CD kritika

Már az első Turbo lemez kapcsán is leírtam, hogy amit ez a budapesti csapat művel, az valami egészen félelmetesen messze áll a magyar színtéren történő dolgoktól, a Lost Measure-rel pedig csak még tovább nyílt ez a bizonyos olló. Ha soha nem hallottad őket, nehéz pontosan érzékeltetni, miben is tér el a banda a hazai rockzenei közgondolkodástól, de ha valaki ismeretlenül beteszi ezt az új anyagot, valószínűleg ugyanolyan nehezen hiszi majd el, hogy magyar lemezről van szó, mint legutóbb mondjuk én is. Egyszerűen más az egész csapat kisugárzása, összhatása, mint amit itthon megszoktunk, „nem szól magyarul" a zene.

Mióta a nu metal kiment a divatból – vagyis úgy jó nyolc éve –, boldog-boldogtalan örömmel rugdosott bele a műfajba. Pedig hát ne legyünk igazságtalanok: nem csak Fred Durstöt és Dez Fafarát köszönhetjük a késő '90-es évek-beli trendnek, hanem – többek között – néhány nagyszerű Deftones lemezt, a Lostprophets elsöprő debütjét, vagy éppen az Incubus emo-hatású modern metal albumait, amelyek mai füllel hallgatva is nagyon rendben vannak.

Kis túlzással azoknak a zenészeknek lenne nehéz felsorolni a nevét, akikkel Mike Portnoy nem működött még együtt valamelyik projektjében, így az utóbbi évtizedben már csak hellyel-közzel követtem, mi mindent halmoz egymásra az örökmozgó dobos. A helyzet azonban egyből megváltozott, miután Mike kilépett a Dream Theaterből – innentől fogva nem ezredik és ezeregyedik side projektekről van szó pár óra alatt összejammelt lemezekkel, hanem főprofilként futó, teljes fordulatszámon pörgő bandákról. Mike persze továbbra is több vasat tart a tűzben, de az Adrenaline Mob motorja elég rendesen beindult az utóbbi hetekben, így nincs okom kételkedni abban, hogy valóban normális zenekari működést terveznek, nem pedig hektikus stúdiózgatást, amikor épp ráérnek.

Szeretném rögtön a legelején leszögezni: gyermekkorom óta szeretem a Beatricét. Sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor éppen egy Ricse koncert volt a legelső, amire már nem gyerekként, szülői felügyelettel, hanem baráti társaságban jutottam el. Egy szabadtéri buli volt, és emlékszem, mennyire megrökönyödtem, mikor a koncert felénél a hallgatóság egy része térdre ereszkedett. Természetesen a Térden állva című dal jött, amit akkor én még nem tudtam, viszont a kép örökre belém égett. Ezt csak azért meséltem el, nehogy bárki is azt higgye, hogy azért fogom lehúzni a Vidámság és Rock & Rollt, mert alapból utálom Ferót és bandáját. Nem, azért fogom, mert az új lemez baromi gyenge. Szedett-vedett, átgondolatlan, továbbá – és ez a legfájóbb – messze hangzóan kong az ürességtől. Mintha Feró kifogyott volna a mondanivalóból, amit bizony sosem gondoltam volna.

Előre tudtam, hogy ezt a lemezt szeretni fogom, és lám, így is lett. Jamey Jasta személye persze eleve garanciát jelent bizonyos jellemzőkre. A Hatebreed és a Kingdom Of Sorrow frontembere igazi zsigeri előadó, nála nincs arcoskodás, műmájerkedés vagy pláne művészkedés, kizárólag azt kapod, amit látsz. Tisztában vagyok vele, hogy van, akinek sok Jamey állandó pörgése, lelőhetetlensége, de nekem így komplett az ábra. Soha, egyetlen megnyilvánulásában sem éreztem kimódoltságot, természetellenességet, és amikor pár éve alkalmam nyílt vele személyesen is találkozni, pont olyan volt, mint amilyennek a lemezei alapján elképzeltem: egy egyszerű bermudás-pólós srác Connecticutból, aki a sikerek ellenére is azok közül való maradt, akik hallgatják a dalait.

