CD kritika

Pajszer. Mindig is úgy gondoltam, Kirk Windstein és bandája a lehető legtökéletesebb nevet választotta magának. Súlyos, agresszív, és biztosít róla, hogy nem érdemes velük baszakodni, mert akkorát kaphatunk az arcunkba, hogy a fogaink kihullanak tőle. A zenéjük pedig ugyanilyen, mióta csak a '90-es évek legelején ez a kaporszakállú tömzsi dühcsomag megalapította azóta is folyamatosan változó felállású bűnbandáját, ami szépen lassan a New Orleans-i színtér egyik legmegbízhatóbb formációjává nőtte ki magát.

Azt hiszem, nem lehetünk túl sokan, akik a '98-as debüt, a The Dark Discovery megjelenése óta követjük nyomon a svéd zenekar ténykedését. Jómagam már ekkor szimpatizálni kezdtem muzsikájukkal, mely egyfajta dark powerként volt leginkább leírható, klasszikus Iced Earth, Paradise Lost és korabeli Symphony X hatásokat-hangulatokat ötvözve, már úgy nagyjából legalábbis.

A brit Onslaught a '80-as évek brit thrash színterének vezető triumvirátusába tartozott két később érkezett társa, a Sabbat és a Xentrix mellett, és egy rakás kortársukhoz hasonlóan az előző évtizedben alakultak újjá, hogy a polgári meló mellett metalkodjanak is egy kicsit. Az ilyesmi gyakran jár keservesen röhejes eredménnyel, a három régi tagot (Nige Rockett gitárost, Steve Grice dobost és Sy Keeler énekest) rejtő banda azonban minden túlzás nélkül baromi jó visszatérő albumot tett le az asztalra négy évvel ezelőtt a Killing Peace képében. Semmi újat nem rejtett a lemez, de aki az old school formájában gerjed erre a műfajra - vagyis a mai napig a klasszikus Slayer, Testament, Kreator satöbbi cuccokat tartja etalonnak -, az bizony nem tévedhetett a fűrészelős riffeket, klasszikus tika-tika tempókat, sivítva eltekert szólókat és mindenek felett jól megírt, fogós dalokat rejtő albummal. A banda a következő évben Magyarországra is eljutott, és családias hangulatban ugyan, de élőben is fényesen bizonyították, hogy esetükben nem izzadságszagú nosztalgiázásról van szó.

A győri zenekar negyedik albuma ékes példája annak, hogy napjainkban már tökéletesen felesleges nyugati stúdiókra, illetve hangmérnökökre, producerekre ácsingózni ahhoz, hogy eurokonform módon szólaljon meg egy magyar album.

Habár Wendy Dióra sokan kígyót-békát kiabálnak az utóbbi hónapokban, mondván, hogy pénzt akar csinálni Ronnie James Dio halálából, én nem osztom ezeket a vélekedéseket. Most komolyan, talán jobb lenne, ha senki sem gondozná minden idők egyik leghatalmasabb rockénekesének hagyatékát? Amíg nem jelennek meg a DIO logo alatt vállalhatatlan tartalmú, tényleg teljesen nyilvánvalóan csakis pénzhajhászás céljából gründolt kiadványok, szerintem inkább örülni kellene annak, hogy előkerülnek a fiókból olyan dolgok is, amiket eddig nem hallhattunk. Ha már egyszer szegény Ronnie életében nem jelenhettek meg... Másrészt legyünk őszinték legalább egyszer az életben: manapság lassan már múzeumban kellene mutogatni azokat, akik boltban, drága pénzért vásárolnak meg egy dupla koncertlemezt. Dio feleségeként és menedzsereként Wendynek eddig is volt mit a tejbe aprítania, és aligha ettől az albumtól hízik majd triplájára az a bizonyos bankszámla.

Lehet vitatkozni azon, hogy vajon a világnak tényleg egy újabb Metallica koncertfelvételre van-e szüksége, pláne az utóbbi pár év több DVD-je és a maxikon folyamatosan csepegtetett élő cuccok után, de a tavaly év végén kiadott Live At Grimey's speciális kiadvány, amit csak hétszáz független amerikai lemezboltban, illetve a zenekar honlapjáról lehet beszerezni, szóval végül is fogjuk rá, hogy van indok a megjelentetésére... James Hetfieldék a kiskereskedőket szerették volna támogatni ezzel az élő EP-vel, melynek anyagát 2008. június 12-én, tehát pontosan három hónappal a Death Magnetic kiadása előtt rögzítették Nashville-ben, egy kis lemezboltban mindössze 150 meghívott fanclubos vendég jelenlétében. A lemez ráadásul majdnem 59 perces, szóval EP-hez képest elég becsületes a játékideje is.

