CD kritika

Sajnos az előző Unearth lemezt elnyelte a posta, amit ma már mélységesen fájlalok, főleg az új lemez ismeretében. A Massachusettsből származó metalcore csapatot is utolérte a sorsa, kezdi őket megismerni a világ. A hardcore és metal gyökereket magába olvasztó zenekar inkább az ikergitáros, európai vonal követője, amihez hozzácsapja az amerikai agressziót, mármint a zeneit.

Az Unearth tavalyi The Oncoming Storm lemeze simán ott volt 2004 legjobb és legkerekebb metal anyagai között. Tipikusan abba a kategóriába tartozott, ami nem tartalmaz nagy megfejtéseket, egyszerűen csak kíméletlenül kipréseli a szuszt a hallgatóból.

Első hallgatásra annyi jött át az új Unearth-ből, hogy Trevor Phippséknek eszük ágában sem volt finomodni, nagyívű dallamokat, slágeres refréneket építeni a zenéjükbe, mint számos pályatársuknak. A metalcore vonal valaha született egyik legjobb albumát, a két évvel ezelőtti The Oncoming Stormot leszállító massachusetts-i ötös ezúttal tulajdonképpen egy hangyányit sem változtatott a nyerő formulán, sőt, intenzitásuk talán még mintha növekedett is volna egy cseppet.

Az Unearth tagjai nyilván esküsznek rá, hogy a The March lazán kenterbe veri az eddigi lemezeiket, de ez azért nincs így. Trevor Phippsék ezúttal is egy erős dalokkal teli, jól hallgatható albumot készítettek, amire azonban még ezzel együtt is simán rámondhatjuk, hogy – a kiforratlanabb Stings Of Conscience debütöt nem számítva – gyakorlatilag harmadszorra vezetik elő nagyjából ugyanazt a műsort.

Isten marketing-szöveget találtam ki erre a zenére: lightos dark zene. És tényleg. A nyitó dal úgy szól, mintha egy Entwine/HIM jellegű zenét kicsit felgyorsítanának, rápakolnának egy nyávogósabb énekest és tessék fogyasztani. Lehet rá feketében, vámpírleánynak öltözve diszkót táncolni.

Az egyik legrokonszenvesebb zenekar és kiadvány az elmúlt egy-két hónap eresztéséből! A német trió 1994 óta létezik, a unitE már a harmadik albumuk. Kilenc dal plusz intro a klisék, a könnyű kategorizálhatóság teljes kizárásával.

Még el sem jött a tavasz, és máris megvan az év egyik meglepetése! No persze az Undertow nem az a banda, amiről úton-útfélen hallunk - nekem legutóbb a 2002-es, itt a Shock!-ban megjelent interjú a kapcsolódási pont -, pedig a banda 1993 óta van a pályán.

Split cd-t tartok a kezemben, a hardcore/metalcore zenekaroknál nem meglepő igényes booklettel, amit élmény lapozgatni.

Az Under Siege egy split cd-n került először az utamba, ahol meglehetősen jó benyomást keltettek masszív zenéjükkel. Egyfajta ugrálós koncertzeneként emlékeztem rájuk, kíváncsi voltam, egy lemezen keresztül is fent tudják-e tartani a lelkesedésemet. Bár az tény, hogy azóta már kicsit herótom lett ettől a fajta zenétől, de adjuk meg mindenkinek az esélyt.

Nagy reményeket fűztem az amerikai Underground Moonhoz, az tavalyi előzetes négy számot tartalmazó EP elég szépen betalált az ízlésvilágomba. Akkor még annyit tudtam róla, hogy a csapat lelke Dominic Moon, ma már azt is tudom, hogy e név a Dokken ex-basszusgitárosát, Jeff Pilsont takarja.

Az Under Eden amerikai csapat, ennek ellenére egy görög kiadónál talált otthonra. A zene az amerikai thrash és a svéd black/thrash keveréke, semmi meglepetés, csupa klisé. A dalok megjegyezhetetlenek, egy rakás riff egymás mellett, ötlet, egyéniség, bármi pici szikra hiányzik a dalokból.

Spanyol durvulat, death/grind reszelés '98-ból. A srácok pólóin ilyen feliratok virítanak: Cannibal Corpse, Napalm Death, Deicide, Korn. Utsó kivételével felfedezhetőek a hatások.

Uramisten. Mit várjak egy ilyen bandától? A hülye név és albumcím (kb. pottyanó vasmacska) mellé még olyan idióta dalcímek is jönnek, mint pl. JaJunk I-II, In The Kitchen, Robot World, Wife Soup. Sokáig meg sem mertem hallgatni. Aztán mégis, mert el nem tudtam képzelni, hogy mi lehet ez az egész.

Vannak zenék, amelyek bár alapvetően tetszenek, egy adott életkorban kevesebbet mondanak/adnak az embernek, mint szeretné – ilyenkor jön a „majd öregkoromban" című szöveg. Ez azonban az a fajta zene, amihez mindig is túl fiatalnak fogom érezni magam.