A lengyel death metal zenekar ötödik nagylemeze több szempontból is fordulópontot jelent a csapat történetében. Már maga a cím is, a borítóval megfejelve, valami keserű állhatatosságot sugall: carnival is forever, avagy the show must go on. A tragédia pedig, amelyre a lemezcím utal, 2007-ben következett be, amikor az épp turnézó csapat súlyos buszbalesetet szenvedett, melyben a dobos Witold „Vitek" Kiełtyka, ki egyben alapító tag is volt, életét vesztette, Adrian „Covan" Kowanek énekes pedig olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy képtelen volt tovább folytatni a zenélést. A zenekar kvázi főnöke, a gitáros Wacław „Vogg" Kiełtyka azonban a szerencsétlenségben Vitek személyében nemcsak zenésztársát, de testvérét is elveszítette.

Nem akarom megint részletezni, mennyire nem tudtam ráakadni a Derrick Green-féle Sepultura hullámhosszára az első három lemez idején, pláne, hogy rengetegen jártak az én cipőmben. A dolog ma már csak azért sem bír különösebb jelentőséggel, mert az utolsó két lemezen hallhatóan teljesen összeértek: a mostanra szinte egyszemélyben Andreas Kisser gitáros zenei világa által dominált csapat a kicsit thrashes, kicsit hardcore-os, kicsit disszonáns toporgás után végre elindult egy kifejezetten izgalmas irányba, és hiába volt mind a Dante XXI, mind az A-Lex tüskés, nehezen emészthető album, mindkettőt sokat hallgattam.

Brian O'Connor és Ira Black. Ők ketten a kilencvenes-kétezres évek fordulóján voltak tagjai a Carl Albert énekes tragikus halálának sokkjából épp kikecmergő Vicious Rumorsnak. Brian énekesként, Ira pedig gitárosként erősítette a bandát ekkortájt, munkásságuk lenyomatát a Cyberchrist és a Sadistic Symphony albumok, valamint a Crushing The World DVD őrzik. A meglehetősen keményfejű főnök, Geoff Thorpe végül 2005-ben lecserélte őket: Ira a Lizzy Bordenben kötött ki, míg Brian nemes egyszerűséggel felszívódott. 2009-ben azonban ők ketten újra kooperálni kezdtek, és három német muzsikus (ritmusszekció + gitár) segítségével először Prophesy, majd Consfearacy név alatt új csapatot gründoltak össze. Ez a CD az ő debütáló korongjuk: 10 gyilkos power metal riffbomba, háromnegyed órában tálalva, a jól bevált klasszikus recept alapján.

A szupergruppok korát éljük, ami azért a maga módján elég röhejes dolog, hiszen ha minden harmadik banda egyben szupergrupp is, akkor végül is mi a fene olyan szuper bennük? Így aztán szép lassan maga a kifejezés is úgy fog majd járni, mint nemrégiben a „sztár": annyit használják/használjuk indokolatlanul, hogy teljesen megkopik, eredeti jelentéstartalmát tökéletesen elveszti. Másrészt viszont teljesen érthető, ha egy minimális üzleti érzékkel is rendelkező menedzser úgy próbál eladni egy új – ismertebb figurákat is érintő – koprodukciót, mintha azok feltalálták volna a meleg vizet. Maximum rossz esetben majd nézünk, hogy csupán egy finggal töltött nagy lufi az egész világszám...

Sokszor leírtuk már a Tesláról, hogy nemcsak az egyik legszimpatikusabb, sztárallűröktől mentes rockbrigád, hanem egész egyszerűen az egyik legjobb is: blues-alapú hard rockban csak nagyon kevesen tudnak két és fél évtizeden keresztül ilyen színvonalat produkálni. A sorlemezek közül szerintem egyetlen olyan sincs, ami ne vinné az igen csak magason tartott lécet: ezek a kaliforniai fiúk az utolsó, Forever More-t éppúgy telepakolták jobbnál-jobb dalokkal, mint akármelyik korábbi albumukat.

A konkrét ismertető előtt egy érdekes adalék: ki tudja, miért, de a svéd progresszív rock/metal csapat albumait valahogy mindig extrém vonalon működő kiadók találták meg és vállalták fel. Jelesül pályafutásukat eleinte – a kötelező kezdeti próbatermes-demózgatós körök után – az Earache alkiadójaként funkcionáló Elitist Records istápolta, míg a harmadik, illetve a jelen írás tárgyát képező negyedik korongot a Candlelight hozta ki. Talán személyes kapcsolat lehet a dolog mögött, talán valami más, de tény, hogy a zenét hallgatva ez kissé szöget üt az ember fejébe. Nem mintha különösebb jelentősége volna mindennek.

