CD kritika

Motörheadből, Venomból és az ősi európai speed/thrash zenékből táplálkozó, blackeskedő metal a legkezdetlegesebb fajtából.

Érdekes és tanulságos megfigyelni, milyen összefüggések vannak egy történelmi korszak és annak fő zenei áramlata között. Minden történelmi periódusnak megvan ugyanis a rá jellemző zenei irányvonala, mely egyfajta reflekciója, művészi leképezése saját korának.

Nagy az öröm mostanában a thrasherek között, hiszen az utóbbi időben olyan szinten felerősödött kedvenc zenei irányzatuk, hogy az talán le is pipálja a dicső '80-as évekbeli vonalat, már ami a mennyiséget illeti. A minőség már egészen más lapra tartozik.

Úgy látszik, ma a rossz hangzású demók napja van, ez már a harmadik anyag - bár ez nem demó, hanem EP -, ami csörög, klattyog, stb., szokásos vacak mp3-as audióvá tétele, nem értem én ezt, se a másolt borítón, se az írott cd-n, se az infólapon nincs rajta, hol vették fel, szóval bármi lehetséges. Pedig még így is lehet hallani, hogy nem szólna ez rosszul, a bőgő tök jó pl., inkább a dobok rémesek. De azok nagyon.

Megmondom őszintén, már nagyon vártam a klasszikus doom magyar zászlóvivője, a Wall Of Sleep harmadik lemezét, mert a Sun Faced Apostle című második albumuk hónapokig nem jött ki a lejátszómból. Az egy kellemesen egységes, jó hangzású anyag volt, ellentétben a szintén kiváló, de kicsit „szétszórt" első cd-vel.

A zenekari infók után a borítóra pillantva elgondolkoztam, mi a fenét keres Gwen Stefani, a No Doubt énekesnője Szolnokon? Bizony, Magda Nikolett kinézetre erősen hasonlít a fent említett hölgyhöz, és mikor az első, Ébredj című szerzemény beindul, a dal, de még az énekstílus is a híres ska-pop csapatot idézik.

Tavaly már volt szerencsém a szolnoki zenekarhoz, az előző korong kifejezetten üdítő színfolt volt a tavalyi magyar termésből. Kicsit No Doubt volt, kicsit laza Cult, máskor óvatosan pimasz fősulis zene, de a lényeg az igényes kivitelezésen, a feelinges dalokon volt, és ez a lényeg.

24 perces minialbum, Barry Levinson filmje, ilyen nevekkel, mint Dustin Hoffman és Robert De Niro. Ha jól tudom valami amerikai elnöksztori a film témája. A színészek azért már valamiféle garanciát adnak a minőségre, mert ha a történet nem is lesz nagy pukkanás, a játékuk feldobhatja a filmet. Majd meglátjuk.

A három tagú Wackort a 2000-es demójukkal ismertem meg, mely 3 számot rejtett angolul és magyarul, én akkor az angol verziót jobban favorizáltam, s íme, a Lobotomy címet kapott EP végig angol nyelvű. Akit érdekel, arról a demóról megtalálható a kritika a demó rovatunkban.

A Methanolid azon kevés cd-k egyike, amelyik folyamatosan a kezem ügyében lebzsel, mióta megkaptam. Agyonhallgattatott. Sokszor érzem magam úgy, mikor egy-egy igazán igényes cd érkezik, mintha egy rakás süket embernek kellene elmagyaráznom szavakkal a hangok szépségét.

És igen! Ezt is megértük! Elkészült a kettes Wackor lemez. Az előző albumuk óta drukkolok a srácoknak (na jó, nem csak én), hogy ki tudják adni az új anyagot, megfordultam számtalan koncerten az elmúlt években, ráadásul rosszul még sosem éreztem magam, a szervezetem egyszerűen igényelte már az új Wackor dalokat cd-n. És ím.

Nemrég Izraelből érkezett egy nagy boríték, benne két cd-vel. Már kezdtem örülni, hogy valami helyi csapatot ismerhetünk meg, tán némi egzotikumot, de csalatkoznom kellett. Európai zenéket rejtett a pack, ráadásul doom (a laaaassssúúúúú típusból) zenéket.

Megint csak fogom a fejemet: Santana tribute lemez! Nálam! Csak valami tévedés lehet! Mivel azonban koncepció kísértetiesen hasonlít a Steely Dan előtt tisztelgő albumhoz (ugyanaz a kiadó, ugyanolyan a lemez kiállítása, az alkotógárdák között is vannak átfedések), amelyről szintén én emlékeztem meg, talán mégsem landolt rossz helyen.