Aki egy kicsit is ismeri a Scorpions '70-es évekbeli munkásságát, annak nem szükséges Uli Rothról sokat magyarázni. A nagy példakép, Hendrix stílusát továbbformáló szólógitáros a hannoveri csapatba is új színt vitt sajátos, kissé bizarr és misztikus hangzásával és szövegvilágától, mely többé-kevésbé mindig eltért attól, mit Schenker és Meine párosa alkotott.

Nincs túl könnyű dolgom az egykori Scorpions gitárvarázsló, Uli Jon Roth új albumával kapcsolatban. A kiadó a hosszú-hosszú évek óta klasszikus-szimfonikus vizeken evező zseni rockhoz való visszatéréseként vezette fel az Under A Dark Sky-t, a valóság azonban meglehetősen távol áll ettől: amit itt kapunk, az valami egészen besorolhatatlan, ezerszínű muzsika a rockhangszerek mellett nagyzenekarral, kórussal, opera- és rockénekesekkel.

A brit UFO valamelyest az elfeledett csapatok közé tartozik. Nyilván akit érdekelnek a metal gyökerei, találkozott már a névvel, ha máshol nem, hát a rajongó zenészek interjúiban, akik mind-mind az olyan klasszikus albumokról tanultak gitározni, mint a Phenomenon, az Obsession vagy minden idők egyik legjobb koncertanyaga, az 1979-es Strangers In The Night.

Miért is jó rockújságírni? Nos, talán azért, mert ha az ember a sok egyforma, középszerű zene között olykor gyöngyszemre bukkan, ezt jól megoszthatja másokkal is. A hülye zenekarnevek versenyén roppant előkelő helyen végezhetne az olasz Ueickap (melyet persze úgy kell ejteni, hogy: wake up, de szellemes...). A 2003 nyarán alakult csapat eddig Szicíliában volt ismert a rockzenét kedvelők körében, de vélhetően mára többen ismerik őket.

Az Accept 1996-os Predator korongja a hanyatlás erőteljes jeleit mutatta, mintha csak muszájból csinálták volna meg. Nem is csodálkoztam, amikor a csapat bedobta a törülközőt, a ráspolyos hangú Udo Dirkschneider meg a szólókarrierjét indította újra a dobokról gitárra váltó Stefan Kaufmannal.

Nem történt semmi rendkívüli, az egykori Accept-torok és társai megcsinálták aktuális albumukat. Nekünk, akik bírjuk Udo papa mérföldekről, ellenszélben is felismerhető stílusát, ennyi éppen elég is. Kézenfekvő, hogy az Accept csúcslemezei a metal történelem egyszeri és megismételhetetlen fejezetét alkotják és hogy U.D.O. koncert sincs Accept nóták nélkül, ezt tehát fölösleges bővebben fejtegetni.

Miután Udo mester legutóbbi Thunderball című, szokásosan harapós lemezét sikerült ignorálnia szerkesztőségünknek, az újabb, menetrend szerint érkezett műről mégiscsak illik megemlékezni. Na nem mintha baj lenne, ha az átlagban évente-másfélévente érkező U.D.O.-lemezek közül egyikről-másikről nem írunk, hiszen ha mindegyikre sor kerül, a Kedves Olvasó netán az orrunk alá dörgölheti, hogy az aktuális cikk nem más, mint az eggyel korábbi copy-paste-verziója.

Nem könnyű bekategorizálni az Ywolfot. Nagyon nem. És írni sem könnyű róla. Több okból sem. A formáció kvázi kétszemélyes, Gabriel Wolf szerzi a zenét, ezt elő is adja számítógépen, illetve szintetizátoron, írja a szöveget, énekel, hörög, károg. Mellette Stephanie Kiss énekel, nyilván övé a női hang.

A Yoman név egy minden kétséget kizáróan igen tehetséges fiatal gitáros, Ifj. Lakat József fedőneve, a Támadj fel rock n' roll pedig a művész (ha jól sejtem) első eljövetelét jelenti, s Józsi a CD-n hallható tíz számot társak nélkül, dobgép segítségével, házi körülmények között hozta össze.

Törökország újra támad! Csodálatos kiadványt kaptunk a pasák földjéről, illetve egészen pontosan kettőt. A Y.O.C. név egy fiatalembert takar, aki elmondása szerint híres tenor énekes. Egyik "lemeze" az MP3 PROJECT címet viseli, ezen pár saját dal és jó néhány feldolgozás található... mp3 formában. Tyű.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Milyen zenét játszik egy olyan csapat, akinek 4 számos lemeze 50 perc feletti hosszal bír? Szinte már hallom is a lelki füleimmel (váá, milyen jó kis képzavar...), ahogy rázendít a kórus: progresszív rock/metalt, esetleg valami ultra-bizarr, kísérletezős cuccot. Hát nem! Kérem alássan, a helyes megfejtés: doom metalt! Azt bizony!