CD kritika

Tizenöt év szünet két egymást követő szólólemez között olyan teljesítmény, amely akár Axl Rose-nak is becsületére válna, de ha azt nézzük, Tim Skold mennyi mindennel foglalta el magát 1996 óta, akkor mindjárt más az ábra. Az inkább csak kultikusnak tekinthető KMFDM-es ténykedése mellett szépen bekerült a mainstream köztudatba is, hiszen a Marilyn Manson dalszerzőjeként eltöltött évek sokkal szélesebb körben ismertethették meg az indusztriális rock egyik alapfigurájának nevét. Tegyük azért hozzá azt is, hogy az egyik legismertebb rockprodukció főnöke ugyan sok tekintetben zseniálisan hozza a szerepét, de zeneileg annyit ér egy jófajta dalszerző partner nélkül, mint egy pár bilincs rácsos ágy nélkül, vagyis a kooperáció mindkét fél számára igencsak előnyös lehetett.

Az utolsó Arch Enemy lemez, amiért igazán lelkesedni tudtam, a 2003-as Anthems Of Rebellion volt. Mike Amotték igazából jó ideje nem mozdultak el semerre a régi recepthez képest, az utolsó lényeges változás az volt náluk, amikor Angela Gossow váltotta a fronton Johan Liivát, és ennek már tíz éve idén. A csapatnak azóta nem igazán akaródzik kísérleteznie, aminek szerintem pont Angela az oka: a zenét leginkább a további dallamosodás felé lehetne elvinni innen, erre azonban a hörgőslány szerény adottságai miatt alkalmatlan. Új énekesről azonban szó sem eshet, hiszen Gossow kisasszony egyben a főnök Mike élete párja, illetve a formáció menedzsere is.

Habár nem tartozom azok közé, akik szerint egy Hammerfall album élből csak ciki lehet, de tény, hogy a 2002-es Crimson Thunder óta mellettem is lazán mentek el a zenekar lemezei. Nem mondom, hogy nem volt azért pár klassz nóta mindegyiken, de azt az egységes színvonalat sajnos már nem sikerült tartaniuk, ami az első négy korongot jellemezte. Ráadásul mindeközben a csapat bele is sápadt a saját maga által talán túlzottan is szűkre szabott zubbonyba, és bizony az izgalmasabb, lüktetőbb lemezekkel előálló tradicionális metalos pályatársakkal (például Ram, Wolf, Jag Panzer stb.) szemben is eseménytelenebbnek tűnt a kései munkásságuk.

Duff McKagan már csak Duff McKagan marad. Nem izgatja, hogy egykori énekese 14 millió dollárért hozta össze a jól ismert márkanév alatt megjelentett szólólemezét, és az sem zavarja, hogy legnagyobb cimborája, a pacemakeres bongyorhajú, csili-vili sztárparádét szervezett legutóbbi albumára. Originális punk rockerként Duff csakis az elvégzett munkában hisz, és tulajdonképpen jól is teszi, hogy távol tartja magát a sztárallűröktől, hisz a modern popkultúra ikonjaivá vált Guns N' Roses tagok közül így egyértelműen ő maradt a legreálisabban gondolkodó, a rajongók számára is leginkább szerethető figura.

Az 1999-es megalakulása óta változatlan felállásban üzemelő, az ontariói Whitbyből elszármazott Protest The Hero két előző lemeze valahogy elment mellettem, de semleges álláspontomat sürgősen át kellett értékelnem a friss anyag hallatán, a Scurrilousszel ugyanis olyan szinten csavart az ujja köré a kanadai ötösfogat, mint annak a rendje. Ebben persze nyilván az is benne van, hogy letisztultabb, hallgatóbarátabb ez a hármas album, mint a 2005-ös Kezia és a 2008-as Fortress, az ötösfogat zenéjének lényege azonban nem változott.

Itt van hát az a Blood Ceremony ismertető, amit a Graveyard kritikámban már előirányoztam, és amivel egy időre el is köszönök a '70-es évek zenéjét ismételten (ki tudja, már hányadszor, de egészen biztos, hogy nem utoljára) felfedező csapatoktól. Márpedig a kanadai négyesnél nehezen találhatnék a célra megfelelőbb alanyt: náluk aztán tényleg az adott korszakra jellemző érzésvilág kvázi tökéletes megidézéséről van szó, úgy kinézetüket, mint zenéjüket, vagy éppen az okkult-misztikus hangulattól túlfűtött szövegeket tekintve. Ami az Orchidnak a Black Sabbath, a Graveyardnak a Zeppelin és a Cream, a Ghostnak pedig a King Diamond, azt itt már nem lehet annyira könnyen meghatározni.

