CD kritika

A koncert (lásd a megfelelő rovatban) előtti, illetve utáni ereklyegyűjtés során nem hagyhattam ki a svédek idei anyagát sem. Két évvel a Pavement Musicnál kihozott Satanic Panic lemez után saját kiadásban jelent meg ez az öt számos (plusz intro és outro), roppant ötletes kivitelezésű digipack CD, egyrészt a rajongók éhségét csillapítandó, másrészt hátha valami jobb kiadó ráharap...

A Dream Theater, Spock's Beard, Marillion és Flower Kings tagokból álló - illetve egy-egy tagból álló Transatlantic project második sorlemeze. Az első után volt egy koncertlemez, de stúdiólemeznek második. Project project hátán, ember legyen a talpán aki meg tudja jegyezni ezeknek a prog. rockereknek a lemezeit, ki kivel mikor, én már feladtam, az biztos.

Némely zenekart beoltottak jó hangzás ellen? Úgy tűnik, hogy az A Traitor Like Judast is. Kissé tompa, erőtlen, csörgős (dobilag) a hangzás, amit fájlalok, mert a zene az elég tetszetős. Azt a fajta metalcore-t játsszák, ami eléggé meg bírt tetszeni az utóbbi úgy két évben, mondjuk először a Stampin' Ground varázsolt el, később Jakab Zoli adott tippeket, hogy mit érdemes meghallgatni, aminek felettébb örültem.

A Trail Of Tears azzal emelkedik ki a melankolikus doom/death zenekarok masszájából, hogy egy olyan gyönyörű hangú énekesnő is erősíti a soraikat (persze a szokásos hörgős mellett), akinek lefogadom, hogy komolyzenei előképzettsége van. Az operákat idéző szoprán hangja földöntúli magasságokba repteti a hallgatót.

E népes bagázs története egészen a kilencvenes évek közepéig nyúlik vissza. A hosszú évek folyamán számtalan tagcsere történt - ahogy az a tekervényes, északi históriákban lassan már törvényszerűnek mondható. Első albumuk megjelenésére egészen '98-ig kellett várni, mikor is beindult a verkli s ráleltek stílusban hozzájuk illő zenekarok (Tristania, The Sins of Thy Beloved) társaságára.

Maroknyi kivételtől eltekintve borzasztóan utálom a vicceskedő csapatokat. Ennek egyik oka az, hogy általában a hihetetlen igénytelen, gagyi produkciót próbálják meg a mókásnak szánt körítéssel lenyomni az emberek torkán. Utálatom másik fő oka, hogy ez általában sikerül is, és mindenhonnan azt hallhatom vissza, hogy az adott csapat mennyire zseniális, holott korántsem az, sőt...

Az Escape Music borzalmasan büszke volt, hogy első francia bandáját sikerült leszerződtetnie a Toyz képében. Én kevésbé örülök a ténynek... Először is, a banda ugyanannak az "amerikai, nyolcvanas évekbeli rádiórockot másolunk Európában, igen kevés feelinggel" vonulatnak a tagja, mint sok más Escape-es pályatárs, ráadásul sok tekintetben jóval több itt a gyerekbetegség.

A borító alapján inkább egy klasszikus metalt játszó csapatra számítottam, aztán az infókból hamarosan kiderült, hogy Franciaország első AOR bandájáról van szó, akik ugyan 1997-ben alakultak, de tavaly még csak a második anyagukat adták ki House Of Cards címmel.

Jaj nékem. Az előbb fejeztem be Michael Schenker új lemezének kritikáját, és hiányoltam belőle a germánságot (mármint képletesen ugyebár). Na, megkaptam, egy literrel ide az arcom közepébe. A Toxic Virgin ugyanis egy olyan német csapat, akik azt a fajta tipikus zenét csinálják, amit anno a Scorpions vagy a Bonfire próbált elkövetni, azaz angol-amerikai hard rockot majmoló, de mindemellett nagyonis germán mixet.

Manapság egyre többeknek van ideje. Sok ideje. Hosszú, felesleges órák, amikor az ember csak ül otthon, és mikor már minden sorozatot megnézett a tévében és megette az összes chipset, előbb-utóbb felbukkan a fejében a zenélés gondolata.

Furcsa egy zene, az már biztos. A Microscopic View első szembetűnő jellegzetessége a hangzás, mely amint Bill Metoyer (Slayer) producer neve szóba kerül nem is lesz annyira meglepő. A háromtagú zenekar elég sokféle síkon keveri muzsikáját, szeretnek ingázni különféle stílusok között, ötvöznek itt mindent.

A Los Angeles-i Tourniquet idén lépett létezésének tizenharmadik esztendejébe (hat teljes albumot, két EP-t, egy akusztikus lemezt és egy best of anyagot sikerült eddig letenniük az asztalra), de túlzás lenne azt állítani, hogy ez idő alatt az egész világ megtanulta volna a nevüket.

A Sony akkorát fog szívni reményeim szerint, mint nagymamám boldogult Raketa porszívója ipari áramra kötve. Simán elengedték ezt a zenekart, szevasztok, öregek is vagytok már, meg most már a kutya se kíváncsi az ilyen igényes, rockos, dallamos nemistudommire. Kifelé, (öreg)fiúk!

