CD kritika

A norvég Thunderbolt is azon csapatok sorát gyarapítja, akik lassan már hazajárnak Magyarországra. Először – még 2006-ban – King Diamond csapata előtt melegítettek be nálunk, aztán tavaly Tim „Ripper" Owens szólóbandájának nyitottak, idén pedig a csillebérci Metalfesten léptek fel. Külön pech, hogy ilyen-olyan okok miatt jómagam egyik koncertjüket sem csíphettem el; sebaj, ha marad ez a tendencia, akkor egy-két éven belül úgyis lesz még alkalmam pótolni a mulasztást.

Van úgy, hogy pofonegyszerű előre látni egy új zenekar eljövendő sikerét: a Djerv esetében egy hallgatás, illetve a tagok csekkolása után azt éreztem, hogy a norvég trió nem csupán underground szenzáció lehet hamarosan, hanem akár szélesebb körű elismertségre is jó esélyük van. Azt viszont már most az elején leszögezném, hogy mindezt nem zenéjük eredetisége vagy újszerűsége mondatja velem. Mégis biztos vagyok benne, hogy ez a lemez sokakat magához csal majd.

Negyven év. Ennyi ideje nyomja a maroknyi bennfentes körében kultikus státusznak örvendő, amúgy viszont jószerével tökismeretlen amerikai (egészen pontosan virginiai) doom-rock-metal legenda Pentagram. Még egy úgymond sztárbanda esetében is rengeteg idő ez, de egy totál underground üzemmódban küzdő csapatról szólva szinte fejfájdító ebbe belegondolni. Még akkor is, ha nyilván nem full time elfoglaltságként gyűrik az ipart, hanem szerelemből, feltehetőleg civil meló, család, satöbbi mellett. Főhajtás nekik, már pusztán csak emiatt is.

Ha azt mondom, Mátyás Attila, mindenkinek minimum két markáns zenei világ ugrik be: a darkos és a dirty rockos (most ne részletezzük a Sex Action különböző korszakait), és persze ott van az a korszak is, amikor már a szólókarrierje is előtérbe került – noha ez utóbbi sosem kapta meg a teljes reflektorfényt. Ezek után nem hiszem, hogy minden apróságra kiterjedő részletgazdagsággal kellene körülírni, milyen zenei világban mozog Mátyás Attila saját zenekarával, noha két rokon hangulatú lemezt nem találunk a szólókarrierjében sem. Pont ezért talán nem annyira meglepő, hogy az Újra kezded rockosabb, direktebb zenei világot hoz, ami talán most könnyebben utat tud törni magának.

Az, hogy egy filmnek van soundtrackje, teljesen normális és hétköznapi dolog. De hogy könyvhöz is járjon zenei útmutató? Az jóval kevésbé elterjedt kapcsolódó termék. Nikki Sixx kiváló üzleti érzékét remekül példázza, hogy a The Heroin Diaries könyve mellé összehozott egy projektet, hogy élete fontos pillanatait dalokkal is eladj... megmutassa a közönségnek. És ha egy üzlet beindul, annak tilos gát vetni, így jött a második könyv, második lemez. Szemernyi kétségem nincs, hogy Sixx életéből még több tucat kötetet meg lehetne írni, az viszont már kényesebb kérdés, hogy a zene vajon az első lemezhez hasonló színvonalú marad-e.

Nagyon vártam már. Kezemben a CD, pazar kiállású digipak. A zenekar védjegyszerű kettős maszkja pislog vissza rám, az aktuális témakörnek megfelelően nyomtatott áramkör-szerű bevonat alól – fémszövet az élő vázon. Azt már megszokhattuk, hogy a csapat motorja, Michael Romeo nem szokott kicsiben gondolkodni. Ha ő nekiül, márpedig nekiül rendesen – legutóbbi gyűjteményük 2007-ben jött ki (Paradise Lost), azóta gyűltek az ötletek a mostani csomaghoz –, akkor ott alkotás folyik, de inkább komponálás, sőt Teremtés, és bár volt közben mindenféle más anyag, jó lemezek műfajon belül és kívül, azért mégiscsak piros betűs az az év, amikor Symphony X album jelenik meg.

Előrebocsátom: ez egy elég keserű hangú ismertető lesz. Nem azért, mintha annyira nagyon szar lenne az „új" BLS mű – persze laposabb, mint a Nagyalföld, de hát ennél azért naponta jelenik meg rosszabb lemez. Hanem mert ugyanannyira totálisan fölösleges, mint anno Halford vagy a Twisted Sister (vagy bárki más) cukormázas karácsonyi lemezecskéi voltak. Vagy amikor az éppen morális és mindenféle más válságban lévő Korn unplugged lemezt csinált. Vagy mondjuk amikor az Iron Maiden alig egy év alatt kiadott három élő albumot. Meg lehet ugyan indokolni ezeket az attrakciókat, de minek.