Nemrég azt olvastam valahol, hogy az Unearth a metalcore vonal Motörheadje, és az új album fényében száz százalékosan helytállónak érzem a kijelentést. Miközben az előző évtized közepén mindent eluraló hullám többi vezérhajója ma már javarészt más vizeken evez, és dallamosabb, netán hagyományosabb metalos irányba váltott, addig Trevor Phippsék minden szinten megmaradtak az eredeti stílusuknál. Az Unearth amúgy is mindig a sallangmentes bandák sorát gyarapította, és hallhatóan 2011-ben is teljesen otthon érzik magukat azon a vonalon mozogva, amely már a korai időkben is jellemezte őket. Nem tágítják a zenei horizontjukat, nem akarnak mindenáron újszerű megfejtésekkel kísérletezni, viszont a saját stílusukban lemezről lemezre hozzák az elvárható erős dalokat. Ez tényleg motörheades hozzáállás, ami bizonyos bandáknak jól áll, másoknál stagnálásként jön le. Mivel az Unearth amúgy is az egész északkeleti parti vonal leghétköznapibb arcokból álló képviselője, számomra mindmáig abszolút hitelesek tudtak maradni ezzel a zeneileg is teljesen természetes, farmeres-pólós hozzáállással.

A zenekar neve Pokol, a CD játékideje 66 perc 6 másodperc, a booklet pedig telis-tele van misztikus ábrákkal, vizuális és szövegi utalásokkal – a felszínes szemlélő ebből azt is gondolhatná akár, hogy az újsütetű okkult rock/metal hullám egy újabb versenyzőjével van dolga. Nos, a látszat ezúttal csal: ugyan a szövegi-koncepcionális irányultság valóban errefelé mutat, az angol csapat nemcsakhogy nem tartozik a feltörekvő fiatalok táborába, hanem egyenesen egyike a brit metalélet öreg veteránjainak. Igen különös történet fejleménye, hogy eddig senki nem hallott felőlük, és most egyszerre csak előkerültek a semmiből.

Közhelyes mondás, miszerint a zseniket csak egy hajszál választja el az őrülettől. Néha még annyi sem. Devin Townsend sokáig ügyesen lavírozott e két határvonal között úgy, hogy mindegyik korábbi zenekarával, vagy saját szólóanyagával bátran kísérletezett. Aztán egyszercsak lejött a cuccokról, amiktől addig jól érezte magát és ihletet kapott, majd a fejébe vette, hogy ő most már igazi Művész, bármit megvalósíthat, az úgyis jó lesz. Nos, az elvakult rajongók lehet, hogy tényleg bármit benyelnek tőle, de Devinnél egy ideje elgurult a gyógyszer.

 

A kaliforniai Suicide Silence-ről – kis túlzással – körülbelül annyi hír esik manapság az amerikai metal oldalakon, mint a Metallicáról vagy a Slayerről, vagyis nem nehéz rájönni, hogy a deathcore mozgalom egyik éllovasa mögött roppant ügyes marketinggépezet dohog. A zenekar júniusban a Dürerben is nagy sikerrel koncertezett, ha pedig az ember sokat olvas valamiről előzetesen, ösztönösen is feltámad benne a kíváncsiság. A szanaszét tetovált Mitch Lucker énekes és társai nem igazán győztek meg az első két nagylemezzel, de mivel most valami mást ígértek, mint korábban, adtam nekik egy újabb esélyt. Hátha eddig csak én nem hallottam a bandában azt a különleges faktort, amit a hype és a nagy siker alapján hallanom kellene...

Fantasztikus, hogy a világ milyen iramban képes változni. 1969-ben a Deep Purple kiadta Concerto For Group And Orchestra című koncertlemezét, amely addig szokatlan módon a klasszikus zenét kísérelte meg házasítani a rockkal. Az ötlet eléggé bizarr és embert próbáló volt ahhoz, hogy ne váljon azonnal általános divattá, de azért rendre felbukkantak jobb, illetve rosszabb kísérletek Jon Lord alapötletének rekonstruálására.

Komoly csalódást jelent az új Queensryche album, pedig azon marginális kisebbség része vagyok, amelynek tagjai az 1997 óta megjelent lemezeket is képesek értékelni. Sőt, az utolsó két anyaggal Geoff Tate-éknél végre beindulni látszott valami. Úgy tűnt, felébredőben vannak a poszt-grunge-os melankóliából, és egyre több klasszikus Queensryche-ot idéző elem szivárgott vissza a zenébe, még ha nem is mindig direkt formában. Mai fejjel valószínűleg már nem adnék maximális pontszámot az Operation: Mindcrime második részére (amikor megjelent, különböző személyes okok is közrejátszottak abban, hogy annyira rákattantam), de továbbra is tartom, hogy a banda legerősebb produkciója a Promised Land utáni korszakból, és az American Soldiernek is megvoltak a maga óriási pillanatai. Nos, ezekhez képest a Dedicated To Chaos igazi mélypont. Illetve nemcsak ezekhez képest: számomra egyértelműen ez a seattle-i csapat eddigi leggyengébb produkciója.

