CD kritika

Bevallom őszintén, elsőre kissé szkeptikusan álltam ehhez az albumhoz, azaz konkrétabban fogalmazva semmi kiugrót nem vártam tőle. A Stratovarius volt zenei agytrösztjének, Timo Tolkki gitárosnak az elmúlt években produkált nem túl meggyőző próbálkozásai jobbára köszönés nélkül mentek el mellettem, ráadásul nagyon olybá tűnt, ő maga sem tudja igazán, kikkel és milyen irányba tartson a csapatból való kiválása után. Míg a Strato a jelek szerint emberileg, zeneileg és üzletileg is egész jól elvan nélküle, addig úgy látszott, ő csak kallódik jobbra-balra, komolyabb eredmények nélkül. Sajnálatos korábbi egészségügyi-mentális problémáinak ismeretében ezen voltaképpen nem is tudtam csodálkozni. A Revolution Renaissance formáció két lemez utáni földbe állása akár végleg padlóra is küldhette volna lelkileg a gitárost, de úgy látszik, talán éppen ez kellett ahhoz, hogy megrázza magát, és egy ütőképes arcokat felvonultató, valóban ígéretes bandát, és velük egy jól sikerült debütáló albumot kalapáljon össze.

A svéd Amon Amarth jó ideje a népszerű bandák közé tartozik Európában, főleg német nyelvterületen, a két és fél évvel ezelőtti Twilight Of The Thunder God lemezzel azonban még a korábbi sikerekhez képest is igen komolyat léptek előre: hatodik pozíció a germán eladási listákon, karrierjük első billboardos szereplése mindjárt az ötvenedik helyen, zsúfolt turnémenetrend hatalmas sikerekkel... Nem csoda, hogy a Surtur Risingot a Metal Blade az év egyik legfontosabb kiadványának járó felvezetéssel nyomatja a rocksajtóban, hiszen addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Johann Heggék nyilván megállíthatatlanul vágtáznak majd előre a következő hónapokban, és mire ősszel ismét eljutnak Magyarországra, már tényleg a lábuk előtt fog heverni az egész kontinens. Ezzel nincs is semmi baj, megérdemlik a sikereket. Azt viszont nem hallgathatom el, hogy én sajnos ezzel együtt sem érzem olyan mágikusnak az új albumot, mint mondjuk az előző kettőt.

Merész dolog kijelenteni így az év első harmadában, hogy megvan a 2011-es Év Lemeze? De hogy legalábbis az egyik dobogós egészen biztosan. Lehet rajta röhögni, majd vigyorogva odavetni, hogy sosem lehet tudni, mit hoz a jövő, ami igaz is, másrészt viszont vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor a zsigerekből érezni, hogy Ez Az. Az Unseen ilyen.

A negyedik albumához érkezett svájci banda abszolút nem olyasmi zenét játszik, mint amit nemzetiségük alapján várna tőlük az ember. Mostanában arrafelé ugye leginkább a jóféle, régivágású hard rock muzsika pörög (Gotthard, Shakra, illetve az újra a régi fényében tündöklő Krokus), és bár maga a stílusmegjelölés többé-kevésbé rájuk is áll, azonban ez inkább az a fajta súlyos, karcos, grunge beütésű, mégis metalközeli hard rock muzsika, amit a tengerentúlon művelnek olyan csapatok, mint az Alter Bridge, a Creed vagy a Godsmack. A Pure Inc. ezt az iskolát képviseli, méghozzá olyan hitelességgel, hogy ha nem tudnám az igazságot, fél nóta után simán amerikai zenekarnak gondolnám őket.

Páratlan figura ez a Dave Grohl. Gondoljunk csak bele, mekkora megdöbbenést okozott volna annak idején, ha a Beatles feloszlásakor Ringo Starr-ról kiderül, hogy elsőrangú énekes, gitáros, dalszerző, aki ráadásul zenekarvezetőként is képes hosszú, sikeres karriert barkácsolni magának. Az ex-Nirvana dobos mindezt lazán megcsinálta, és bár jelentőségét tekintve nyilván soha nem volt esélye, hogy egykor bandája nyomába lépjen, azért vagy 10 millió eladott lemezzel a háta mögött nem sok oka lehet a panaszra.

A Benedictum egy amerikai power metal banda, akik leginkább a minden szempontból igen tehetséges énekesnőjük, Veronica Freeman révén szereztek ismertséget. Meg persze a jófajta, sötét, zúzós muzsikájuk által, de erről egy kicsit később.