Jól emlékszem még, hogy miután öt évvel ezelőtt egy kedves barátom ajánlására meghallgattam a srácok akkoriban épp friss debütálását, a bandával kapcsolatos infókra rákeresve mennyire ledöbbentem, milyen pofátlanul fiatal arcok nyomják a teljesen kiforrott módon elővezetett, zsigeri erejű, délies hard rock/metal muzsikát. A régi Skid Row erőteljessége ötvöződött azon a korongon klasszikus hard rock elemekkel, southern rock hatásokkal (a brigád New Orleans közeléből, Edmontonból származik), és leheletnyi poszt-grunge hangulatokkal. Mindezt pedig lehengerlő ifjonti lendületességgel, de mégis felnőttes határozottsággal tálalták. Különösen a gitáros-énekes Chris Robertson öblös, vastag hangjával volt meglepő szembesülni fiatal kora ismeretében. A 2006-os bemutatkozást két évre rá követte a kicsit már dallamosabbra, kimunkáltabbra vett – és szerintem még elődjénél is jobban sikerült – Folklore And Superstition, most pedig itt a harmadik nekifutás.

Sosem értettem a klasszikus felállások kizárólagos fetisisztáit, főleg az olyan bandáknál nem, mint például a Uriah Heep. A veterán brit hard rockerek jelenlegi összeállításának magja 1986 óta változatlan, azóta mindössze egy tagcseréjük volt, amikor 2007-ben a veterán dobos, Lee Kerslake egészségügyi okok miatt át kényszerült adni a helyét Russell Gilbrooknak. Ezek után milyen alapon meri bárki azt állítani, hogy Bernie Shaw énekessel, Phil Lanzon billentyűssel és Trevor Bolder basszusgitárossal nem „igazi" Mick Box gitáros bandája? Oké, hogy a '70-es évek elején nem ez a leosztás nyomta fel az olyan klasszikusokat, mint a Very 'eavy... Very 'umble, a Salisbury, a Look At Yourself vagy a Demons And Wizards, de ettől még például Shaw már több mint három és félszer annyi időt töltött el a csapat élén, mint a fénykor frontembere, a negyedszázada halott David Byron...

A Romanek Airlines három fiatal srác rock and roller légitársaságának a neve, amely Velencéből (a Fejér megyeiből, nem az olaszországiból) szállítja az utasokat valahová messzire, ahol kizárólag életvidám középtempós dalok léteznek, és az AC/DC uralkodik a népek felett mindörökkön örökké, ámen. Nem volt ez azonban mindig így, korábban Noise néven játszottak – saját bevallásuk szerint – brit rockot, amibe elég sok minden belefér, és mivel nem ismertem a Noise-ot, nem tudom, ez alatt pontosan mit értenek, azt viszont igen, hogy a már Romanek Airlines név alatt megjelentetett 2009-es Ledőlnek a falak a mostanihoz hasonló muzsikát tartalmazott.

Egy nem túl nehéz kérdés következik. Mi a közös a következő csapatokban: Astral Doors, Orchid, Hellfueled, Destillery, Warhammer, Falkenbach? (És a sort még folytathatnám.) Nos, aki kicsit is képben van a mainstream rock/metal felszíne alatt húzódó undergroundabb világgal, az nyilván tudja, hogy – stílusirányzattól lényegében függetlenül – jónéhány olyan csapat tevékenykedik, akiknek fő célja nemhogy nem az új utak taposása, hanem konkrétan egyes nagy elődök, példaképek hagyományainak hithű ápolása, eme ősök szellemiségének a lehető legalaposabb átélése és életben tartása, valamint az ennek mentén való alkotás.

Hogy vártam-e 2011-ben lemezt izgatottabban, mint az új Believer albumot? Hogy tisztelek-e zenekart az állhatatosságuk, trendmentességük és újítási igényük miatt jobban, mint őket? És hogy van-e olyan csapat, ahol számomra ennél nemesebben ötvöződik a keménység, a modernség és a zenei és szövegbeli intelligencia? A válasz mindhárom esetben NEM – tehát röviden összefoglalva: imaszőnyegemet Pennsylvania felé leterítve dobok egy nagy tízest a Kurt Bachman professzor úr által vezetett komplex thrash-prog zenekar friss mesterművére.

Mintha a nyájas gondviselés szeretne gyógyírt nyújtani mindazok számára, kik mélyen csalódtak az új Morbid Angel lemezben, oly meglepetésszerűen bukkant elő a semmiből ez a vészjósló borítóval ellátott korong, mely egyeseknek többet fogni érni az Illud Divinum Insanus által okozott fejfájásuk csillapítására, mint fél doboz aszpirin.

Vajon mennyi létjogosultsága lehet egy koncertlemeznek, ha a legutóbbi teljes hosszúságú élő album óta mindössze egy stúdióalbumot adott ki a '90-es évek egyik legsikeresebb pop/punk csapatából a 2000-es évek egyik legsikeresebb stadion pop/rock csapatává avanzsáló hármas? És vajon mi értelme egy teljes japán koncert DVD-n való megjelentetésének, ha az utolsó live EP hanganyaga - Last Night On Earth, ami amúgy nincs másfél éves - szintén pont Tokióban került rögzítésre? És miért kellett ugyanabba a hibába esni, mint a Bullet In A Bible-on, hogy megint túl túlhangsúlyozzák a legutóbbi sorlemezt, ahelyett, hogy egy még átfogóbb képet adnának a pályafutásukról?

