CD kritika

Az idei nyár nemcsak nagy hőséget, hanem vihart is hozott, méghozzá a messzi északról. A fagyos örvény közepében pedig egy hajó úszik kecsesen, melynek kapitánya egy norvég felfedező, kit extrémebb zenei körökben csak ICS Vortex néven emlegetnek. A szakállas basszusgitáros különösen kedveli a kísérletezős zenéket, hiszen érdekelt a progos, '70-es évek muzsikáiból is merítő black metalos Borknagarban, valamint a kategorizálhatatlanul zseniális Arcturusban is, de a legtöbben mégis talán a szimfo/black Dimmu Borgirból ismerik. Vortex, avagy polgári nevén Simen Hestnæs magasan szárnyaló hangjával régi korokat idéző magasztosságot képes feleleveníteni, s furcsa módon stílusa egyszerre kifinomult, csiszolt és természetesen ösztönös.

A Primus visszatért, szóval most már biztos, hogy őrületes egy évünk van! Jó, persze, kedvenc zenebohócunk, Leslie Edward Claypool soha nem futott ki teljesen a látómezőből, gondoljunk csak a fergeteges elnevezésű Colonel Les Claypool's Fearless Flying Frog Brigade-jére, vagy a C2B3-ra (anyakönyvezett nevén Colonel Claypool's Bucket Of Bernie Brains), hogy a normál emberi fogyasztásra teljességgel alkalmatlan szólólemezeiről már ne is beszéljünk (azokról inkább tényleg ne). És tudom, hogy hivatalosan a Primus is csak három évre jegelte magát (2000-től 2003-ig), de azért a visszajövetel óta – a sok live meg válogatásanyag közepette – szigorúan nézve csak egy ötszámos EP-re futotta új cuccként, és annak is már jó nyolc éve (Animals Should Not Try To Act Like People). Így aztán az utolsó teljes stúdiólemez már tizenkét éves vagyon, szóval kambekk ez a javából. Mi meg örvendezünk vala.

Ami a Linoleum EP-vel elkezdődött, az befejeződni látszik (?) a Road Salt Two lemezzel, amely a tavalyi Road Salt One egyenes ági folytatása. Pontosan ezért nem döbbenhet meg senki azon, hogy az itt hallható zene egyfajta pulzáló ikertestvére az előző lemez dalainak. Mindehhez ugyanazt a puritán, „ott zenél a szobádban a zenekar" megszólalást kapjuk, ahol természetesen minden kristálytisztán, konkrétan fület gyönyörködtetően hallatszik. Nem tudom elégszer ismételni magam, mennyire szimpatikus ez az élő, a zenét kiszolgáló és nem azon uralkodó, lüktető hangzás.

Kissé nehéz követni az amerikai hard rock/AOR színtéren zajló vándorlásokat és visszatéréseket, de annyi bizonyos, hogy a San Francisco-i Night Ranger sem először támadt fel az utóbbi években, noha hivatalosan csupán két évig, 1989 és 1991 között szüneteltették tevékenységüket. A veterán dallamos rockbanda klasszikus felállása ugyan két stúdiólemezt is kiadott a '90-es évek második felében, ám miután ezek Japánt leszámítva nem lettek igazán sikeresek, ezt követően inkább megmaradtak az állandóan változó felállásban lenyomott hakniturnéknál, és legközelebb csak 2007-ben jelentettek meg albumot Hole In The Sun címmel. Utóbbi nem volt éppen rossz, de különösebben átütő erejű sem, ráadásul az amerikai kiadást sikerült elég komolyan elbalfácánkodniuk: az anyag csupán egy évvel az európai és japán megjelenés után került a tengerentúli boltokba. Az ilyesmi már régen sem számított túl nyerő megfejtésnek, a netkorszakban meg aztán főleg halálra ítélte a lemezt a legnagyobb potenciális piacon. Na, és akkor ehhez még azt is vegyük hozzá, hogy a Night Ranger elsődleges terepe mindig is Amerika volt...

