CD kritika

Miképp lehet minőségi lemezeket készíteni, szinte albumonként változó énekessel? ĺgy! A Clone című mű új vokalistáját Andrew McDermottnak hívják, aki megbízható egyenletes teljesítményt nyújt, talán kevésbé karcos a torka, de ez mit sem von le értékéből.

Egy Threshold album megjelenésére szerintem tökéletesen illik az Endre apánktól eredő "titkos ünnep" szóösszetétel. Idehaza feltétlenül. Egy olyan kiterjedt zenei piacon, mint a német, Karl Groomék anyagai is rendre megtalálhatók az ottani eladási illetve népszerűségi listákon, míg nálunk legfeljebb a szakírók, 'zine szerkesztők aktuális kedvencei között vagy az év végi összesítésnél bukkannak fel a lemezeik...

A magam részéről rendkívüli mértékben vonzódom a metal bandák akusztikus dolgaihoz, egyszóval unplugged-párti vagyok. Mi több, néhány banda kapcsán (Kiss, Scorpions) pont az akusztikus albumok mélyítették el igazán a rajongásomat. Thresholdék akusztikus lemeze kapcsán is hasonló érzések kezdenek bennem kialakulni, bár a csapat munkásságát már a szóban forgó album meghallgatása előtt is ismertem.

Abban, azt hiszem, az összes Shock!-os kolléga egyetért, hogy egy Threshold koncertanyagra 10-esnél kevesebbet adni ennél a magazinnál főbenjáró bűn, tehát felesleges a pontszám miértjét külön fejtegetni. Ezért is szögezem le mindjárt az elején, hogy ez egy 10 pontos ismertető.

Aki kedveli a prog rockot/metalt, és valamennyire ismeri a Threshold munkásságát, az nyugodtan hátradőlhet, az új lemezzel sem okoz csalódást a zenekar. Persze vitatható, hogy mennyire tudnak megújulni lemezről-lemezre, sokan úgy gondolják, hogy belőtték magukat egyfajta soundra, zenei világra és onnan tapodtat se. Ami valamilyen szinten valóban igaz, az első hangok után 100 százalékos biztonsággal megmondható, hogy milyen zenekar cd-je szól.

Kiváló, húzós lemezt készített idén a Threshold, szerintem a Subsurface a legjobbak között van, közvetlenül kedvencem, az Extinct Instinct után. A pesti koncert is remekül sikerült, ez a gyűjteményes anyag pedig egy kis szuvenír az A38 hajóról, amely egyúttal már a negyedik a saját kiadású fan club lemezek sorában (köszönet Gergőnek a "promo" példányért!).

Tulajdonképpen nem is baj, hogy késlekedtünk az új Threshold lemez recenzálásával, hiszen a megjelenés óta eltelt pár hónapban gyökeres változás állt be a csapat életében. Otthagyta a csapatot az énekes (Mac), aki az 1998-as Clone óta volt frontember.

Egyre-másra bukkannak fel mostanság olyan osztrák metal bandák, akik az extrém zene méter vastag betonútján szándékoznak végigdübörögni, lehetőleg minél agresszívebben és hangosabban. Ez jó dolog, hisz egyrészt szomszédokról van szó, másrészt pedig nagy potenciál rejlik e nem épp rockzenei múltjáról híres ország ifjú zenészeiben.

Mai önkínzásomat növelendő, a görög Thou Art Lord Orgia Deamonicum című remekművének szenteltem némi időt. Az első hangoknál tudtam, hogy rabul fog ejteni a zene: alap butus riffek, tompa demós hangzás, elkínzott hörgés az előtérben, hejhó, de jó!

Nicsak, Chris Cornell új bandában? Nem, ez egy Ian Thornley nevű gitáros-énekes, és a zenekar a Thornley. Hm. Érdekes. A srác hangja annyira (és némelyest a fejszerkezete is) ezer százalékosan az ex-Soundgarden torok hasonmása, hogy Chris hangazonosítós széfje (ha van ilyen neki) simán kinyitható lenne Thornley segítségével!

Az SPV-től szokatlan módon egy olyan cd érkezett, ahol se speedelés, se palloslobogtatás... Jé. A Thorn.Eleven második albuma ez - a német srácok első lemezéhez ugyan nem volt szerencsém, de mindenfelé Tool és Soundgarden hatású zenének írják le. Nos, ehhez képest e második korongjuk vegytiszta 2000-es évekbeli amerikai rádiórockot rejt, jó sounddal, hatásos dallamokkal, viszonylag elégséges döggel, de egyszerűen, mint a bot.

A Roadrunnernél olyan tempóban adják ki a tucat nu metal lemezeket, mint a Dragonheartnál az olasz true metal csodákat. A 36 Crazyfists egy Linkin Parkon, Deftones-on felnőtt csapat, a már jól bevált sémákat kiválóan alkalmazzák - súlyos gitárok, szenvedős ének, ordítás, egy kis effekttel, kihegyezett basszusgitárhangzás és csupa modern ritmus.

A 30 Seconds To Mars This Is War című albuma a 2009-es év azon kiadványai közé tartozott, amit tűkön ülve vártam. Ők is szinte a kínai demokrácia lassúságával készítették el az új dalokat, jó alaposan, ami után értelemszerűen azt vártam, hogy minimum a komplett állkapcsomat kelljen keresgélnem valahol a padló alatt. Nos, nem így történt.