Alapesetben zéró toleranciával viseltetek a karácsonyi dalokat író-játszó rockbandákkal szemben, de az ismeretlen Armoury Records által összegrundolt We Wish You A Metal Christmas And A Headbanging New Year kollekció révén némiképp át kellett gondolnom az álláspontomat.

Hihetetlen, de decemberben már öt éve volt annak, hogy egy elmeháborodott gyilkos a másvilágra küldte a metaltörténelem egyik leghatalmasabb gitárosegyéniségét. Dimebag Darrell haláláról mindent leírtak már azóta, amit csak lehetett, így ebbe inkább nem is mennék bele most, nézzük, mit sikerült összegründolnia a brit Metal Hammernek a tragikus évfordulóra tribute albumként!

Uwe Groebel, a német Naevus egykori gitáros-énekese hozta létre ezt a formációt, amelynek első teljes albumát még tavaly jelentette meg a Hegedűs Márk vezette magyar-osztrák PsycheDOOMelic kiadó. A Voodooshock egészen korai felállásában End Of Green muzsikusok tevékenykedtek Uwe mellett, a mostani tagság pedig két svájci doomsterrel vált teljessé.

Ez az eredetileg tavaly már megjelent, de itthon csak mostanában felbukkant album nem azért érdekes, mert Karl Cochran gitáros saját projektje, bár a jó Karl a dallamfanatikusok számára ismerős lehet olyan formációkból, mint Joe Lynn Turner vagy Ace Frehley bandái.

Nem titok, mennyire kedvelem (imádom, istenítem, bálványozom) Glenn Hughes hangi és énektechnikai képességeit. Tény, hogy ízlése nem mindig ugyanaz mint az enyém vagy más metal fanoké, voltak nagyon elvadult funky-soul korszakai olykor, de hála az égnek, a rockhoz valahogy mindig sikerül visszatalálnia.

Bár az első két Silent Force lemezt nagyon szeretem, a csapat későbbi munkái kissé már laposabbak, és az utólag megismert The Sygnet lemezről sem rémlik, hogy elájultam volna. Nem dobtam tehát rögtön hátast Alex Beyrodt gitáros újabb projektjének hírétől, és valahogy még afelett is átsiklottam, hogy a Rainbow/Malmsteen vonalú csapat énekese nem más lesz, mint nagy kedvencem, David Readman, a Pink Cream 69 pacsirtája.

Nem kell sok idő ahhoz, hogy a svéd Vomitoryt a legdurvább zenék hívei az alapcsapatok közé emeljék.

A svéd Vomitory sem éppen ma kezdte - hanem 1989-ben! -, viszont hozzám most jutottak el először, és gyanítom, tökmindegy, melyik lemezük lenne soron, nagyjából ugyanazokat a jelzőket írhatnám róluk.

Mostanában elárasztottak bennünket a death metal kiadványok. Nem mondom, hogy üdítő dolog folyamatosan az újabbnál-újabb vérhányós csodákat végighallgatni, sőt. Inkább belefásul az ember, főleg ha 186-ból 180 csak a középszerűségig vergődik el.

A svéd Vomitory még 1989-ben alakult, 1996-os debütálásuk, a Raped in their Own Blood óta ez már a hatodik lemezük, mely idén áprilisban látott napvilágot, és ami több szempontból is változást hozott a zenekar életében. Talán a legfontosabb mind közül, hogy ezen anyagon mutatkozik be Peter Östlund, aki Ulf Dalegren helyére érkezett, még 2005-ben.

A tucatzenék dömpingjében jó végre olyasmivel összefutni, amiben van egyéniség, van valami teljesen sajátos. Szó sincs persze arról, hogy a második lemezénél tartó dán Volbeat feltalálta volna a spanyolviaszt, de az egykoron lánccsörgető death metalban utazó Michael Poulsen vezette banda valami olyan színt mutat fel 2007 paneles és szinte teljesen kiszámítható rockzenei közegében, amire az ember óhatatlanul felkapja a fejét.

Elég rövid idő, szűk másfél év telt el a legutóbbi Volbeat album, a Rock The Rebel / Metal The Devil megjelenése óta, és aki ott volt a Szigeten Michael Poulsenék zseniális koncertjén, azt aligha éri meglepetésként, hogy a Guitar Gangsters And Cadillac Blood sem hoz lényeges változásokat a dánok hangzásvilágába.