Nem tudom, ki hogy van vele, de én többnyire csak legyintek Sebastian Bach bőségesen adagolt hangzatos nyilatkozataira, amelyekben a Skid Row fénykorát, a Slave To The Grind érát idéző új dalokról beszél. Bach persze már húsz évvel ezelőtt is a nagyotmondás legavatottabb mesterei közé tartozott a rockszíntéren, és mivel azok sorát gyarapítja, akiknél az évek múlásával sem csökken az elán meg a lendület, e téren is mindig bátran lehet rá számítani. A probléma mindössze annyi, hogy Sebastian a rengeteg duma mellett épp azokat az éveket aludta át valami furcsa indíttatásból kifolyólag, amikor lett volna esélye megkapaszkodni a metal előadók élbolyhoz közeli kasztjában. Így azonban mindig olyan érzésem támad az ezer fokon égő interjúk, mondatok láttán-hallatán-olvastán, mintha valaki minduntalan csak a partvonalról üvöltözne be a pályára...

Az idén épp tízéves születésnapját ünneplő holland Textures tipikusan az a zenekar, amelynél az ember minden egyes új lemeznél az áttörésért szurkol. Itt egy szimpatikus, fiatal brigád, akik talán a hollandus vérnek köszönhetően remek dalírói vénával és kiemelkedő hangszeres tudással rendelkeznek, lelkesek és érezhetően a zene iránti alázat se hiányzik belőlük. S bár egyelőre túl nagy újítást nem vittek véghez, a három évvel ezelőtti Silhouettes lemezükön már megvillantották egy sajátságos zenei arculat kialakulásának lehetőségét, amely szokás szerint náluk is több más stílusból merített. Akkor az a lemez megnyitott a csapat számára bizonyos ajtókat, aminek egyik pozitív eredménye a rajongói bázis moderált dagadása lett, a másik pedig egy sok jóval kecsegtető nuclear blastes szerződés.

Végül mégsem a Seven címet választotta a Staind hetedik albumának, hanem az öndefiniáló Staindet, ám legalább az igaz, amit jó előre beharangoztak: hogy az új anyag riffelősebb, mint az előzőek. Igaz, ezt már a 2008-as lemeznél is elsütötték, aztán a végeredmény mégis az utóbbi években tőlük megszokott borongós hangulatú post-grunge lett. Egy idő után azért a vég nélküli rinyálásból is elege lehet a rajongónak, a zenekartagoknak meg pláne, így végül a friss album végre valóban élettel telibb lett, mint körülbelül a teljes Staind életmű. Komolyan meglepett a lemez, az első hallgatás alkalmával alaposan meg is vizsgáltam a CD-t, hogy valóban a Staindet kezdtem el hallgatni, mert végre nem arról szól az egész, hogy csüggedten nyöszöröghetett mindenki Aaron Lewisszal órahosszat, mert döbbenetesen szar az élet, amiből nincs kiút.

Egyszerre áldás és átok, ha egy zenekar már az elejétől fogva teljesen kialakult hangzásvilággal rendelkezik. Áldás, mert az elejétől fogva adott számára egy bizonyos nimbusz, és már egész korán hivatkozási alappá, mércévé válhat ahelyett, hogy a többség lefitymálóan másokat emlegetne a lemezek hallatán. És átok is, mert az efféle bandák hosszabb távon roppant nehéz helyzetbe kerülnek a velük szemben jelentkező fokozott csodavárás miatt, ha pedig váltanak, a törzstábor még annál is nehezebben viseli el az iránymódosításokat, mint azt egyébként másoknál tenné. Nos, ha valakikre igaz, hogy korán megtaláltuk önmagukat, hát az Opeth mindenképpen ilyen csapat. Mikael Åkerfeldt és mindenkori társai már az Orchid debütön is a saját stílusukban nyomultak, ami a későbbiekben még tovább tisztult. Lehet vitatkozni azon, melyik állomás volt a sok közül a csúcs, vitatkozik is rajta folyamatosan mindenki, az azonban biztos, hogy a banda most már régóta márkanévnek számít a progresszív(nek is nevezett) színtéren.

Van úgy, hogy nem kellenek nagy dolgok ahhoz, hogy egy lemez igazán magával ragadjon. Nem gond, ha szinte semmit sem tudok az elkövetőkről - jelen esetben ez pontosan ennyit tesz: spanyol elnevezésük dacára svédek, öten vannak, és valami olyasmi a céljuk, hogy a jó öreg heavy rockot vegyítsék a doommal. Ugye, hogy nem is hangzik rosszul? Még akkor sem, ha a tagok minden bizonnyal nem járták végig azt a Szent Jakab-útnak is nevezett középkori zarándokutat, ahonnan nevüket kölcsönözték.