„Nem a rock a mai világ zenéje, a rocknál van sokkal jobb zene is", mondta az Oscar-díjas Ennio Morricone annak kapcsán, hogy az idei május elsejei munka ünnepét Olaszországban az ő nagyzenekari művével ünneplik. Minden tisztelet megilleti a filmzeneszerző legendát, ám e kijelentése némi szűklátókörűségre vall. Nyilatkozata második fele erősen szubjektív, de ez legyen az ő baja.

Ahogy említettem is Michael Monroe nemrég kijött koncertlemezének kritikájában, a kultikus frontembernek mindig szüksége volt egy tuti gitáros/dalszerző társra ahhoz, hogy igazán emlékezetes teljesítménnyel rukkoljon elő. A Hanoi Rocksban Andy McCoy, a Not Fakin' Iten és a Demolition 23 lemezen Little Steven, a Jerusalem Slimben pedig Steve Stevens adta a kreatív páros másik felét, az albumok pedig nem okoztak csalódást egyetlen rajongónak sem.

Emlékszem, amikor 2007-ben egy barátom nagy lelkendezve adta kölcsön a soknemzetiségű, melodikus metalban utazó Eden's Curse debüt CD-jét, valahogy nem kapott el a gépszíj, hiába hallottam-olvastam sok szépet és jót a csapatról mindenfelé. Valószínűleg az akkori nagy dömpingben csúszott el mellettem a lemez, vagy egyszerűen csak nem voltam hozzá hangulatban, ki tudja. Nálam az egy évvel későbbi folytatás – The Second Coming – kapcsán esett aztán le a tantusz, az az anyag nagyon megtalált, a mai napig is jobban kedvelem elődjénél, ami azért szintén közelebb került végül hozzám, mint az első találkozáskor. Végtelenül dallamos, ugyanakkor húzós, lendületes zenét rejt az a korong, tele jobbnál jobb hard rock/melodikus metal dalokkal, életigenlő szövegekkel, üdítően pozitív kisugárzással.

Geoff Thorpe gitáros/zenekarvezetőnél tutira nem stimmel valami. Szegény Carl Albert énekes 1995-ben, autóbalesetben bekövetkezett halála óta ez már az ötödik Vicious Rumors album, és ezek közül nem volt még kettő olyan sem, ami nem hogy ugyanabban a felállásban, de legalább ugyanazzal az énekessel készült volna el.

Valószínűleg még hosszú évekig folyik majd a vita arról, jó volt-e a 2008-as pesti Whitesnake koncert, avagy épp ellenkezőleg, de nem hiszem, hogy ennek befolyásolnia kellene a 2011-es lemez megítélését.

A norvég TNT amolyan titkos underground legenda a melodikus hívek körében, az 1987-es Tell No Tales és az 1989-es Intuition abszolút csúcsalbumok a nordikus dallamokkal felvértezett hard rock vonalon, amik ráadásul igen komolyan meg is előzték a korukat. A zene úgy tudott slágeres lenni, hogy közben tele volt a tipikustól eltérő hangszerelési megoldásokkal, a fő zenei agy Ronni LeTekro gitármester pedig olyan hipermodern módon játszott, aminek az egész zenészvilág csodájára járt. Sztárok – Norvégiát leszámítva – sosem lettek, de a szakma oda meg vissza volt tőlük akkoriban, és az ínyencek is alaposan rájuk kattantak.

Ritka manapság az igazán izgalmas zenét játszó, az átlagból kiemelkedő új zenekar. Pedig tengernyi csapat alakul nap, mint nap, vagyis gondolhatnánk, hogy szép számmal akadnak közöttük figyelemre méltó alakulatok. Hát nem. Vagy az épp felkapottabb stílust próbálják meglovagolni gyengécske és ötlettelen próbálkozásaikkal, vagy kreativitásukat feláldozzák a rajongás oltárán, s huszadrangú kópiabandákká süllyednek. Ám nagyritkán megesik, hogy a szemétből egy gyöngyszem emelkedik ki, ami csak arra vár, hogy letisztogassuk és csodáljuk létét.