Valószínűleg a GuilThee agya, Tóth Gábor megirigyelhette Devin Townsend hírhedt munkamániáját, mert az anyabandájának nem oly rég megjelent lemeze után máris itt van a veszprémi muzsikus/dalszerző szóló projektjének, vagy inkább stílusosan szólva agymenésének első fejezete. Aki ismeri a GuilThee-t, az tudhatja, hogy a veszprémi zenekar egy elég nehezen behatárolható, sajátságosan bizarr világban barangol már évek óta. Hasonló a helyzet a Nagaarummal is, ám az Űrerdő mégis egészen másként elborult.

Fura figura ez a Devin Townsend. Hosszú évekig csak ontja magából a lemezeket, hol Strapping Young Lad, hol pedig a saját neve alatt, közben tengernyi vendégszereplést vállal el, beáll producernek, majd egyszer csak bejelenti, hogy lehúzza zenekarainál a rolót. Az okok között a kiégést is megemlíti, ám alig telik el két év, és hősünk ismét színre lép, méghozzá négy albumra való zenei anyaggal. Bedob egy új nevet is: The Devin Townsend Project, és el is kezdi szépen adagolni újabb agymenéseit, méghozzá évente kétszer.

 

A kitartás előbb-utóbb meghozza gyümölcsét – tartja a közvélekedés. Nos, a magam részéről jócskán tudnék ellenpéldákat hozni, azonban tény, hogy a veterán kanadai metalosok esetében végül csak összejött némi siker végre-valahára. Konkrétan a róluk illetve az ő sztorijukról szóló This Is Anvil! című filmre gondolok, illetve arra a figyelemre, ami ennek sikere nyomán feltámadt irányukban. Az elpusztíthatatlan Lips és kis csapata ettől persze még nyilván nem fog giga-arénákban nyomulni 70-80 ezres publikumok előtt, de esetükben már az is valami, ha normális turnéra tudnak menni, korrekt kiadói-terjesztői háttérmunka áll mögéjük, és esetleg még meg is veszik az emberek az albumaikat. Eddig ugyanis jobbára híján voltak mindezeknek,és leginkább az énekes-gitáros-főnök Lips mérhetetlen kitartásának, és némi vakszerencsének köszönhetik, hogy eddig is talpon tudtak maradni.

Teljesen véletlenül (és megkésve) akadtam Red Fangék nyomára. Történt ugyanis, hogy egy jó cimborám átküldött nekem egy Prehistoric Dog címmel ellátott videoklipet, azzal a megjegyzéssel, hogy be lehet szarni rajta a röhögéstől, ráadásul nekem valószínűleg még a zene is be fog jönni. Mondanom sem kell, később az állítás mindkét része igaznak bizonyult. Nem is kellett hozzá sok idő, hogy utánanézzek ennek a dobozos söröket igencsak egyéni módon vedelő, négy rettentő ronda pofának, és megtudjam, hogy a Portlandből elszármazott, önnön zenéjét heavy rockként aposztrofáló brigád idén áprilisban már a második lemezét zúdította a gyanútlan hallgatókra (a fent említett opus még az elsőn volt található). Később megtekintettem legújabb gyöngyszemüket, a túlzás nélkül kimondottan slágeres Wires-re forgatott videót, amely ugyanolyan kattantnak bizonyult, mint elődje, és már tudtam is: meg vagyok véve kilóra. A teljes lemezanyag ismerete szinte már csak hab volt a tortán. De micsoda krémes hab!