Elöljáróban annyit jegyeznék meg, hogy az olasz progmetal csapat zenéjével a ’98-as, remekbe szabott El Nino album óta szimpatizálok erősen. Első két lemezük (Seeds Of Rage – 1995 és Headquake – 1997) még határozottan Dream Theater / Fates Warning hatású muzsikát rejtett, és ugyan ezek is jók voltak, azonban az El Nino-n ehhez beérkezett modern metalos és sampleres-effektelős hatásokkal harmadik nekifutásra egy olyan kivédhetetlen elegyét adták a súlyos, lehangolt témáknak és a kitörölhetetlenül ragadós dallamoknak, amit aztán azóta sem tudtak megismételni. A számomra érthetetlenül lecsupaszított, és – önmagukhoz mérten – eltúlzottan keménykedősre vett 2000-es Reverse lemezt a mai napig nem igazán tudom hová tenni, míg az utóbbi három korongon már jobbára megint a régi önmaguk kacsint vissza, szerencsére.

Olyan többszólamú vokálbevezetővel indul az új Machine Head lemez első dala, az I Am Hell (Sonata In C#), hogy az ember először önkéntelenül is megnézi, vajon jó albumot indított-e el. Aztán persze szépen a helyére kerül minden, egy szintén elég ködös, de már kellően durva és vészterhes átvezetésből kibontakozik a jellegzetes elemekre épülő több mint nyolcperces dal gerince, ám már itt sem kérdés, hogy Robb Flynnék ismét léptek egyet előre. A tökéletesen felépített, a thrashes fűrészelést mézédes gitárharmóniákkal és a nyaktörő tempó dacára is megadallamos refrénnel összeeresztő dal elég jól összefoglalja az Unto The Locust lényegét. Ugyanez a helyzet a már jó ideje ismert Locusttal is: ha nem tetszett ez a nem kevés Metallica-szerű hangulattal operáló, több részből felépülő, a szokásos brutalitás mellett néhol már-már meglepően melodikus szerzemény, vélhetően az albummal sem leszel maradéktalanul elégedett.

Amint egy zenekar népszerűvé, sőt meghatározóvá válik, rögtön mindenki jogot formál arra, hogy megmondja velük kapcsolatban a frankót, az internetkorszak pedig csak ráerősített erre. A rajongók lényegében személyes tulajdonuknak tekintik kedvenceiket, innentől kezdve pedig már semmi nem lehet elég jó, de elég rossz se. Persze az ember már csak ilyen: családtagjaink, kollégáink, barátaink, szomszédaink életével kapcsolatban is birtokunkban van a bölcsek köve, tudjuk, hogy mit, mikor és hogyan kellene (kellett volna) csinálniuk annak érdekében, hogy minden tökéletesen alakuljon, persze szerintünk. Ilyenkor a legjobban a saját háza táján való sepregetésre érdemes felhívni az illető figyelmét, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egy népszerű előadó ezt PR-okokból nem teheti meg.

„Amikor feltörte a negyedik pecsétet, hallottam a negyedik élőlény hangját, amint így szól: 'Jöjj!' És láttam: íme, egy fakó ló, a rajta ülőnek neve Halál, és a Pokol követte őt; és hatalom adatott nekik a föld negyedrészén, hogy öljenek karddal, éhínséggel és döghalállal, és a föld vadállatai által." – Jelenések könyve 6,8

A rockzene leginkább egy fura hagymához hasonlítható. Mindegy, hány héjat fejtünk le róla, mindig ott egy újabb réteg, amely jóllehet, egyre közelebb enged a közepéhez, oda mégse juthatunk el soha. És ha minden egyes hagymahéjat egy-egy rockzenei irányzattal helyettesítünk, akkor érdekes módon olyasmit találhatunk, ami egyedülállónak is nevezhető a teljes zenei világban. Itt bizony még az undergroundon belül is létezik underground, mely magával hozza a szűk rajongói réteg további szűkülését. Valahol mélyen a legfelsőbb réteg alatt húzódik az az irányzat is, amelyet az oregoni Yob is képvisel.

