CD kritika

A spanyol Necromance Records postázta a Witches' Sabbath 2003-ban felvett lemezét, mely idén márciusban adódott ki a kiadó által. A névből simán lehet sejteni, hogy a black metal benne lesz a pakliban, és igen. Némelyest megfűszerezték egy késhegynyi thrash metallal, de azért alapvetően gyors, sok blastbeatet és kíméletlen hörgést/károgást rejtő black metalt játszanak. Az elején...

Nem hiszem, hogy hatalmas kultusza lenne nálunk a svéd Witchery-nek, mondjuk meg is értem, a zene pusztán szórakoztató, semmi több. A thrash alapú riffelős számok Toxine torokgyilok hörgésétől kísérve nagyjából arra jók, hogy egy sűrű nap után háromnegyed órára kikapcsoljanak a világ pörgéséből, ne kelljen koncentrálni semmire, csak zúduljanak ránk ezerrel azok az elvileg már jól ismert, és mégsem unalmas reszelések.

Ha jól emlékszem, a Hammerworld egyik első ingyenes cd melléklete volt a Wisdom multimédiás EP-je, mely így igen sok emberhez eljutott pillanatok alatt. Talán már a kanyarban az első lemez (bár erről igazság szerint fogalmam sincs), de még nem írtunk erről az EP-ről: pont itt az ideje.

Emlékszem, nagyjából akkor kaptam fel a fejem a Wisdomra, mikor a bemutatkozó, négy számos anyaguk megjelent. Láttam őket már korábban is néhány koncerten, de emlékeim szerint hol ilyen, hol pedig amolyan teljesítményt nyújtottak, úgyhogy részemről az ujjongás elmaradt.

Nem is oly rég az Ensiferum olyan ütős bemutatkozó anyaggal tört be az északi metal palettára, hogy alig győztem kiörömködni magam fölötte. Úgy vélem, velem együtt sokakat meglepett, amikor kiderült, hogy épp a banda húzóembere, Jari Mäenpää lesz az, aki a második album elkészülte idején már a saját, hólepte csapáját fogja taposni a finn fenyvesek zord lankáin.

Lassan meg lehetne tenni, hogy egy frissítést csak és kizárólag a metalcore zenekaroknak szentelünk. Izgi lenne asszem, megdobná a látogatottságot nagyon... Ebből kitalálhattátok, hogy a Winter Solstice mit játszik. Azt. Ráadásul nem épp penge sounddal. Kicsit túleditálták a dobot pl. Meg nem szól szépen. Ámde csúnyán igen.

Idestova másfél évtizede működik ez a banda, amelyet a legtöbben bizonyára azért ismernek, mert annak idején itt énekelt Ripper Owens (ex-Priest, Iced Earth, Beyond Fear). Ripper tündöklése, majd távozása után az énekesi feladatokat az egyébként gitárosi poszton ténykedő Lou St. Paul vette át, majd sok-sok évvel később végre ráakadtak a számukra ideálisnak bizonyuló Alexander Kochra (ex-Spiral Tower, Powergod, Scenes), aki jelenleg is a csapat frontembere.

Eme albumon németül szerepel minden egyes szó, a dalszövegektől egészen a vonatkozó mesetörténet leírásáig. A dolog azért szomorú kissé, mert az ismertető szerint olyan műről van szó, melyben a zenekar saját, misztikus világot, kultúrát s részint még nyelvezetet is kialakított magának.

Aki figyelemmel követi mostanság a hazai hc/grind szcénát, az biztosan megfigyelte, hogy milyen izgalmas pezsgés jellemzi ezt a marcona irányzatot. Az Another Way és a Krampüs után itt van egy újabb csapat, akik nem kívánnak kimaradni a jóból, és bizony ők is kihasítanak egy szeletet az extrém zenei tortából.

Sokan sok helyen megírtuk már, hogy vannak érthetetlenül és indokolatlanul alulértékelt zenekarok. Elég csak az Armored Saintet, a Leatherwolfot vagy épp a Vicious Rumors-t említenem, nagyjából a megkérdezettek mindegyike helyeslően bólogatni, illetve hozsannázni fog, nevezettek ugyanis nem egyszerűen kultikus, sokkal inkább műfajukban kiemelkedőt, csúcsminőséget produkáló bandák – épp csak a kutya nem ismeri őket.

Vaskos fekete gyertya ég az éjsötét semmi közepén, fényében különös, a '60-as évek végének, '70-es évek elejének különféle narkotikumokkal átitatott, pszichedelikus világát idéző betűkkel fehérlik elénk: Electric Wizard - Black Masses. Ez a borító tökéletesen hűen mutatja meg, miről is fog szólni a lemez, de még inkább az Electric Wizard egész jelensége.

A Star One sokak számára talán nem mond túl sokat, de ha azt a nevet dobom a kalapba, hogy Arjen Anthony Lucassen, akkor több főben is világosság gyúlhat. A holland zsenit legtöbbször az Ayreonnal azonosítják, mely jó néhány projektje közül a legepikusabb és legösszetettebb, s talán ez az, ahol a mester tehetsége teljes fényében tündökölhet.