Rég volt már, hogy Glen Bentont komolyan lehetett venni, s itt most nem csupán a külsőségekre gondolok. Mert nem egy olyan zenekar tevékenykedik odakint, amelyek foggal és körömmel ragaszkodnak olyan ideológiákhoz, téveszmékhez, amelyeket az ember inkább csak megmosolyog.

A rock 'n roll/sleaze/glam színtér keresztapja úgy döntött, hogy a Hanoi Rocks második feloszlását követően egy visszatekintő koncertlemezzel indítja be ismét szólókarrierjét. A hazai pályán, Helsinkiben felvett anyag elsőre abszolút rendben lévőnek tűnik, hiszen a mostanában Sami Yaffát (Hanoi Rocks/New York Dolls) és Gingert (Wildhearts) is maga mellett tudó Monroe (szinte) minden korszakába visszanyúlt egy kicsit ezen a kellően zajos, de azért korrekt, arányosra kevert felvételen.

A wisconsini Lazarus A.D. eredetileg még Lazarusként adta ki első lemezét, a The Onslaughtot 2007-ben, de a szélesebb tömegek csak két évvel később ismerhették meg őket. A Metal Blade ekkor – már az új név alatt – ismét piacra dobta az anyagot, amit előtte a biztonság kedvéért újra is kevertettek az egykori Obituary, Disincarnate, Testament satöbbi gitárguru James Murphyvel. A fiatal thrasherek bemutatkozása nem volt éppen klasszikus értékű, de rendesen szorult bele kakaó, és az is különösen rokonszenvessé tette őket, hogy egy rakás hasonszőrű bandával ellentétben a lemez tényleg 21. századi hangulatot árasztott. Jeff Paulickékon minden pillanatban érezni lehetett a klasszikus kaliforniai bandák hatását, de a zene nem kizárólag '85-ös Holt / Hunolt, King / Hanneman és Mustaine riffek hangyaszorgalmú egybefűzéséből állt, ezek mellett jóval korszerűbb csavarokkal is színesítették a dalokat.

Teljesen mindegy, ki mennyi Ektomorf albumot ismer – mondjuk úgy, hogy kábé a Kalyi Jagtól –, pontosan lehet tudni, mire számíthatunk. Zsigeri bunkómetalra. Sosem a kifinomult harmóniákról és a bonyolult ritmusképletekről szólt a zenéjük és vagy hat rád ez a fajta dzsunga ösztönzene, vagy egyáltalán nem: a zenekart teljesen felesleges túlgondolkodni.

A Band Of Spice elnevezés természetesen nem valamelyik Spice Girl jobb sorsra érdemes kísérőzenekarát rejti, sokkal inkább a Spice And The RJ Band univerzális jogutódját, amelynek a lelke – megdöbbentő módon – maga Spice, azaz Christian Sjöstrand. És hogy ki a fene ez a fickó?

Aligha kell magyarázni, mik is zenerajongói szempontból az internet előnyei (abba most ne menjünk bele, hogy hosszabb távon is jó-e az, ami rövid távon olcsó, kényelmes és gyors), az ember azonban akkor jön rá igazán, mennyire nehéz kezelni a mai irgalmatlan dömpinget, amikor jóformán csak véletlen talál rá olyan friss megjelenésekre, amik egyébként még érdeklik is. Így voltam nemrég az ex-Spiritual Beggars frontember Spice bandájának második lemezével, amit nagy lelkesen vártam, aztán csak a megjelenése után jó egy évvel láttam meg, hogy már rég kijött (azóta már egy harmadik is követte egyébként, hasonlóan nagy hírverés mellett). A kaliforniai ifithrasher Fueled By Fire kettes albumával is ez volt a helyzet: a Plunging Into Darkness már novemberben kijött, de csak január elején hallottam róla először, pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy nem figyelem az újdonságokat... Magyarán szólva a hatalmas áradatban rengeteg zene rohan el az ember mellett, szinte lehetetlen tartani a lépést a felhozatallal, főleg az olyan csapatoknál, akik mögött nem áll tőkeerős kiadó, hogy megtámogassa az aktuális megjelenéseket.

Finoman szólva sem ájultam el a Stratovarius legutóbbi lemezétől, a nem egészen két évvel ezelőtti Polaristől, pedig az alapító Timo Tolkki nélkül elég sokat kellett volna mutatniuk ahhoz, hogy bizonyítsanak. Minderről természetesen a legkevésbé sem az alapító helyére érkezett fiatal új gitáros, Matias Kupiainen tehetett, ő precízen hozta mindazt, amire ebben a bandában szükség van, a dalok azonban nem győztek meg. Túl sok volt a felesleges töltelék, az ötlettelen, mindenféle invenciót nélkülöző önismétlés, az érdektelen pillanat, és ezeket sajnos még a kétségtelen erények sem voltak képesek ellensúlyozni. A zenekar mindenesetre életben maradt az anyaggal, bár szerencsétlenekre továbbra is rájárt a rúd, hiszen a dobos Jörg Michaelt tavaly év végén pajzsmirigy-daganattal kellett kezelni. Most már hálistennek úgy fest, túl van a nehezén... Az Elysium ráadásul helyből a finn listák első helyén nyitott, vagyis a hűséges tábor ma is megbízik a Stratóban. Ha nem is dőlhetnek elégedetten hátra, némi elégtételt azért biztos éreznek most az utóbbi sok év szenvedése és állandó feszültségei után.