Csak az előző Clash Of The Elements lemezzel szerettem meg igazán a The Poodlest, de akkor nagyon rájuk kattantam. Azóta is rendszeresen hallgatom azt az albumot, és a korábbiakat is átértékeltem miatta, pedig azok a megjelenésük idején eléggé elmentek mellettem. Nagyon kíváncsi voltam, mire mennek a svéd melodikus/AOR/glam arcok a legközelebbi nekifutással, ugyanis meglehetősen nyitottnak tűnt a pálya: a 2009-es album annyira változatos volt, hogy abból a vonalból akármi következhetett volna. Jakob Samuelék azonban végül a lehető legkiszámíthatóbb forgatókönyv szerint dolgoztak, és a kísérletezősebb, sok különböző irányba tapogatózó hármas anyag után némileg homogénebb, középutasabb lemezt készítettek.

Szép éve lesz idén a death metal rajongóinak. Hosszú-hosszú idő után végre új lemezzel jelentkezik a Morbid Angel, mindjárt itt az új Autopsy csapás, de erősnek tűnik a friss Illdisposed anyag is, na és persze itt az ötödik Hate Eternal korong. Erik Rutan a mai death színtér oszlopos tagja, sőt, egyik legjelentősebb alakja. Zenészi karrierjét a nyolcvanas évek egyik legelső death metal csapatában, a Ripping Corpse-ban kezdte, majd nem sokkal később átigazolt a már komolyabb hírnévnek örvendő Morbid Angel kötelékébe, akiknek két lemezén is hallható játéka (Domination - 1995, Gateways To Annihilation - 2000).

Hosszan lehetne arról beszélgetni, manapság miért nehéz rátalálni olyan csapatokra, amelyek képesek lennének felkavarni az állóvizet – de legalábbis a saját kis megszokott világunkba úgy csapódnak bele, amire nem vagyunk felkészülve. Ezek a váratlan dolgok a legszebbek, és ugyan sokszor elmondtam már, hogy semmi sem tud meglepni, mégis évről-évre sikerül rábukkannom egy-egy olyan totálisan ismeretlen zenekarra, amelyre az első örömteli rácsodálkozás után hihetetlenül rá tudok kattanni.

Feleslegesnek tartom a nonstop szájtépést a Cavalera Conspiracyvel, a Soulfly-jal és a Sepulturával kapcsolatban, hogy melyik formációnak van/lesz jövője, és mennyivel jobb lenne egy klasszikus Sepu újjáalakulás. Megsúgom: nem lenne jobb, illetve a nosztalgiafaktoron kívül sok mást nem látok bele az összeborulásba. Az persze mindig ott lógott a levegőben, hogy ha a két brazil testvér végre beszélni kezd egymással, annak előbb-utóbb lesz valami hallgatható formája is – s lőn Cavalera Conspiracy.

A Bullet is olyan zenekar, ahol egyszerűen nincs középút. Az egyik lehetőség, hogy azonnal elvigyorodsz az első riffek hallatán, hogy aztán hasonló hangulatban pörgesd végig az egész albumukat, és utána gyakran megismételd a mutatványt. A másik út, hogy szintén egy perc után legyintesz, azt mondod, ezt már harminc évvel ezelőtt eljátszották, aztán soha többé nem foglalkozol a csapattal. Utóbbi esetben sem tudlak hibáztatni, mert kétségtelen, hogy amit a svédek ezen a harmadik nagylemezen elővezetnek, az akár változatlan formában is kijöhetett volna mondjuk 1981-ben. A Bullet viszont egyszerűen túl jó ahhoz, hogy sima klónként leírjuk őket. Ebből a szempontból a banda engem leginkább az Airbourne-ra vagy ha már Svédországról van szó, a korai Hellfueledra emlékeztet.

Nem vagyok az a leborulós fajta, de Idoruék teljesítménye előtt muszáj fejet hajtanom: bármennyire is töröm a fejem, nem sok olyan magyar csapat jut az eszembe, akik hat év alatt letettek az asztalra két kiválóan (Brand New Way, Brand New Situation – 2005 és Monologue – 2007), valamint egy jól sikerült lemezt (Face The Light – 2009), és akkor például a Hopeless Illusions EP-n megjelentetett Shut Your Eyes To Love To Live című remekműről még nem is beszéltem. Egyértelmű, hogy ők a melodikus (poszt)-HC/punk hazai császárai, sőt, ha egy csepp igazság létezne a földön, Szalkai Tibinek és csapatának külföldön is komoly sikereket kellene elérniük ezzel a zenével. Mondjuk az Ignite igazán elvihetné őket megint egy turnéra (ehhez persze Téglás Zolinak kicsit hanyagolnia kéne végre a közepes Pennywise-t.)