Mindössze két évvel a felemásra sikerült Necropolis után már itt is az új Vader mű. Habár a kétéves periódust nagyjából az ezredforduló óta tartják a lengyelek, első reakcióm mégis a kétkedés volt. Az inkább szürke, mintsem jelentős Necropolist követően nem bántam volna, ha a csapat hosszabb pihenőt vesz ki, feltöltődik, és frissen, újult erővel feszül neki az új lemeznek. A jó hír azonban az, hogy a kilencedik Vader lemez ismét az erőtől duzzadó death legendát mutatja.

Tudom, ezerszer szanaszét cincáltuk már a témát ezeken a hasábokon is, de most sem kerülhető meg: sok zenekar mutatott be vállalhatatlan hajtűkanyarokat a rockzene történelme során, ám amit az Anthrax művelt az énekesekkel 2005 óta, az egyszerűen mindent alulmúlt. Európai szemmel főleg érthetetlennek tűnt a kavarás, hiszen errefelé mindig is jól csengett a csapat neve, ellentétben Amerikával, ahol 1993-ban jelent meg az utolsó sikeres albumuk, az azután készített lemezeik némelyikéről pedig még a rajongótábor is csupán hellyel-közzel tudta, hogy egyáltalán megjelentek. A sok variálás után alighanem az lett volna a legtisztább, ha a méltatlanul partvonalra állított John Bush és a visszarángatott Joey Belladonna nyüstölése helyett teljesen új fejezetet kezdenek Dan Nelsonnal, de valamiért ez a megoldás sem működött, úgyhogy most megint itt van Joey, és a hatalmas extra promóciót jelentő Big Four bulik révén az Anthrax olyan lehetőséget kapott az újrakezdésre, amiről legfeljebb álmodni lehet. Szívesen írnám, hogy remélhetőleg nyugvópontra értek, és nem lesz több cserebere, de már nem merem megkockáztatni...

A clevelandi Chimaira sem épp a világ legeredetibb zenekara. Az 1998-ban indult csapat első két lemeze az akkori elvárásoknak megfelelően vastagon merítkezett a nu metalból, főleg a Deftones világából, és ehhez dobáltak még hozzá némi thrasht, illetve csipetnyi death metal hatást. Aztán ahogy a nu metal kínossá vált, a banda kiselejtezte zenéjét, a deftonesos témák mentek a kukába, és a többi összetevő mellé bekerült a képbe némi hardcore-íz, enyhe cyber metal fűszerezéssel.

Akad, aki kapuzárási pániknak tudja be, ha valaki tizenhat éves kor fölött is rokonszenvezik a Triviummal és más hasonszőrű zenekarokkal, de nekem nincsenek aggályaim: bármikor, bárkinek elismerem, hogy bírom Matt Heafyéket. Nemcsak az eddigi négy lemezüket hallgatom szívesen, de amikor volt szerencsém őket elcsípni pár éve a Machine Head előtt, élőben is abszolút szakítottak, teljesen meggyőzően nyomultak. Ehhez képest már az In Waves megérkezése előtt sem igazán tudtam mire vélni Matt előzetes nyilatkozatait az új lemezről, több mint egy hónapos ismerkedés után pedig pláne nem tudom. Eleve nem kedvelem a „most már aztán tényleg megtaláltuk a saját stílusunkat" típusú dumákat, főleg, ha az adott banda – minden nyilvánvaló hatása ellenére – addig is felismerhető volt, a korábbi albumokra tett fanyalgó megjegyzések azonban mindig furák. Biztos van valami oka annak, hogy a tagok manapság nem beszélnek egyértelműen pozitívan az utolsó két albumról, ezt még el is fogadom. A bökkenő inkább az, hogy a The Crusade és a Shogun ettől még egyértelműen kerekebbre sikeredtek az In Waves-nél...

