CD kritika

Olyan talján bandáról van szó, amely nem az utóbbi évek nagy itáliai dömpingje folyamán jött létre, hanem jóval korábban, még a nyolcvanas évek legvégén. Muzsikájuk alapvető jellemzőjét leginkább a "klasszikus" szó fejezi ki. De akkor sem lenne félreérthető, ha a heavy műfajon belül értendő "old school"-lal írnám le.

Az olasz White Skull eleddig úgy élt emlékezetemben, mint egy énekesnős true metal fogat a germán vonalról. Mint az infólapból kiderült, jócskán le vagyok maradva, hiszen Federica de Boni már 2001-ben lelécelt, helyét pedig egy argentin csóka, Gustavo Gabarro vette át, ezen lemez pedig már a harmadik Gus danolászásával.

Mike Tramp szíve szerint bizonyára évek óta White Lion név alatt turnézna a sajátja és mindenféle kombinált verziók helyett, de bizonyos jogi bonyodalmak ezt egészen eddig nem engedték neki. A helyzet mára konszolidálódott, így minden akadály elhárult az elől, hogy a jelenleg Ausztráliában élő, dán származású frontember végre teljes lendülettel ébressze fel az alvó oroszlánt.

Nyilvánvaló, hogy a klasszikus thrash csapatok újjáéledésének korszakát éljük. Ha visszatekintünk az előző három-négy évre, látható, hogy néhány kivételtől eltekintve (Coroner, Dark Angel pl.) az összes valamirevaló thrash brigád újjáalakult már.

Jeff Scott Soto azon előadók közé tartozik, akiknek még azt is elnézzük, ha egyértelműen pénzért vagy kiadói ukázra vállalnak el egy projektet. Egyrészt bármibe kezdjen is a jó Jeff, 110 százalékosan beleadja szívét-lelkét, másfelől pedig tudja ő nagyon jól, hogy akármennyire is megvalósítja önmagát, legtöbben akkor szeretjük igazán, amikor régi énjéhez tér vissza.

Mostanában egy szerencsés trend a magyar underground mezőnyében, hogy gombamód szaporodnak az olyan felvételek, amelyek után a nyugati felhozatalt meghallgatva nincs hiányérzete az embernek. Tisztességes hangzás, igényes kidolgozás, még igényesebb zenei körítés - rengeteg olyan produkció van, amit mindenféle szívfájdalom nélkül oda mernék állítani bárhová, és ezért - szélsőséges felhangoktól és túlzásoktól mentes - büszkeség fog el.

Csak megszületett... Egész sokáig teljesen bizonytalannak tűnt, hogy mikor lesz Wendigo nagylemez, hiszen a zenekar nem akart idejekorán beleugrani valamibe csak azért, hogy legyen. A Let It Out alapján azt kell mondanom, hogy jól tették.

Tartok tőle, első körben elvérzik az, akinek belga metal zenekarokat kellene felsorolnia. Hát még death metalt. Ugye. Ha jól emlékszem, nálunk is csupán két death metal formáció split cd-je szerepelt eddig Belgiumból.

Akik sikeresen kijárták a Heavy Metal Régi Iskoláját, elég, ha ránéznek a borítóra meg a címre, és máris vágni fogják a témát. David Wayne nem beszélt a levegőbe - miért is tette volna? Zeneileg ez az anyag az aktuális Metal Church albumnak is simán beillene.

A klasszikusok mindig is klasszikusok maradnak. A mai progresszív metal sehol sem lenne Dream Theaterestül, Spiral Architectestül, ha annak idején nincs a nyolcvanas évek első nagy prog metal hulláma. Igaz, akkor még "techno metal" néven illett őket hívni, és olyan máshová nem kategorizálható zenék tartoztak ide, int a (korai) Crimson Glory, a (szintén korai) Queensryche... és a Watchtower.

Nem túl friss felvétel a komplex zenében utazó Watch My Dyingtól, 2000 márciusában vették fel, még a csapat korai időszakában. Azóta történtek náluk változások, jelen dalok is átalakultak, stb., de egy értékelés belefér, ha már idetévedt egy példány.

A frász jött rám az új WMD korong indításától. Áhhá, ez már jól kezdődik és jól is folytatódik. A rendkívül szellemes címet viselő Szájzár (a szövegekből érteni nem sokat lehet, de sebaj, benne vannak a borítóban) hallatán szigorúan összehúztam a szemöldököm (illeszkedjen az is a zenéhez), majd fél perc múlva ütemes bólogatáson kaptam magam, hiába próbáltak megzavarni ütemváltásokkal a rafinált zenészek.