Akármennyire is kisegítették a Warrant gitárosait a stúdióban az első lemez felvételekor, akármennyire is vállalhatatlan bizonyos körökben a Cherry Pie klip még ma is, akármennyire is műmájer volt az egész banda, személy szerint én úgy gondolom, hogy a Sunset Strip legjobb dalszerzői közé tartoztak, amelyet távolról sem egyforma lemezekkel demonstráltak. Kicsit mindig próbáltak idomulni az aktuális zenei trendekhez (bár a bemetalosodott Dog Eat Dog minden volt 1992-ben, csak nem trendi), de az úgynevezett grunge érában is teljesen korrekt anyagokat tettek le az asztalra, még ha ezek meg is feküdték az ősrajongók gyomrát. Kimondottan érdekes ugyanakkor, hogy pont 1997-ben, a Warrant 96 néven kiadott Belly To Belly turnéján rögzítették az egyik legerősebb koncertlemezt, amit hajbanda valaha kiadott. És ha már a legeknél tartunk, az ő We Will Rock You-juk az egyik legtutibb Queen feldolgozás, amit valaha hallottam.

Nehéz értelmeset mondani ennyi év után egy új Saxon albumról, hiszen a Call To Arms már a veterán barnsley-i heavy metal banda tizenkilencedik sorlemeze. Biff Byfordék az elkötelezettség mintaképei: habár a NWOBHM mozgalom aranyévei után az ő fénykoruk is tovatűnt, egyetlen pillanatra sem adták fel. A '80-as évek második felétől a következő évtized közepéig távolról sem voltak csúcsformában, aztán az abszolút mélypontot jelentő 1995-ös Dogs Of War után, amikor már senki sem várt tőlük semmit, a '97-es Unleash The Beasttel olyan feltámadást produkáltak, ami abszolút nyerő pozícióba katapultálta őket az éledező tradicionális metal színtéren. Szó sincs persze róla, hogy a Saxon ma akár csak megközelítőleg is akkora tömegeket vonzana, mint egykori vetélytársa, az Iron Maiden, de stabilan működnek, a nagy európai fesztiválok megkerülhetetlen szereplőjének számítanak, lemezeiken pedig gond nélkül tartják a magas szintet.

Az all-star felállású hard rock csapat (Glenn Hughes, Joe Bonamassa, Derek Sherinian, Jason Bonham) második albumának címén és borítóján nem sokat agyaltak az illetékesek, az egyszer biztos. Persze egy ilyen összeállítás fényében, illetve a kiválóan sikerült tavalyi debütkorong ismeretében akár egy szimpla nejlonzacskóban is kijöhetett volna a CD, akkor is megtalálná az útját a közönséghez ez a bő órányi őserejű dalcsokor.

Érdekes a kaliforniai Autopsy visszatérésének története. Az 1995-ös Shitfun után az alapító Chris Reifert állítólag azért oszlatta fel legendás zenekarát, mert senki sem értékelte brutális-mocskos zenéjüket. Mikor viszont összehozta az Autopsy utódjának is tekinthető Abscess-t, mindenki az Autopsy felől kérdezte a kopasz ütőst. Ez persze szintén nem tetszett Reifertnek, s ki is jelentette, hogy egy bandában érdekelt csupán, ez pedig az Abscess, és vita lezárva.

A csapat elnevezése, a lemez címe, a fapados borító, szóval első blikkre tényleg minden jel egyértelműen arra utalt, hogy akkor itt van nekünk egy újabb sörvedelő, szőrös redneck brigád valahonnan az amerikai Délről, akik hétvégente az országút menti csehókban hajkurásszák a farmercsajokat, napközben meg fáradhatatlanul róják az Államok aszfaltját, keresztül-kasul a kontinensen.

Az Iron Maiden és én soha nem fűztük szorosra a barátságunkat, pedig komolyan próbálkoztam vele egykoron, és már szinte el is felejtettem, de nemrég egy szekrény átrámoláskor csodálkoztam rá a kazettagyűjteményemben, hogy mi mindent másoltam át annak idején. Bizony voltak ott Maidenek is, és mégsem működött nálam sosem, nem tehetek róla, a világból ki tudok szaladni, ha trappolást és óóóó-zást hallok egyazon dalban. Inkább a Slayert választottam, na meg az a-hát, hogy meglegyen az egyensúly.

Két évvel a meglepően izmosra sikeredett Wormwood után idén egy háromszámos EP-vel tér vissza Svédország egyik leghírhedtebb black metal formációja. Fogalmam sincs, mennyi olvasót fog felizgatni ez a hír, lévén, hogy manapság semmi értelme sincs a hasonló kiadványoknak, kivéve, ha az adott zenekar több éves csendet tör meg ekképp. A Marduk esetében azonban ilyesmiről szó sincs, de hát mégiscsak egy kultikus black metal bandáról van szó, akik aztán tényleg azt csinálnak, amit csak akarnak.