Léteznek a rockzenében amolyan megfejthetetlen egyszeri csodák, akik hirtelen felbukkannak a semmiből, csinálnak egy olyan lemezt, ami a maga korában abszolút etalonnak számít, aztán amilyen gyorsan felragyogtak, olyan gyorsan el is szürkülnek. A londoni Zodiac Mindwarp & The Love Reaction az egyik legjobb példa erre. A korábban grafikusként, szerkesztő-újságíróként dolgozó Mark Manning énekes, művésznevén Zodiac Mindwarp és gitáros társa, Geoff „Cobalt Stargazer" Bird a '80-as közepén hozta létre a bandát, és két EP-vel, illetve néhány kislemezzel elég rendesen bealapoztak a szigetországban. Prime Mover daluk még az angol Top 20-ba is bekerült, és ekkoriban mindenki a létező legnagyobb ígéretek közé sorolta a mocskos, szimpla rock'n'rollban utazó formációt.

Svájc a minőségi – mondhatni különleges, egyedi – termékek hazája. Persze Svájc hallatán először mindenkinek néhány tábla csoki materializálódik lelki szemei előtt, és nem rockzenekarok végeláthatatlan sora. Egészen biztos, hogy több izgalmas csapat létezik ott is, mint amennyi eljut hozzánk valamilyen formában, de bárki fel tud sorolni kapásból néhányat, mondjuk így: Coroner, Samael, Celtic Frost, Krokus, Triptykon.

Aki még az életben soha nem hallott John 5-ról, és nem is látta őt, talán csak az tud tárgyilagosan közeledni hozzá. John 5 vicces figura. John 5 nagyon komoly figura. John 5 tébolyult. John 5 kíméletlen zenész. John 5 dallamkirály. Meglátod John 5-ot, és nem tudsz vele mit kezdeni. Ki ez az idiótának maszkírozott bohóc? Ja, Marilyn Mansonnál gitározott, akkor ez shock-rock lenne, vagy mi.

Kevés dolog tűnik feleslegesebbnek manapság, mint egy feldolgozáslemez. Mégis elfogadhatjuk, ha egy művész, aki maga is terjedelmes életművel rendelkezik, szeretne kicsit visszaásni saját gyökereihez. Ennek lehet oka szimpla nosztalgiázás, kedveskedés a rajongók felé, és nem kizárt, hogy olykor egyenesen okítási szándékkal születik meg egy ilyen gyűjtemény (elvégre a Stryper mindig is szeretette nevelni a hallgatóságot).

A meglehetősen béna Times Of Grace elnevezés a Killswitch Engage gitáros/producer/agytröszt Adam Dutkiewicz és a banda első énekese, Jesse David Leech kettősét takarja. Jesse a korszakalkotó 2002-es Alive Or Just Breathing megjelenését követően szinte azonnal kilépett a Killswitch-ből, de továbbra is jóban maradt volt kollégáival, akik ezalatt Howard Jonesszal a fronton arattak egyre hatalmasabb sikereket. A nagy páros végül Adam D. néhány évvel ezelőtti hátoperációja után jött össze ismét, a gitáros ugyanis lábadozása közben friss ötleteken kezdett el dolgozni, de ezek végső formába öntéséhez szüksége volt egy megfelelő énekesre is. Így került hát a képbe Jesse, akivel végül éveken át molyoltak az anyagon, ha éppen támadt egy kis szabadidejük.

A Mr. Big számára jelenthetett volna óriási hendikeppet is az az irreális mértékű mainstream siker, amibe a To Be With You című megasláger (és pláne a leírhatatlanul geil Wild World) sodorta őket 18-20 évvel ezelőtt. De nem, a csapat nagyon jól jött ki abból a természetellenes állapotból: ezeket követően csináltak még egy baromi jó lemezt a nagykiadónak (Hey Man) a grunge éra közepén, majd a '90-es évtized végén nagyon okosan visszavonultak Japánba, immár Richie Kotzennel soraikban, és csak 2002-2003 táján jegelték tevékenységüket.

Yngwie Malmsteen tipikusan azon zenészek közé tartozik, akikről jószerivel képtelenség épeszű eszmecserét folytatni: a frontok hosszú évekkel ezelőtt megmerevedtek, az álláspontok sziklaszilárdak, mindenki hajthatatlan. Mivel ő maga is ilyen, ezen persze nincs mit csodálkozni, és már nem is valószínű, hogy a helyzet valaha is megváltozik.