CD kritika

Spanyol ötösfogatról van szó, akik második albumukkal rukkoltak elő a boldogításunk érdekében. A borítón morc ábrázatú, csuklyás rémlidércek örvendeznek egy máglya körül, melyen kellő átéléssel sikoltozó alak fetreng. Hm.

A rémes csomagolás egy svéd zenekar albumát rejti. A csúf, bugyirózsaszín borító már csak azért is érthetetlen, mert az a Charlie Granberg követte el, aki már olyan csapatoknak is készített képeket, mint pl. a Hellfueled, a Marduk vagy a Maze Of Torment.

Fura megfigyelni, ahogy a metalcore-ból is egyfajta divat lesz szép lassan. Kezdetben egy-egy, igen szerencsés csapat kapott szerződést egy nagyobb kiadónál, most meg ömlesztve kapjuk őket a nyakunba több helyről is. A Roadrunner is egyre-másra kapirgálja ki az aktuális metalcore csapatokat, igaz, ők szeretik, ha van benne dallamos ének és ha lehet, a Killswitch Engage ösvényein maradjon a csapat, mert az kiválóan eladható.

A furcsa nevű csapat furcsa című lemeze egy olasz promócsomag, amit hihetetlenül nem tudok hová tenni. Az információs lap szerint ez az album "az ambient zene társítása poszt-indusztriális és izolációs hatásokkal". Sejtem, hogy ez alapján nem tudjátok hová tenni, de még én sem hiszem, hogy tudok segíteni!

Csupa jót lehetett olvasni erről a '98-ban alakult zenekarról mindenhol, ez már több, mint gyanús. Nem hiszem én ezt el, ide a bizonyítékot. Azt meg éppen most hallgatom. Hangulatos intro után a stílushoz illő hörgő-károgással kísérve szólal meg az Ima című dal, tipikus pogány black metal, melybe nem csak gyors reszelést, hanem lassabb, fogós részeket is illesztettek.

A cím mindent elárul. Ez itten, kérem, harci metal. S hogy az elnevezés mit takar voltaképp? Hm... Könnyebb számbavenni, mi minden található e finn bagázs muzsikájában, mint azon filózni, vajon mi maradt ki... Folkos-pogányos elemekre alapozott, dallamdús nóták sorjáznak elénk.

Mivel archívumunk T kezdőbetűjű szekciójának átlapozásával nem volt túl nagy kunszt megállapítanom, hogy a Turbonegróról mindeddig nem túl sokat írtunk (értsd: semmit), adott volt a feladat: a 2007 júniusában megjelent Retox album kapcsán rá kéne kicsit irányítani a reflektorfényt erre a hétköznapinak igen nehézkesen nevezhető norvég brigádra.

A Turbo a semmiből, minden előzmény nélkül köszöntött rám idén tavasszal kijött debütálásával, ami magyar zenekarok esetében elég ritka. A budapesti ötös olyan stílusban mozog, ami tőlünk nyugatabbra már évek óta fut, itthon azonban eddig még nem nagyon próbálkozott vele senki, ráadásul minden túlzás nélkül baromi jól csinálják.

Elég csak egyetlen pillantást vetni a norvég hármasfogat lemezének borítójára, és máris tudjuk, milyen zenét játszanak. Bizony, ez valóban jófajta, északi fekete fém, "kompromisszum-mentes" black metal, és itt ez most nem egy elcsépelt frázis. Sokan hirdették már lemezeiket ezzel a felkiáltással, azonban jogosan csak kevesek - a Tsjuder ez utóbbi kevesek közé tartozik.

Nem tudom, létezik-e pechesebb és nyomorultabb sorsú zenekar, mint a chicagói Trouble, akiken egyszerűen valami furcsa átok ül. Most, hogy több mint egy évtizednyi szünetet követően végre megjelent volna az évek óta formálódó új lemez, ismét valami gebasz támadt a kiadójukkal, így a Simple Mind Condition Amerikában a nyár folyamán jön ki, Európában pedig síri csend honol körülötte, holott elvileg már február közepén a boltokba kellett volna kerülnie.

Itt a legújabb Trottel lemez, egy viszonylag új felállással, a felvételek óta Csabi (dob) távozott és visszatért helyette egy régi tag, Ákos. Elsütöm megint azt a már szinte unásig ismételt szlogenemet, hogy nincs két egyforma Trottel album, de ez jelen esetben fokozottan igaz.

Nem kertelek, az experimentális olasz metal zenéktől köröket tudok rohangálni a plafonon. Eddig nagy szerencsémre nem túl sok ilyesféle kreálmánnyal hozott össze a jósors, ám amikbe belebotlottam, azokon rendesen el is hasaltam. Ilyen rossz viszony után még engem is meglepett, hogy a Tronus Abyss, olasz nemzetiség ide vagy oda, milyen élvezetesen játssza a komor, apokaliptikus aurájú muzsikát.

Elmondom, nagyjából mi a menete a kritikaírásnak egy általam ismeretlen zenekar esetében. Ugye mielőtt az ember behelyezi a CD-t a lejátszóba, elmormol egy imát és megnézi a promóanyagot. Na, most itt ez nem segített rajtam, mindössze annyit tudtam meg, hogy a Trollech True Forest Black Metalt játszik, és bár nem tudom, mi az, azért el tudtam képzelni.