Öntörvényű zene ez. Kicsit Coheed And Cambria, esetleg Tool - az előbbiekre mosolygásra késztető hangvételével, az utóbbiakra zenei megoldásaikkal emlékeztetnek. Coheedékra az ének is hasonlít valamelyest, ugyanaz a Geddy Lee-t Miki egérrel keverő mézesmázos, mégis hajlékony és érdekes orgánum röpköd összevissza a trükkös alapok fölött. 2004-ben már megjelent a lemez egy kisebb kiadónál, a Metal Blade újrakeverve és pár új dallal megspékelve újra kiadta.

Bevallom, nekem is csak a tavalyi Szigeten esett le, hogy a kanadai 3 Inches Of Blood nem valami félig-meddig vicces kedvű alakulat, hanem halálkomolyan gondolnak mindent... Az persze addig is nyilvánvaló volt, hogy a figuráknak a vérében van a tradicionális heavy metal, de összességében valahogy nem tudtam velük mit kezdeni.

Mielőtt mindenki a pénztárcája felé kezdene kotorászni, le kell szögezni, hogy ez még nem a köv. Therion album, hanem "csak" egy minialbum. De annak azért elég bőséges és élvezetes. Rögtön egy új nótával nyit, a címadóval. A Vovin vonalát viszi tovább, egyre heavy metalosabb a zene - sajnos -, a női ének meg csodás, mint mindig.

A Therion elhagyta a sárkányosdit, s az új albummal az arab mesék világába kalauzolnak el minket. Nem titok, hogy számomra a Theli a csúcsalbum - és persze sejtettem, hogy nem ide fognak visszakanyarodni a Vovin és a minialbum után -, azért cseppet reménykedtem, hogy nem az lesz a koncepció, hogy vegyünk egy adag alap heavy metal riffet, szórjuk meg wagneres kórusokkal és akkor jól letudtuk a lemezt.

Itt az új Therion opusz, az általam annak idején kicsit többnek értékelt Deggial után konceptalbummal és nem csupa máshol hallott heavy metal riffből álló Secret Of The Runes. A témaválasztás szimpatikus, erről bővebben majd az interjúban.

Egy bizonyos: a Therion teljesen egyedülálló zenekar a maga nemében, stúdióban csakúgy, mint színpadon. Önmagában már az a tény is elismerésre méltó, hogy a lemezekre rögzített monumentális, szimfonikus hatásokkal teletűzdelt dalokat döbbenetes hatásossággal tudják visszaadni a koncerteken. Egy Therion koncertet nem csupán lát és hall, hanem átél az ember. És ez az átélés felér egy komplett kulturális élménnyel: metal muzsika, látvány, színház, opera.

Ritka ajándéknak lehetünk ámuló részesei: gyönyörű, meseszép ikerpár született erre a világra. A büszke atya nem más, mint a zseniális tehetséggel megáldott Christofer Johnsson, akinek már eddig is sok szép muzsika megalkotását köszönhettük.

Az elmúlt egy évtizedben, mióta operaénekkel és klasszikus hangzatokkal is gazdagodott a Therion zenei világa, Cristopher Johnson albumról albumra mindig egyre több énekest és élő klasszikus hangszert pakolt fel, mígnem a legutóbbi dupla produkción már egy egész nagykórus és egy szimfonikus zenekar szólalt meg, ami igen sokszínűvé tette mindkét korongot, csakúgy, mint a szövegek adta mitikus-misztikus utazás a különféle idők és kultúrák legendái között.

Fura egy cím egy fura zenekartól. A Therapy? maradt önmaga, továbbra is egy kicsit punkosak, meg zajosak, no meg kicsit furák. Olyan Therapy?-shock. Az új album olyan, mintha a két utolsó között készült volna, tulajdonképpen nagy megújulás nincs a korongon, csak finomabb ötletek, csemegéznivalók.

Kicsit kételkedve vettem kezembe ezt a korongot, hisz számomra - s talán még elég sok ember számára - az utóbbi Therapy? lemezek nem hozták azt, amit az ember megszokott addigi munkásságuk alatt. A Troublegum után megjelent Infernal Love és Semi-Detached lemezek nem produkálták, hozták azt a jellegzetes stílusukat, amiért megszerettük - már aki -, őket.

Megmondom őszintén, az előző két Therapy? lemez okozta komoly csalódások után nem gondoltam volna, hogy még egyszer ebben az életben fel fog még izgatni új T? úgy, ahogy a Shameless tette. A Semi-Detached (1997) szürkesége, az ötletek, a dinamika és a kellő T?-íz hiánya teljesen kiábrándított Therapy? fanatizmusomból.

Hja kérem, így könnyű... és ezt a Theory Of A Deadman is pontosan tudja. Akinek olyan barátai vannak, mint a nickelbackes Chad Kroeger, akit egy sikeres lemez után zenei nagymogulként tartanak nyilván. Hiába, a biznisz az biznisz...

Josh Homme. John Paul Jones. Dave Grohl. Három férfi, akikről – illetve egy kalap alá véve őket: a Them Crooked Vulturesről - a rockszakma cirka másfél hónapja, az első single megjelenése óta egyfolytában beszél. Led Zeppelin, Kyuss, Queens Of The Stone Age, Nirvana, Foo Fighters.