Nem mondom, hogy elájultam a To The Bone bookletjétől, ami egy szál kettéhajtott papírból áll, benne épphogy csak a felvétel helye és ideje található, más nem. Három tagú egyébként a New Jersey-ből származó csapat, 2003-ban alakultak és az égvilágon mindent felsorolnak, hogy mi hatott rájuk: hardcore, hard rock (már ez a kettő szép párosítás), punk, nu metal, garázs rock, és mindenféle buggyantság.

Habár jómagam is azon zenerajongók közé tartozom, akik szerint a zene az elsődleges, a csomagolás csak ráadás, azt mégis meg kell hagyni, hogy a To The Bone zenészei külcsín tekintetében (is) adnak a minőségre. A fehér digipak tokba burkolt, piros dombornyomású cd elismerő hümmögésre késztetett, ám ami a szemnek jól esik, az nem biztos, hogy a fülnek is úgy fog.

Nem csupán egyszer írtam már le ezeken a hasábokon, hogy Rob Halford igyekszik mindent többszörösen aprópénzre váltani, mióta csak megszerezte szólóprodukcióinak összes jogát. A DVD-k során, ilyen-olyan újrakiadásokon, válogatásokon, illetve ezek különféle összekapcsolt mutációin az ember könnyen túllép (különösen így a letöltések korában), a tavalyi Winter Songs azonban elég mély sebeket ejtett a rajongók többségén.

Mostanában csodálatos dolgok jutnak nekem osztályrészül! Nemrég büntetett a Ravager, most meg itt a dajcs Totenmond 2004-es lemeze, ráadásul Szilvia már beígérte a németek idei mesterművét is! Repes a lelkem! Na, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük, mit rejt az Unter Knochen!

Van egy óriási előnye a 2005-ös Totenmond lemeznek: nevezetesen az, hogy jó 20 perccel rövidebb, mint elődje. Míg a 2004-es Unter Knochen csaknem egy órán keresztül büntetett, addig a Tonbergurtod játékideje alig negyven perc. Hogy ne legyek végig ilyen pikírt, el kell ismernem, hogy tényleg jobb ez a lemez, mint az előző volt. Nézzük, hogy miért.

Úgy tűnik, nem egy nagy "truváj" kiismerni a finn Firebox politikáját: a negatív életérzés különböző zenei megnyilvánulásait tekinti szívügyének a cég, és egy-két kivételtől eltekintve honfitárs előadókat vesz sötét szárnyai alá.

Jaj, be csodás ez a borító! Három fickó látható rajta (felteszem a zenekartagok), felsőtestük csövekkel összekötve néhány helyen, fejükön fekete maszk, talán jobb is, hogy elbújtak... Az ugyan a borítóról nem derült ki pontosan, hogy melyik a zenekar neve (először arra tippeltem, hogy Utopia Sadistica, aztán mégsem).

Nem tudom, mi lehet Finnország titka, de az tagadhatatlan tény, hogy északi rokonaink ontják magukból a jobbnál jobb zenekarokat. A Torture Killer esetében is mi történt? Néhány death metalos arc leült a próbateremben és buzgó sörözgetés mellett nekiláttak Obituary és Six Feet Under számokat játszani (még mondja valaki, hogy a sör butít...).

wice: Izé, kezdd te... 

vsz: Hmmm... Inkább te. 

wice: Na jó, szóval... A jó hír, hogy visszatért a Tormentor. A rossz az, hogy ez a lemez kb. úgy hat majd a régi rajongókra, mintha egy reggel kinyitnák a lakásajtót, és kiesnének rajta az űrbe.

Marylandben született egy furcsa lány. Sok furcsa zenét hallgatott, közben disszonáns hangokat pötyögtetett egy öreg zongorán, és azon gondolkodott, miért nem tudják a rádióból sercegő dalok kifejezni az ő furcsa érzéseit.

Fáklyamacizó. Hm... Mit lehet várni egy ilyen névvel rendelkező csapattól? (Na jó, Fáklyavivő, de akkor is a maci jut szerintem mindenkinek az eszébe elsőre.) Mindehhez még a borítófestmény is enyhén szólva bugyuta azzal a kaszással ott a közepén.

Ugyan Svédország nem a punkzenéről híresült el, mégis itt van egy stockholmi csapat, akire a dallamos, punk rock'n'roll híveinek érdemes odafigyelni.

A rockzenekarok túlnyomó többségével ellentétben a Tool kezét nem köti ezermillió külső tényező, ők tényleg akármit csinálhatnak, amit csak jónak látnak. Nem elég, hogy évekkel ezelőtt átrendezett jogi-üzleti hátterüknek köszönhetően egyetlen nagyokos lemezipari bizniszmen sem dumálhat bele a zenéjükbe, az ahhoz tálalt körítésbe vagy abba, hogy mikor adnak ki albumot, emellett még világszerte hihetetlenül lojális rajongók százezrei is áhítattal lesik minden egyes mozdulatukat.