Két komoly – egy örömteli és egy szomorú - apropója is van ennek a kissé megkésve született írásnak. Az előbbi ugye a pár nap múlva esedékes budapesti koncert, míg az utóbbi az énekes Roy Khan nemrégiben véglegesen bejelentett kiválása, mellyel egy néhány hónapja zajló huzavona végére került végre pont. Mint az közismert, a Kamelot az aktuális turnét így már a Rhapsody Of Fire hangja, azaz Fabio Lione beugrásával abszolválja, de a végleges megoldás nyilván más ember lesz majd. A zenekar szerencsére eltökélt a folytatást illetően, úgyhogy reméljük, megfelelő arccal és karakterrel tudják pótolni Khant –, ami nem lesz könnyű feladat, az egyszer biztos.

A dán Artillery azon zenekarok közé tartozik, akik nem egy, hanem két nagy visszatérést is produkáltak az évek során, de még ennél is ritkább, hogy mindkettő a lehető legjobban sült el. A gitáros Stützer-testvérek, Michael és Morten által alapított csapat a '80-as években Európa legizgalmasabb, legagyasabb thrash bandái közé tartozott, aztán három kiválónál is jobb album után a zenei klíma változása őket is a feloszlásba kergette. A metal revival idején, 1999-ben tértek vissza a színre először az előzményekhez száz százalékosan méltó B.A.C.K. lemezzel, de végül a padlógáz helyett inkább csak kényelmesen koncertezgettek itt-ott, majd megint elég gyorsan szétszéledtek. A következő nekifutásra majdnem egy újabb teljes évtizedet kellett várni, de akkor már nem volt velük a teljesen sajátos torkú énekes, Flemming Rönsdorf, a 2009-es When Death Comes albumot a gyökeresen más karakterű Søren Adamsen nyomta fel. A hangszeres szekcióban azonban a csúcslemez, az 1990-es By Inheritance muzsikusai zenéltek, és most sincs ez másképp.

Nem csoda, ha lövésed sincs róla, ki az a John Waite, az idén 59 éves angol születésű énekesnek ugyanis legutóbb bő húsz évvel ezelőtt futott jól a szekere. John akkoriban a Bad English nevű AOR szupergroup élén állt a Journey két agytrösztje, Neal Schon gitáros és Jonathan Cain billentyűs mellett, akikkel két fantasztikusan jó albumot adtak ki. Sajnos azonban a bandában túl nagy egók feszültek egymásnak, így nem is bírták ki együtt túl sokáig. Waite persze már azelőtt is komoly névnek számított, a '70-es években a The Babys nevű csapattal aratott kisebb sikereket, majd szólóban vált igazán ismertté. 1984-ben még egy amerikai listavezető dalt is sikerült produkálnia a Missing You című pop/soft rock félballadával.

Habár Alexi Laiho az előzetes nyilatkozatokban folyamatosan azt szajkózta, hogy az eddigiekhez képest mennyire másként dolgozott ezúttal a Children Of Bodom, miután csatasorba állították Matt Hyde producert, a Relentless Reckless Forever igazából semmiben sem hozott változást a finn metalosoknál. A Bodom viszonylag korán kialakította a saját hangzását, amiben idővel némileg háttérbe szorultak a neoklasszikus elemek, de azóta nem nagyon akaródzik elmozdulniuk egy adott pontról. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy minden lemezük ugyanolyan, de a zenekar hangzásvilága annyira markáns, hogy radikális váltás nélkül nem is igazán lehetne felfrissíteni.

Ez az a banda, amit tuti, hogy sem a zenekarnév (mint valami mosópor- vagy öblítőmárka, totál gáz!), sem a jellegtelen lemezborítók miatt nem jutott volna eszembe magamtól meghallgatni. Előző albumukról (The Skull Collectors – 2009) azonban igen jókat olvastam több helyütt is, úgyhogy utánuk jártam – és milyen jól tettem! A '97-ben indult, jelenleg harmadik nagylemezénél tartó brazil csapat ugyanis éppen azt a fajta intenzív, cicomáktól mentes, adrenalintól feszülő pörgős power metalt nyomatja nagy elánnal, ami hozzám igencsak közel áll jó ideje. Érdekes, hogy míg hazájukban és a Távol-Keleten rögtön a 2005-ös debütálás (Defying The Rules) kapcsán az egyik legígéretesebb fiatal csapatként cikkezett róluk a sajtó, és komoly helyeken játszhattak komoly csapatok (Megadeth, Judas Priest, Metallica, Anthrax, Arch Enemy stb.) előtt, addig Európában alig-alig lehetett hallani felőlük. Gondolom, komoly terjesztőjük az öreg kontinensen egyelőre nincs – csak remélni tudom, hogy a közeljövőben ez változni fog, mert abszolút megérdemelnék a figyelmet.