Igen, igen, végre! Általában szükségszerű örömujjongás tör rám, ha a súlyosabb zenék palettájáról hosszú idő után olyan hazai produkcióval van szerencsém találkozni, amely külföldön is bármikor megállná a helyét.

Nehezen emészthető rétegzenéje ellenére viszonylag nagy számból álló hazai tábort tudhat maga mögött a Watch My Dying, akik 2006-ban zúdították ránk legújabb agyszüleményeiket. Bevallom, az előző cd-vel, Klausztrofóniával, sem akkor, sem azóta nem tudtam megbarátkozni.

A Watch My Dyingról mindenkinek megvan a saját, többnyire megdönthetetlen véleménye, éppen ezért mindenki jobban tudja (még a zenekarnál is, nyilván), hogy milyen zenét kellene játszaniuk, milyen borító dukálna a dalokhoz, hogyan illene szólnia a lemezeknek, miért nem írnak érthetőbb/érthetetlenebb szövegeket, egyáltalán: miért nem csinál mindent úgy a zenekar, ahogy azt a T. rajongó/nem rajongó/kritikus/Béla a szomszédból szeretné.

Örök 10-es listámon igen előkelő helyen szerepel a W.A.S.P. Crimson Idol lemeze, Blackie Lawless (mi lehet vajon a fiú igazi neve?) első, saját maga által rockoperának hívott, komoly mondanivalójú konceptalbuma.

Jó sokáig pihent az asztalon a Törvénytelen Feketécske, azaz Blackie Lawless legújabb megametaloperájának második része. Egyszer megpróbáltam róla kritikát írni, kezdve az első résszel, de annyira csak a "jaj de régen volt a Headless Children meg a Crimson Idol" jellegű dolgokra tudtam gondolni, hogy végülis orvul "megvártam", míg Vince kollégám rá nem csap az anyagra. Így legalább kapott egy nyolcast.

Blackie Lawlesst sokan hajlamosak leírni egy legyintéssel, mondván, hogy már régóta nincs formában, de meggyőződésem, hogy aki ilyet mond, az soha nem hallgatta meg alaposan a '80-as évek nagy veteránjának egyik újkori lemezét sem.

Sok helyen afféle feltámadásként fogadták az új W.A.S.P. lemezt, pedig Blackie Lawless ebben az évtizedben gyakorlatilag csak jó albumokat készített. A kivétel talán a túl dagályosra sikeredett dupla The Neon God opusz volt, de még azzal sem lett volna semmi baj, ha csak egy anyagot ad ki kettő helyett...

Tehachapiból származik a zenekar, ami nevével ellentétben nem Dél-Amerikában van, hanem Kaliforniában és a zenekarban öt tinédzser zenél. Nem, nem táncoló fiúcsapatról van szó, hanem hc zenekarról, a keményebb fajtából, tehát a Sick Of It All, Cro-Mags ösvényen próbálnak helyezkedni.

Bár 1985-ben tűnt fel a kaliforniai Warrior zenekar, a The Code Of Life mégis csak a harmadik lemez a sorban. A köztes időben elég nagy válságon, csalódáson, majd feloszláson ment át a csapat, ami természetesen nem tette ismertté és sikeressé nevüket.

Megint csak egy kiváló alkalom arra, hogy teljes gőzzel hype-oljam überkedvenc műfajomat, az amerikai power metalt. A Warrior ráadásul annyira kultikus zenekar, hogy kultikus első lemezük, a kultikus 1985-ös évben megjelent kultikus című Fighting For The Earth tudomásom szerint a mai napig kultikusan nem jelent meg CD-n, ezért kénytelen voltam pár éve kultikus bakelitről kultikusan CD-re íratni.

Mindig necces vállalkozás, ha egy karakteres zenekar énekese hirtelen a saját feje után szeretne menni, amolyan önmegvalósításképpen: 50 százolékos az esély, hogy a végeredmény több legyen, mint érdekesség (ld. Bruce Dickinson szólólemezei világítótoronyként emelkednek ki ebből a csoportból), de súlyosan mellé is lehet fogni, mint például Serj Tankian a dögunalmas SOAD utóízű albumával.

Kevés zenekart cinkeltek annyira szanaszét az alternatív érában a '80-as évek végének amerikai hajbandái közül, mint a Warrantet. Ennek persze volt némi alapja is, hiszen aligha lehetett másnak nevezni, mint cikinek, amikor például kiderült, hogy az első két lemezen überprofi stúdiózenészeknek kellett kisegíteniük a bajba került gitárosokat.