CD kritika

Bár a Manowar tagságának hangszeres tudása, élő teljesítménye és dalszerzői képessége kritikán felül áll, Joey DeMaio – akit azt hiszem, nyugodtan azonosíthatunk a menedzsmenttel is – mintha csak direkt játszana arra, hogy a metal világ legellenszenvesebb szereplőjévé avanzsáljon: szerintem Blackie Lawlessnél és Malmsteennél sokan már csak őt tartják nagyobb seggfejnek.

A jónevű Suckerstarz a Joystixes Szöszö közös vállalkozása a francia High School Mutherfuckers-es Stuffyval és Pam Pammel. A bandának már egész komoly, 10 éves múltja van, jó néhány kiadvánnyal a hátuk mögött: nem túlzás tehát azt mondani, hogy öreg, szőröstökű veteránok zúdítják ránk a rock n' rollt.

Férfiasan bevallom: a Hardcore Superstar tagjairól öt évvel ezelőtti, azonos című lemezükig – ami amúgy már az ötödik volt a sorban - azt sem tudtam, hogy egyáltalán a világon vannak. Utólag is nagyon furcsállom a dolgot, hiszen a Backyard Babies/Hellacopters-féle skandináv rock n' roll mindig is ott hőbörgött a szívem bal szegletében, és ebbe a vonulatba szépen be lehet passzintani a pornófilmek glam/sleaze/street rocker sztárját is.

Az év egyik komoly csalódását jelentette számomra, hogy október elején elmaradt a holland The Devil's Blood meghirdetett budapesti koncertje, azt azonban még akkor sem gondoltam, hogy a borult, ősi hangulatú okkult rockból akár még underground trend is lehet Európában. A látványos és igen titokzatos imázst felöltött svéd Ghost felbukkanása ugyanakkor egyértelműen ebbe az irányba mutat.

Bár Billy Corgan új lemezkiadási koncepcióját sokan forradalminak tartják, szerintem annyira nem jelent nagy újdonságot. A Smashing Pumpkins diktátora ugyanis elhatározta, hogy szakít a hagyományos albumformátummal, és új dalait egyenként dolgozza ki, veszi fel, és teszi elérhetővé ingyenes MP3-ként. Corgan azzal magyarázta ezt, hogy így sokkal inkább tud koncentrálni az egyes dalokra, és ennek köszönhetően a végeredmény is jobb lesz.

Elég súlyos belegondolni, hogy februárban már tíz éve lesz a Virgin Steele első és ezidáig egyetlen budapesti fellépésének, amikor is a Hammerfall vendégeként játszottak a Petőfi Csarnokban, az meg inkább hervasztó, hogy David DeFeis és kultikus csapata mennyire nem volt képes kiaknázni az akkori true metal revivalt.

Ahhoz képest, hogy a nagyjából 1998 és 2003 között mindent uraló nu metal színtérnek nemcsak él- és másod-, de harmad-, negyed-, sőt, talán ötödvonala is volt, mára elég nyomtalanul tűnt el az a többezer zenekar, akik akkoriban a mélyre hangolt riffek és a hip hopos ritmusok kettősségében vélték megtalálni a tuti megfejtést.

Vannak olyan esetek, amikor a lemezborító tökéletesen kifejezi a zene lényegét. Nincs ez másképp a The Shadow Theory esetében sem: ránézel és már tudod is, hogy ez valami sötét, misztikus, netán kingdiamondi felhangokat sem nélkülöző beteges muzsikát rejtő konceptlemez.

A Whores Of Tijuana nem mexikói csapat, és nem szajhák alkotják. Hanem három fiatalember a kaliforniai Orange Countyból, ahol mindig süt a nap, közel a végtelen képzetét nyújtó sivatag, a gyönyörű lányok mindenre kaphatók, a pia és a fű pedig sosem fogy el.

Kétség sem férhet hozzá, hogy Carlos Santana igazi gitáristen, még ha nem is feltétlenül abban a stílusban mozog, amit mi itt elsősorban a zászlónkra tűztünk. Én személy szerint többnyire kedvelem a '70-es évek-beli dolgait, és ugyan a veterán mexikói mestert a leghatalmasabb mainstream szupersztárok közé repítő Supernatural lemeztől és az azóta készített agyonnyomatott slágerektől komoly herótom van, Santana összekeverhetetlen játékát még ezek sem tudták megutáltatni velem. Így amikor kiderült, hogy az idén 63 éves muzsikus rockdalokból készít feldolgozásalbumot, egyből kíváncsi is lettem a végeredményre, még ha csodát nem is vártam.