A Deftones frontember Chino Moreno egyik gyerekkori barátjával, Shaun Lopezzel hozta össze legújabb projektjét, aki annak idején a Far nevű sacramentói emós csapatával nyomult a Deftones farvizén. A Far ugyan mindig is kultcsapat maradt, majd fel is oszlott az évezred vége felé, de Shaun azóta is le tudta magát kötni: többek között a Rival Schoolsban is játszott egy ideig, majd az utóbbi időben a Deftones lemezek készítésébe folyt bele rendesen (és tavaly kijött egy egész korrektül sikerült új Far album is.) A Crosses még annál is sokkal visszafogottabb, mint amit Shaun játszott korábban. Mondjuk Chino Deftones-beli dalszerzői teljesítménye, na meg előző, sokatmondó nevű projektje, a Team Sleep zenéje alapján sem számíthatott senki ezen az ötszámos EP-n villámgyors rifforgiára.

Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy az úgynevezett viking metal a stílust megteremtő (Bathory) és megszilárdító (Enslaved, Einherjer, Borknagar) csapatokon túl nem igen létezik. Persze a '90-es évek második felében még előbukkant az északi ködből egy-egy figyelemreméltó zenekar (Moonsorrow, Helheim, Thyrfing), ám aztán az irányzatra is lecsapott az eldivatosodás dögvésze, amely esküdt ellensége az őszinteségnek és alázatnak. A népszerűség hatására boldog-boldogtalan viking/pagan lemezeket kezdett el gyártani, nem is számított más, csak hogy a zenekar skandináv legyen. A színvonal pedig közelében sem jár már a nagy elődökének. Arctalanság és az őszinteség hiánya jellemzi ezeket a tucatbandákat, akik az utóbbi tíz évben próbálkoztak meg a Bathory témák újrahasznosításával.

A Limp Bizkit iskolapéldája lehetne azoknak a zenekaroknak, akik épp a jó időben lébecoltak a jó helyen. Adva volt négy igazán tehetséges muzsikus, akik közül az egyik – a sokszor majomnak vagy mifenének maszkírozott gitáros – még egészen jó showman is volt, plusz egy végtelenül tenyérbemászó, viszont elég agilis frontember, aki ugyan sem szöveget írni, sem énekelni nem tudott, ellenben annál jobban értett az emberek manipulálásához és a helyezkedéshez. Ezek öten kiadtak egy teljesen szerethető (mondjuk ki nyíltan: jó) nu metal lemezt a Three Dollar Bill, Yall$ képében, amin még nem csak a rap volt jelen, hanem a gitár is veszettül szaggatott, és épp a megfelelő emberekkel voltak jóban (Hed PE, Deftones és persze Korn tagok, Ross Robinson, aki az első lemez producere is volt, meg egynémely filmsztár). 1997-et írtunk ekkor, szép lassan mindenki biztos volt benne, hogy a passzátszél a Korn tagjainak seggéből tör elő, a Deftones és a Coal Chamber már igazán nagy névnek számított, a Limp Bizkit pedig kért egy szeletet a tortából. Mégpedig egy jó nagy szeletet. És mivel szépen kérték, meg is kapták.

Ha Tony Iommi valamit csinál, arra eleve mindenki odafigyel, ha pedig történetesen éppen Ian Gillannel közösen fognak bele közös projektbe, nem csoda, hogy a kooperációra egyből a teljes rockmédia rámozdul. A Black Sabbath riffmestere és a Deep Purple frontembere először a '80-as évek első felében dolgoztak együtt, aminek eredménye a Sabbath Born Again anyaga lett 1983-ban, ám az a kooperáció sajnos nem tartott túl sokáig. Iommiék akkoriban eleve nem éltek túl jó periódust – drogok, rendezetlen hátország, miegymás... –, az album vegyes fogadtatásra talált, és maguk a tagok sem voltak vele maradéktalanul elégedettek. Igazából senki sem kísérelt meg öngyilkosságot, amikor Gillant végül elszólította a Deep Purple újjáalakulása. Ami a Born Againt illeti, tényleg pocsékul szól, zeneileg azonban szerintem nem nagyon lehet belekötni, egyike a legmogorvább, legsúlyosabb Sabbath lemezeknek. Nyilván a Guns N' Roses sem véletlenül vette kölcsön róla pár évvel később a Paradise Cityhez a Zero The Hero riffjét... Vagyis Tony és Ian együttműködésében tagadhatatlanul voltak lehetőségek, csak éppen a körülmények nem voltak megfelelőek.