A jó hangzású Hurtsmile név az Extreme frontemberét, Gary Cherone-t (ha már itt tartunk, öntsünk végre tiszta vizet a pohárba: nem cseróninak vagy siróninak, hanem serónnak kell ejteni), illetve gitáros testvérét, Markot takarja, akik régóta tervezgetik egy közös banda létrehozását. Mark amúgy a '90-es évek első felében Nuno Bettencourt tesójával muzsikálgatott, de a basszusgitáros Joe Pessia sem ismeretlen az Extreme környékén, hiszen magával Nunóval is zenélt egy időben, a dobos Dana Spellmann pedig a banda egykori dobosánál, Mike Mangininél tanult. Vagyis abszolút belterjes rokoni-haveri projektről van szó, ami mindenképpen rokonszenves. Persze jó kérdés, hogy miért pont most jutottak el a lemezig a Cherone tesók, amikor az Extreme több mint egy évtizeden keresztül inaktív volt, napjainkban meg ugye nem az, de ez végülis nem lényeges, jobb később, mint soha.

A Rise Against a 2000-es évek egyik legmesszebbre jutó, legsikeresebb punk rock csapata: az utóbbi három lemezükből egyenként eladtak félmilliót Amerikában (ez a szint 15-20 éve platinalemezek sorát hozta volna nekik), miközben a műfaj olyan legendáit vihették magukkal előzenekarnak, mint például a Rancid. Na nem mintha irigyelném tőlük a sikert, hiszen hat évvel ezelőtt teljesen levettek a lábamról a Siren Song Of The Counter Culture lemezükkel, amelyen ráleltek egy tuti receptre: a korai lemezeik hardcore/punk témáiból ekkorra olyan dallamos punk dalokig jutottak, amikben a kitörölhetetlenül fogós refrének mellett azért még ott volt a kellő mértékű agresszivitás is. Némi leegyszerűsítéssel náluk egy straight edge Bad Religion találkozott az Ignite-tal, és még az is a kaliforniai mesterekkel rokonítja őket, hogy a társadalomkritikus szövegek ellenére mindig is pozitív kisugárzás és energia hatotta át a zenéjüket.

Nagyon gyorsan múlik az idő. Alig hiszem el, hogy Mark Briodyék előző albumának megjelenése óta már hét esztendő telt el, ám ez mégis így van, akárhogyan számolom. Def Leppardot idéző munkatempó ez, pedig – kultikus underground mivoltukból kifolyólag - náluk nyilván nem az a szitu, hogy két megjelenés és a turnék közt a banda tagjai különféle egzotikus országok tengerpartjain lógázzák a lábukat és szórják el dollárjaikat az éjszakában. Gyanítom, család, kemény civil meló, jobb esetben zeneoktatás mellett tartják életben a zenekart immáron épp három évtizede. Ez már önmagában sem kis teljesítmény.

Kezdhetném Ádámtól és Évától, vagyis azzal, hogy a tengerentúli Big 4 mellett bizony létezik egy úgynevezett Teuton Thrash Trió is, melynek a Kreator és a Sodom mellett tagja a legendás Destruction is. Mivel azonban mindezzel úgyis tisztában vagy, ha ezeket a sorokat olvasod, inkább bele is csapnék a közepébe.

Emlékszem, a 2002-es Summer Rocks fesztiválon, a PeCsa szabadtéri színpadán mekkora bulit rittyentett annak idején a brit dallamos hatosfogat. Bár az első pár lemezük megvolt, de jómagam igazából ott kattantam rájuk, és ahogy elnéztem, az alapból a keményebb zenékre beállított közönséget is egész szépen felpörgették lendületes műsorukkal és szimpatikus kiállásukkal. Pedig a Borknagar és az In Flames közé beékelve voltak kénytelenek játszani, ami nem kis kihívás lehetett nekik...

A washingtoni Darkest Hour is azon csapatok táborába tartozik, akik ugyan már a kilencvenes években is léteztek, ám igazi nevet csak az ezredfordulóval megjelenő, és aztán felfutó metalcore vonal meglovaglásával szereztek. Lehet, hogy ők viszonylag keményebbek voltak társaik jó részénél, vagyis a refrénjeikben nem fakadtak könnyekre, ám mégis, az akkoriban roppant divatosnak számító irányzat nélkül hamar eltűntek volna a süllyesztőben, de legalábbis nem értek volna el akkora ismertséget, mint így.

Adott egy jó évtizede létező, bel- és külföldön egyaránt sikeres Iron Maiden tribute csapat, ahol a tagság magját alkotó arcok egyszer csak elhatározzák, hogy ennyi év közös muzsikálás után végre nekiülnek saját dalokat szerezni. Ugye nem lepődik meg senki, ha egy ilyen esetben a végeredmény erőteljesen maidenes lesz?