Az Audioslave, a Velvet Revolver, a Them Crooked Vultures vagy a Chickenfoot óta már nem sok lehetséges szupergroup összeállítás létezik, ami igazán nagy megdöbbenést okozhatna a rockszíntéren. Duff például boldog, hogy beszállhat a Jane's Addictionbe, ami egyszerre meglepő és örömteli, de mondjuk mindezt azzal magyarázni, hogy az ő kertjében sem nő pénzfa, azért valahol röhejes is („Mi van, Duff, elakadtak az Appetite royalty csekkjei a postán?").

„We are Motörhead, we play rock and roll" – Lemmy legendás koncertnyitó köszöntése mindennél jobban lefedi a lényeget, voltaképpen évtizedek óta pont elegendő lenne ennyit írni minden újonnan megjelent anyagukról. És a sokak által szajkózott állásponttal szemben nem azért, mert hogy minden Motörhead lemez csontra egyforma, sokkal inkább azért, mert ugyanolyan megbízhatóan hozza a megszokott minőségű középtempós hajtást.

Rendkívül ritka az olyan zenekar, amelyik voltaképpen létrehoz egy új zenei stílust, ráadásul ezt mindvégig finoman a háttérben maradva teszi, de olyannyira ám, hogy egy jó darabig még lemezt sem ad ki. Na, a Yawning Man pont ilyen.

Alighanem Michael Weikath is érezheti, hogy a Helloween a 25 éves jubileumra kiadott speciális önfeldolgozó válogatásalbummal alaposan elvetette a sulykot. Én legalábbis hajlamos vagyok ezt belelátni a 7 Sinners határozott keménységébe, noha az újkori Helloween a jellegzetes hülye vicceket leszámítva sosem töketlenkedett feleslegesen.

A Master, az Autopsy és a Grave után a death metal egy másik legendás képviselője, a Malevolent Creation is 2010-re időzítette új lemezének megjelentetését, s mint felsorolt társaik, úgy a floridaiak se kívánnak egy hajszálnyit sem elmozdulni arról a zenei ösvényről, melyet már több, mint húsz éve járnak rendületlenül.

Azt hiszem, sokan egyetértenek velem, ha azt mondom: a Melvins a világegyetem egyik legkülönösebb zenekara (a másik meg legyen mondjuk a Primus). Már ránézésre sem egyszerű arcok: rusnyák, mint az ördög valaga, ráadásul ott van a főnök King Buzzo, minden fodrász rémálma, akinek a fején valami egészen elképesztő madárfészek csücsül már hosszú évtizedek óta.

Szögezzük le elöljáróban, én kifejezetten szeretem a Theriont. Ráadásul nem csak a – még a zenekarral leginkább ellenségesek által is elfogadott – Lepaca Kliffoth vagy Theli lemezeket, hanem az újabb cuccokat is, elsősorban pedig a Lemuria/Sirius B dupla anyagot. A Sitra Ahra azonban tényleg nem jó.

Bár ez az anyag már jó néhány hónapja megjelent, komoly hiba lenne elmenni a legjobb punk hatású magyar rock'n' roll banda ezévi kiadványa mellett. Szöszöék előző lemezükkel, a roppant sokszínűre és kerekre sikerült And Joystix For All-lal bizonyították, hogy a náluk alapnak számító aranyos, Ramones-os témák, meg a Wildhearts/Backyard/Hellacopters vonal jegyében született húzós rock'n'rollok mellett ugyanúgy magukénak érzik a súlyosabb, agyasabb, Warrior Soul-os hangulatokat is.

Svédország nem tartozik épp a dinoszaurusz-maradványok fő lelőhelyei közé, ám mindmáig nem egy, még élő őslény tapossa északi vidékeit, melyek közül a Grave számít az egyik legvérszomjasabb szuperragadozónak. Gyakorlatilag a kezdetek kezdetén, egész pontosan 1986-ban léptek az extrém zene színpadára, s azóta kisebb szünetekkel ugyan, de végig jelen voltak, és egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy ezt a dinoszauruszt még egy jó darabig senki se lesz képes ledönteni monstrum lábairól.

Mikor először pillantottam meg a koponyán álldogáló varjú (vagy holló, a fene se tudja megkülönböztetni ezeket) baljóslatú ábrázatát, rögtön eszembe vágódott egy emlék, amint egy kerti partin éppen emelkedett jókedvemben azt üvöltöm válogatott cimboráim gyűrűjében a fellegek felé, miszerint „Don't regret the rules I broke / When I die bury me in smoke!", a szmóóóókot persze szépen kitartva, ahogy azt kell.

A penetráns, hullabűzzel mélyen átitatott death metal egyik legnagyobb legendája tért idén vissza, ami egy újabb bizonyíték arra, hogy a sírból is van visszaút. Sok mindennek nevezték már az 1987-ben alakult kaliforniai csapatot az évek során: gusztustalan, beteg, ocsmány, rettenetes.