A több mint béna elnevezés és a már-már nevetségesen semmitmondó, filléres borító két underground szinten ismertebb nevet is rejt. Egyikük Jeff Duncan gitáros, aki az amerikai power metalban verhetetlen Armored Saintben gitározgat, ha éppen tízévente úgy érzik, csinálniuk kell valamit, a másik pedig a szintén hat húron nyomuló Rowan Robertson, aki a '80-as évek legvégén mindössze 18 éves csodagyerekként csatlakozott Ronnie James Dióhoz, a közösen elkészített Lock Up The Wolves azonban minden lett, csak éppen elismert vagy sikeres nem. A DC4 alapvetően Duncané, aki a gitározás mellett az énekesi teendőket is viszi ebben a formációban, és két testvére, a basszusgitáros Matt és a dobos Shawn is érdekelt a vállalkozásban. A csapat 1997 óta aktív, bár ez a kifejezés nem fedi pontosan a valós lényeget, hiszen azóta mindössze egy EP-t, illetve két sorlemezt jelentettek meg, koncertezni pedig elsősorban szórványosan szoktak. Vagyis elsősorban hobbiprojektről van itt szó, amit érzésem szerint a kilenctől ötig tartó robot és a család mellett visznek a tagok.

Az alternatív zoknihasználat hajdani propagálói, az egykori funk rock fenegyerekek tulajdonképpen már bármit megtehetnek: így, lassan az ötödik X és a 70 millió eladott album felé közelítve semmilyen elvárásra nem kell tekintettel lenniük egy új lemez kiadásakor. Pláne, hogy a Californicationnel megkezdett út egy kifejezetten jól sikerült poplemezben csúcsosodott ki (By The Way), amely egyértelműen bizonyította, hogy ez a világ sem áll nekik rosszul (még Anthony Kiedis hangi korlátai ellenére sem...). Kár, hogy utána már csak a grandiózus semmitmondás emlékművére futotta erejükből, bár a Stadium Arcadium több mint kétórás hanganyaga monstre altatódalként is remekül működhetett.

A divatirányzatok folyamatos jövés-menése közepette a mai napig rendszeresen fellángolnak a viták a gitárszólók témakörében. Lehet-e teljes egy metal dal gitárszóló nélkül? Vajon az-e a jó, ha valaki annyi hangot játszik másodpercenként, mint Yngwie Malmsteen és Chris Impellitteri együttvéve, vagy inkább az érzelemgazdag, inkább csak hangulatokat festő témák ütnek nagyot? Nos, személy szerint nem tartom feltétlenül nélkülözhetetlennek a virgázást az üdvösséghez, de nem tagadom, alapvetően szólópárti vagyok, és a The Black Dahlia Murder ötödik nagylemeze a lehető legjobb példa arra, mekkorát tud dobni egy bandán, ha sikerül valahonnan igazán jó szólógitárost leakasztaniuk. A detroiti csapatba a legutóbbi Deflorate lemez előtt került be Ryan Knight az Arsisból, aki egyből új szintekre emelte őket ezen a téren, a Ritual dalaiban pedig már szerzőként is megvillanhatott. Az eredmény pedig 2011 eddigi talán legerősebb amerikai modern brutál albuma lett.

Valamikor a '90-es évek közepén létezett egy színtér, amelynek képviselői közül a Helmet egész szép sikereket ért el, olyan bandái viszont, mint a Quicksand vagy a Handsome, megragadtak a kultikus státuszban. A szaggatott riffeket agyas dallamokkal keverő stílus akkori reprezentánsai közé tartozott még a kései Helmetben is pengető Chris Traynor Orange 9mm nevű bandája, vagy a későbbiekben teljesen más irányba forduló Clutch is. Ezek a zenekarok érdekes módon nem is annyira a 2000 körül felbukkanó következő poszt-hardcore hullám csapataira (At The Drive-In, Blood Brothers, Glassjaw) hatottak, hanem inkább a nu metal agyasabb, pszichedelikusabb ágát képviselő Deftonesra, illetve csatolt körére (például Far). Nem véletlen, hogy a Glassjawt később turnéra is vitték Chinóék, sőt, basszert is onnan szereztek, miután Chi balesete miatt rászorultak.