Nem is volt olyan régen, hogy írtam a Trollech utolsó lemezéről, és viszonylag gyorsan itt is a folytatás egy split képében. A Heident nem igazán ismerem, de a névválasztásuk érdekes, több verzió is lehetséges, az egyik, hogy a név Hitler kedvenc újságírójának és hivatalos történetírójának nevére hajaz (Konrad Heidenről van szó), a másik sokkal prózaibb és logikusabb.

Hangulatos borító, kellemes riffelés, olyan svédes, meg olyan old school thrashes, testamentes. Amerikai a csapat, floridai. Úgy látszik egyre több tengerentúli zenekar jön rá, hogy létezik egy olyan földrész, hogy Európa és ott világszínvonalú zenekarok fejlődtek ki szépen az utóbbi jó pár évben.

Azért vannak még meglepetések. Amikor az ember azt hiszi, a csúcsra járatódott/járatott metalcore-hullám vezérhajóit és legjobbjait már alaposan ismeri a világ, hirtelen a semmiből előbukkan egy fiatal csapat második lemeze, és figyelmeztetés nélkül úgy pofánveri, hogy attól koldul.

Nem állítom, hogy az előzmények ismeretében elsőre nem lepődtem meg a floridai Trivium harmadik lemezén, de csak egy kis idő kellett hozzá, hogy rájöjjek: a pofátlanul fiatal, 20-22 éves tagokból álló csapat zeneileg igazából nem változott olyan sokat, mint azt az ember gondolná.

Visszametalcore-osodott a Trivium – mondják az okosok a floridai négyes új, sorrendben negyedik lemeze kapcsán, de ne dőlj be nekik. Eleve az is kérdés, pusztán zenei szempontból mennyire lehetett valaha is odasorolni Matt Heafyéket a Killswitch Engage, Shadows Fall, Unearth fémjelezte északkeleti parti mezőnyhöz – még ha kényelmi szempontokból kifolyólag mindenki így is tett –, hiszen náluk kezdettől fogva kevesebb volt a dolog velejében a hardcore és jóval több a klasszikus metal, mint a fentieknél.

Ez a norvég, hét tagot számláló banda bizonyára sokak előtt ismert - már csupán azért is, mert kedvelhetik őket mind a dallamos/sötét északi metal hívei, mind a hörgős vonalat keresők, nem is beszélve az angyalhangú énekesnőkre vadászó fémfanokról...

Megértem, sőt, értékelem, hogy Thomas Gabriel Fischer – ismertebb nevén Tom G. Warrior – annak dacára sem akarja a Celtic Frost nevet használni Martin Eric Ain nélkül, hogy a nyilvánvaló üzleti szempontok emellett szólnának.

A klasszikus progresszív rock lemezek az utóbbi időben úgy látszik, mindig engem találnak meg. Ez persze nem baj, mert szerettem-szeretem a stílust, de sajnos az újabb bandákkal kapcsolatban már nem vagyok igazán képben (sajnos a régi nagyok hallgatása is igencsak háttérbe szorult mostanában).

Fáradhatatlanul dolgozik a brazil gépsor. Épphogy csak megszáradt a tinta a Shaaman lemezismertetőmön, már javában dübörög az új hallgatnivaló, amely, hasonlóan Matos mesterék legfrissebb anyagához, tökéletes aláfestő zene a Copacabanán történő napozáshoz.

Régóta érlelődött, húzódott-halasztódott ez a tribute lemez, de végül csak sikerült összehozni, méghozzá nem is akármilyen minőségben.

Azért az nem semmi, hogy a klasszikus, hammondos hard rockot játszó Treff zenekar 1972-ben alakult! Már ezért is tiszteletet érdemelnek, hiszen tudjuk, milyen mostoha sors jutott az efféle bandáknak az aczéli időkben. Ezzel együtt nem nagyon találok mentséget arra, miért szól negyedik albumuk ennyire igénytelen módon – a 90-es években még szemet hunytunk efölött, mondván, nincsenek igazán rockzenére specializálódott stúdiók-szakemberek, 2008-ban azonban nem hiszem, hogy egy ennyire vérszegény sound elfogadható lehet.

Vajon miért érzi mindenki kényszernek, hogy ilyen-olyan intrókkal lássa el az aktuális lemezét? Ez az idióta trend a '90-es években vált meghatározóvá, és sajnos azóta sem lankad: az új dalokkal 18 év szünet után visszatérő kultikus svéd Treat is rákeveri Hitlert meg Kennedyt a Prellude – Coup De Grace című két és fél perces intró harmadosztályú filmzenéjére, de ettől még sem komolyabbnak, sem intellektuálisabbnak nem tűnnek.

Az elnyűhetetlen Jon Oliva-Paul O'Neill páros Trans-Siberian Orchestra elnevezésű agyszüleményének ez a harmadik albuma. Ha jól tudom, még 2000-ben íródott és tavaly került európai terjesztésre, de azt mondom, még most sem késő írni róla!