Ez a friss kiadvány már az Iron Maiden hatodik hivatalos válogatáslemeze, ami elég vicces annak fényében, hogy ezt a mennyiséget tizenöt év alatt sikerült összehozniuk. Üzleti szempontból bizonyára van értelme a dolognak, különben aligha csinálnák... Tény, hogy a Maiden évről évre újabb rajongók tízezreit hódítja meg, akiknek jól jöhetnek az ilyen tematikus összegzések, bár én a legkevésbé sem vagyok meggyőződve arról, hogy a brit heavy metal szörnyeteg múltjára kíváncsi mai 14-15 évesek bemennek a boltba, és megveszik ezt az anyagot vagy közvetlen elődjét, a 2008-as Somewhere Back In Time-ot. Aki meg nem tegnap óta hallgat Maident, annak valamilyen formátumban úgyis megvannak ezek a dalok. Na mindegy, Rod Smallwood és Steve Harris bizonyára értik a pontos hátteret. Úgy is nézhetjük, hogy ma már a CD is leginkább merch-terméknek tekinthető, a Maiden meg mindig is vérprofi volt ezen a téren... A lényeg annyi, hogy a From Fear To Eternity az 1990 óta készült Iron Maiden albumokról válogat, és mivel a banda a '90-es évek közepe óta fokozottan vonzódik az epikusabb, progosabb vonalhoz, nem meglepő, hogy egy diszken nem is lehetett volna megfelelően összefoglalni az utóbbi két évtizedet.

Ahhoz képest, hogy az Amorphis tagjai előzetesen egész eddigi karrierjük leghatalmasabb vállalkozásaként emlegették ezt az új albumot, a The Beginning Of Times a legkevésbé sem képes meglepni az embert. Sőt, a magam részéről úgy érzem, a finnek olyan kiszámíthatóak, mint még talán soha. Persze mikor hozzák a maguk eszenciáját, ha nem éppen a Vejnemöjnenről szóló konceptalbumon? – kérdezheted, és még csak azt sem tudom válaszolni erre, hogy nincs igazad. Pláne, hogy a banda bő fél évtizeddel ezelőtt, Tomi Joutsen csatlakozásával visszatalált a legsikeresebb korszak zenei világához, és hallhatóan jól is érzik magukat ezen a vonalon.

Bár már jó néhány hónapja megjelent ez év egyik legfontosabb hazai lemeze, talán nem árt megnézni, mivel állt elő a modern metal honi vezető bandája egy olyan EP-t követően, amely azért némileg megosztotta a rajongótábort. Nekem ugyan a Contradictions is nagyon tetszett a lovagmetalos-betéttel és a valódi feldolgozással együtt (Pataky Attila külön megköszönheti zenéje megismertetését néhány új korosztállyal), de abból nem lehetett előre kitalálni, milyen ízekkel, színekkel, hangulatokkal tölt majd meg egy teljes lemezt a Subscribe.

Brent Hinds, a Mastodon jellegzetes fazonú, tetovált fejű gitárosa igen szorgalmas figura. Nem elég neki, hogy társaival nagyban készíti az atlantai modern metal hősök őszre várható új nagylemezét, a The Huntert, gyorsan piacra dobta két jelen projektjének debütálását, és már javában dolgozik a folytatáson mindkét vonalon. Emellett pedig nemrég még egy friss csapatot is összehozott a The Dillinger Escape Plan gitáros Ben Weinmannel, a The Mars Volta egykori dobosával, Thomas Pridgennel és a Jane's Addiction eredeti basszusgitárosával, Eric Averyvel. Ez azért elég komoly tempó, főleg, hogy az egyszeri hallgató már a Mastodonról is azt gondolná: összetettsége, agyassága és nem utolsósorban egyre komolyabb státusza miatt teljes embert kíván.

Sosincs könnyű helyzetben egy zenekar, ha valamelyik fő tartópillér kiszakad az egységből, legyen szó akár dalszerzőről, akár frontemberről. Az In Flamesből az a bizonyos Jesper Strömblad hiányzik, akiről bizony elmondhatjuk, hogy lerakta a melodikus death metal egyik alapkövét. Elég nagy tehát a cipő, amibe most Björn Gelotténak egyedül kellett belebújni. Ő sem két napja tagja a zenekarnak, ám ilyenkor mindig ott az a bizonyos kérdőjel, hogy sikerül-e úgy folytatni az eddigi – kanyargós - útvonalat, hogy az ösvény ne lefelé vezessen, hanem stabilitást és nyílegyenes előremenetelt biztosítson a csapatnak. Nos, nyílegyenes biztosan nem lesz, mert már a lemez ismerete nélkül is előre megjósolható, hogy sokan minden különösebb értelmes indok nélkül, élből el fogják utasítani a zenét. Kétféle véleménnyel fogunk találkozni: ez a lemez baromi jó, illetve baromi szar. Most pedig következzen az indoklás, hogy a Sounds Of A Playground Fading miért is esik az előbbi kategóriába.