CD kritika

Az erő - mindenesetre - velünk van... Szóval a lengyel illetőségű death metal négyes az a keleti régiónak, ami a nyugatiaknak a skandináv vonal. Először akkor jöjjön egy kis "vaderológia", aztán beszéljünk a 2000. év egy olyan lemezéről, amely Mányák "Neochrome" Péter szerint az év albuma (de mit is várhatnék egy olyan figurától, akinek a Nile az egyik kedvenc zenekara).

A Vader, kis túlzással az egyetlen posztszocialista országból érkezett zenekar, ami valamennyire exportképes és sikeres bírt lenni a kilencvenes években, nem számítva persze a hülye nevű cseh (szlovák?) Krabathort. A Revelations a Vader új lemeze, és az első, amelyiken a már a kivált Shambo helyett egy bizonyos Simon (biztos valami hülye lengyel neve van igaziból, amit ciki hangoztatni) bőgőzik.

Hétszámos EP-t adott ki a Vader szeptemberben, igazából az indokot nem tudom, talán csak időkitöltő a következő teljes lemez előtt, túl sok ötletük volt, és nem akarták veszni hagyni, vagy a kiadó akart mindenáron egy plusz kiadványt, a fene tudja.

Az első Vader albumról egy régesrégi fanzine-ben olvastam először kritikát, ahol valami olyasmiről volt szó, hogy íme a világ legnagyobb pózere (Peter) félkilós fordított kereszttel a nyakában, aki talán jobban tenné, ha inkább honfitársaival tartana a piacra használt rádiót árulni. Na igen, a The Ultimate Incantation nem sokkal volt több egy Morbid Angel tribute lemeznél.

Három évvel az igen erős, bár a statikusság jeleit felmutató Impressions In Blood album után megérkezett a Vader életmű soron következő képviselője, melyen immáron nyolcadik alkalommal mutatja meg Piotr Wiwczarek és aktuális csapata, miként is értelmezik Európa kevésbé előtérbe helyezett részében a brutális death metalt.

Tökéletesen érthető, miért igyekezett nagy publicitást csapni a Roadrunner annak, hogy a kiadó csapatainak dalaiból állt össze a God Of War III hivatalos soundtrackje, hiszen a PS3-játék a megjelenésétől számított mindössze egy hónap alatt több mint 1,1 millió példányban fogyott világszerte, amihez hasonló eladásokról a halódó lemezipar ma már javarészt csak álmodozik.

A U2 egy olyan ritka tulajdonsággal bíró csapat, akik nem a tagcserékről, hanem a jó lemezeikről voltak - és remélem lesznek - híresek. 10 év legjobb dalait hivatott összeállítani eme válogatás. Szép kerek a 10-es szám, de azért nem ártott volna a későbbi évek terméséből is válogatni szerintem. De sebaj, attól még tetszik ez a válogatás.

Sosem voltam kifejezett U2 rajongó, Bono messianisztikus küldetéstudatát pedig a világ egy számottevő hányadához hasonlóan mindig is rémesen ellenszenvesnek találtam, de ostobaság lenne vitatni, hogy minden idők egyik legfontosabb rockzenekara letett az asztalra néhány olyan lemezt, amik mellett egyszerűen nem lehet elmenni.

A The Used nevű zenekarba mondhatni egy klip miatt botlottam bele, majd magam számára is meglepő módon szimpatikus lett ez a The-vel kezdődő, fura frizurákat viselő csapat, így gyorsan meg kellett ismerkedni az eddigi életművükkel – nincs vészesen sok albumuk, nem vének. Aztán hirtelen meg is jelent az új lemez (már ahhoz képest hirtelen, amióta hallgatom őket), és gyorsan ezen is átrágtam magam néhányszor.

A balti államokban működő Ledo Takas Records már a múltkor is két elég korrekt kiadványt küldött (Obtest, Dissimulation), most egy lett zenekar anyagát juttatták el hozzánk. Az Urskumug viszonylag fiatal zenekar, 2002-ben alakultak, 2003-ban saját erőből kiadtak egy debütalbumot, most pedig a Ledo Takas által megtámogatott második anyagukat hallhatjuk. Az infólapon „tribal black metal" stílusúnak aposztrofálták magukat – ez talán picit vitatható.

Egy zenekar neve sok esetben beszédes, elárulhatja a csapat stílusát, zenei attitűdjét. Az Urna elnevezés is igen sokat sejtet, és ha valamiféle éjfekete, gyászos-borongós temetkezési metalra gondolunk, akkor célba is találtunk. Két olasz személy (nevezetesen MZ - gitárok, hangeffektek, és RM - dalszövegek és vokál) gyermeke a 2004-ben alakított Urna, amely idén már a harmadik stúdiólemezével jelentkezik.

Lassan közeledik az éves számvetés ideje. Pár dolgot már most elárulhatok, többek között azt, hogy kevés dolgot sajnálok annyira, mint hogy nem tudtam jelen lenni a februári Uriah Heep bulin – pláne, hogy láttam őket tavaly nyáron a Masters Of Rockon.

Mivel rendre Sureas-nak olvastam a borítón a zenekar nevét, egy ideig eltévelyedve bolyongtam az internet folyosóin, amíg rábukkantam, valójában milyen csapatról is van szó. Dánok és valami groteszknek is mondható elegyet alkottak zene címszó alatt, amiről még mindig nem tudom eldönteni, valójában tetszik-e vagy csak a furcsasága miatt nem bírom arrébb pöckölni.