Ha van némi fogalmad az underground metalról, vélhetően nem kell külön elmagyarázni, kit tisztelhetsz az idén 48 éves Scott „Wino" Weinrich személyében, és legalább névről ismered ezt a Marylandből elszármazott gitáros/énekes/dalszerzőt.

Winger, 1988. "Újabb hajbanda..." - mondja mindenki, ahogy elsőre belehallgat a Hungry vagy a Seventeen fogós dallamaiba, de valahol már akkor is érezni lehet, hogy a divat mögött valami több dolgozik, mintha valahogy fifikásabbak lennének az alapok a babybabyzés mögött...

A több mint egy évtizednyi szünetet követően tavaly megjelent négyes Winger lemez nyilván nem hozta a legendás hard rock banda '80-as évek végén produkált többmilliós eladásait, a melodic műfaj mára igen szűkre fogyatkozott táborában azonban jóformán osztatlan lelkesedést váltott ki, méghozzá teljes joggal.

Habár Lars Ulrichnak, illetve két húgyagyú MTV-s rajzfilmfigurának köszönhetően Kip Wingert évekig legfeljebb körberöhögni volt ildomos, a fickó ettől még simán ott van a legnagyobb hard rock dalszerzők között, így aztán az underground legmélyére szorult melodikus műfaj hívei nem kis várakozással tekintettek a Karma elé.

A finn progmetalosok nagyon belehúztak az utóbbi pár évben. Valljuk be, a korábban főleg true metal, gótikus, operás-szimfonikus-folkos és halálhörgős (műfajukban persze első osztályú) bandákat ontó színtérre nemigen volt jellemző ez a kevésbé populáris, tehát exporttermékként kevéssé alkalmazható stílus.

A William zenekar egy darab emberkét takar, névszerint Will Goodyeart, egy észak-karolinai srácot, aki két rövid és megjegyezhető zenekar (Between The Buried And Me, Prayer For Cleansing) után saját magát avanzsálta zenekarrá. Gitározik, bőgőzik, dobol és énekel is a lemezen, mely alapvetően rockzene, jobb meghatározást elég nehéz keresni.

Na, ebből most már elegem van! Illetve ebből már most elegem van! Hogy miből? Hát abból, hogy manapság minden olyan zenekar lemezszerződéshez jut, amely mélyre hangolt gitárokkal, egy hangon kántáló énekhanggal, ötlettelen, primitív dalokkal és különféle fölösleges samplerekkel, valamint idióta zajokkal próbálja elhitetni a hallgatókkal modernségét, maiságát.

Nem sok jót olvastam eddig a Will Havenről. Ettől függetlenül kíváncsi voltam miért ennyire rossz. Kellett nekem kíváncsiskodni... A Will Haven új lemeze tökéletes példája annak, hogyan gyártsunk egy riffből egy egész lemezt, mindezt megfejelve azzal, hogy az az egy szem riffecske sem eredeti.

A Wildhearts egy jelenség. Megkerülhetetlen. Azoknak legalábbis mindenképp, akik egy kicsit is érdeklődnek a glam/punk rock gyökerekkel rendelkező, populáris dallamokat és keménykötésű riffelést egyaránt tartalmazó, jobb híján szimplán csak rock and rollnak hívott zene iránt.

A „britek legféltettebb titka" esetében kánon-szerűen szokás ismételgetni, miszerint mekkora igazságtalanság, hogy soha nem sikerült úgy istenigazából befutniuk, míg náluknál jelentősen fantáziátlanabb, és sokszor épp belőlük élő zenekaroknak meg de.

A The Poodles kapcsán már megemlítettem, hogy néha hülye előítéletek miatt megy el az ember olyan dolgok mellett, amik egyébként neki valóak: a svédeknél a rettenetes név és a humoroskodó imázs volt az, amiért a remek tavalyi album előtt nem vette be őket a gyomrom.

Már maga a lemezcím figyelemfelkeltően hosszú, no meg a lemez hossza is, 74 perces a cd. Halk zongoraszóval indul, narráció hallatszik, majd futurisztikus szintihangok és valami bizarr pattogós ritmus, amit leginkább filmzeneként tudnék elképzelni, mely alkotásban kissé idióta főhősünk futszalad botladozva.

A Los Angeles-i White Wizzard tipikusan az a zenekar, amit a közönség egy része boldogan ölel majd a keblére, a többiek pedig vagy értetlenül merednek maguk elé, vagy gúnyos megjegyzéseket téve lépnek tovább. A huszonéves amerikai srácok ugyanabba az iskolába tartoznak, mint mondjuk a Bonded By Blood vagy a Fueled By Fire, azaz valami olyasmiben utaznak, ami tokkal-vonóval együtt simán készülhetett volna két-két és fél, sőt, jelen esetben három évtizeddel ezelőtt.

Lehet vitatkozni azon, hogy mennyire rajongóbarát húzás alig több mint fél évvel minden idők egyik legjobb rock/metal koncertvideója után kihozni egy dupla koncertlemezt, ami igazából jelentősen nem különbözik attól (súgok: semennyire, sőt, inkább a pofátlanság kategóriájába tartozik), de mivel a tényleg zseniális Live In The Still Of The Night DVD-t viszonylag nehéz lejátszani a kocsiban, a discmanben, az iPodban meg ki tudja még hol, végül is üsse kő...