokszor is pörgött nálam, sőt a tavalyi év végi listám egyik ágára is felkúszott. Igaz, továbbra sem tudom hova tenni őket, de ez legyen a legnagyobb bajom.

Most már elárulhatom, hogy sok-sok hónappal a lemezmegjelenés előtt kazettán már megvolt jelen album. Az első reakcióm az volt, hogy "ha ezzel nem kapnak lemezszerződést, akkor semmivel sem." S lőn csoda, sikerült külföldi kiadót találnia a zenekarnak, ráadásul olyat, amely úgy tűnik oda is figyel a kiadott produkciójára. Promócióban legalábbis elég szépen támogatja a csapatot.

Friss, ropogós albumot nézegetek... A nótákat 2002-ben (!!!) rögzítették, a CD pedig 2003-as keltezésű. Hogy akkor mi a búbánatot keres itt 2007-ben, arról fogalmam sincs. Tán az lehet a titok nyitja, hogy Brazíliából érkezett, arrafelé pedig még nem ismerik a csomagküldő szolgálatot, így öszvérhátra pakolták a szállítmányt. Vagy feladták a cumót, de a Fedex azon gépén utazott, amellyel Tom Hanks belezuhant a tengerbe.

Lengyel hc/punk, némi metallal vegyítve, hogy a metalcore rajongók is érdeklődjenek a csapat iránt. Egészen addig egész hallgatható, amíg a vokalista meg nem szólal, elég jellegtelen a hangja és mintha nem sok köze lenne a zenéhez, valamit odaüvöltözött a stúdióban, 'oszt jólvan.

Sundown, Sundown... töprengtem egy keveset, hogy honnan a fenéből ismerős ez a név, majd a zenébe belehallgatva mi a szöszre emlékeztet némely része olyan nagyon. Aztán lőn megvilágosodás, hiszen ez az ex-Cemetary-s Mathias Lodmalm "új" csapata, és némely riff és hangulat a Cemetaryre emlékeztett... minő véletlen.

A hazai fémzene doom/sludge szárnyának seregszemléjévé hizlalt A38-as Trouble koncertig vajmi keveset hallottam a Sunday Fury-ról, maximum egy-két info jutott el hozzám arról, hogy a váci négyes tanítanivaló intenzitással küzd a világot jelentő deszkákon.