Görögország mélyén tevékenykedik az öttagú Uranus. Igazából nem tudom eldönteni, milyen stílust képviselnek, mert a zene lehet szintis black metal, szimfonikus metal, az ének thrash/death-be hajlik, a szövegek pedig pogány dolgokról szólnak. Ja, és a női ének is bejátszik. Jó kis egyveleg...

2000-ben alakult sXe hardcore zenekar, Floridából. Abszolút kompromisszummentes old-school hc-t (bár inkább metalcore ez már, a gitárok miatt) játszanak. E röpke pár év alatt már kiadtak egy EP-t, majd egy lemezt és itt az új, amelyen már más a vokalista, aki állítólag jobb, mint elődje.

Az "Until Death Overtakes Me" fordulat a My Dying Bride egyik dalából, a Black Godból lehet ismerős, a fedőnév mögött pedig egy belga muzsikus, bizonyos Stijn Van Cauter rejtőzik. Az ő egyszemélyes próbálkozásáról van tehát szó, ez az ötödik nekifutása UDOM név alatt. Értelemszerűen minden hangszert maga Stijn kezel, és jó előre szólok, hogy a fenti My Dying Bride utalás ellenére hősünk nem a doom-death stílusban alkot.

Hohó, nicsak, mit sodort felénk az északi szél egyenesen Lengyelhonból! Kommersz gótnak kikiáltott, valójában szimpla rockzene egy kislányos hangú énekesnővel és a Vader (igen, nem írtam el, tényleg a death metal banda) egykori gitárosával a soraiban.

Zajzene. Ez ugrott be az első riffről, amit roppant koszosra sikerült keverni, nagy lepukkant Orange ládák sejlettek fel lelki szemeim előtt. Bár a zene nem stoner, annak ellenére, hogy a nyitó dal riffje elég lassan gyilkolóra sikerült. Mindezt cseppet sem hivalkodó dobolás és elkínzott, torz, monoton kiabálós vokál kísér.

Újra támad a minimalizmusáról ismert svéd death metal fogat! A '97-es Warrior album óta eltelt évek, úgy látszik, elég időt adtak Johnny Hedlundéknak a teljes feltöltődésre, mert a Hell's Unleashed képében megint igen életerős dalgyűjteménnyel jelentkeztek, nem szólva a Wackenben látott csoda energikus bulijukról!

Régivágású death/thrash zenét játszik az Unleashed, akik új lemezükön sem váltak meg a jól bevált tikatikáktól és dallamos gitártémáktól. Meg szólóktól. Valahogy nehéz az olyan lemezeket beazonosítani, neadjisten megjegyezni, amelyek pőre kartontokban érkeznek, dalcímekkel, ámde borítóval nem.

Az USM egy talány számomra. Csupán 3 ember alkotja (ének+basszusgitár, gitár, dob) és mégis úgy szól helyenként, mintha 4-5 tagot számlálnának. Az infólapon az áll, hogy mindhárman benne voltak az angliai Balance Of Powerben, aztán a szokásos bonyodalmak után találtak ismét egymásra és találták ki az USM-et.

Hahh, akár vakon ráböktem volna a térképen Tampára, ahogy meghallgattam az Unholy Ghost bemutatkozó lemezét. A Diabolic romjain alakult csapathoz - 2003-ban egyébként, szóval nem szórakoztak sokat - egy Pessimistic tag csapódott, s lőn Unholy Ghost.

Az Unruly Child 18 évvel ezelőtti debütálását ma is könnyes szemmel emlegeti minden AOR rajongó. A Mark Free énekes (azelőtt King Kobra, Signal), Bruce Gowdy gitáros és Jay Schellen dobos (Hurricane) fémjelezte csapat a műfaj klasszikus sablonjait variálta, de mégis volt a zenében valami olyan frissesség és extra dinamika, ami kiemelte őket az akkortájt már igencsak leszállóágban lévő dallamos mezőnyből.

A mohácsi Solar Scream nem éppen egy örökmozgó csapat, egykori shockos kollégánk, Kántor Tamás gitáros és társai inkább csak a háttérbe húzódva, figyelgetve alkotnak. Nyilván nincsenek illúzióik azt illetően, meddig lehet jutni Magyarországon ezzel a zenével...

Van úgy, hogy a kedvenced azért a kedvenced, mert pont olyan zenét játszik, amit éppen pont nagyon szeretsz. Aztán az is előfordul, hogy a kedvenced éppen csak egyetlen tulajdonsága miatt a kedvenced, mert az azt egyet úgy tudja, mint senki más a glóbuszon. Aztán vannak azok a kedvencek, akik valamiben valamikor elsők voltak, és úgy emlékszünk rájuk, hogy ja igen, aki annak idején.

Íme egy újjáalakulás, ami jóval többet váratott magára a kelleténél. A San Francisco-i Forbidden a thrash fénykorában sem számított soha akkora névnek, mint a Testament vagy akár az Exodus, első két klasszikus albumukkal, az 1988-as Forbidden Evillel és az 1990-es Twisted Into Formmal azonban a műfaj igazi sarokköveit helyezték el a térképen.