CD kritika

Ennek a cikknek már nem sokkal Tony Martin tavaly novemberi koncertje után meg kellett volna születnie, hiszen akkor jutott el hozzám a cd. Rögtön ezután rengeteget forgott a lejátszóban a cucc, de az év végi zűrös időszak miatt nem jutottam el oda, hogy megemlékezzem a műről. Most került elő újra lemez és megint csak beszorult a lakás összes zenelejátszó készülékébe. Nemcsak a cikk miatt, hanem azért is, mert oltári jó zene!

Tony Macalpine a 80-as évek gitárhős-termésének egyik méltatlanul elfeledett (vagy legalábbis alulértékelt, és ma már szinte csak a szakma által ismert) tagja. Pedig az 1986-ban, az Edge Of Insanity lemezzel debütáló gitárvirtuóz korszak egyik zsenije az azóta is sztárnak számító Satriani vagy Vai mellett (nem is beszélve arról, hogy Tony mostanában pont Steve Vai turnécsapatában "kénytelen" billentyűsként és másodgitárosként megkeresni a napi betevőre valót).

Tommy Bolint legtöbben a Deep Purple rajongótábort megosztó, amúgy (természetesen) kiváló, 1975-ös Come Taste The Band lemezről és annak turnéján készült koncertfelvételekről ismerik. Ez már önmagában elég lenne a halhatatlansághoz, de a tragikusan fiatalon elhunyt gitáros két szólólemezt is kiadott (Teaser, Private Eyes – mindkettő a Come Taste idején jelent meg).

InsideOut-os papírtok - akkor ez valami prog. dolog lehet... Ja, tényleg. Bodin mester a The Flower Kings nevű csapat billentyűse, így hát sejtettem előre, hogy kimunkált, billentyűgazdag zenét hallok majd. Na, lássuk.

Tomas Bodint leginkább a The Flower Kings billentyűseként ismeri a világ - így mi is. Az előző korongja, a billentyű-orientált Pinup Guru nem igazán nyerte el a tetszésemet, annyira sosem voltam híve a fekete-fehér lapocskáknak, hogy egy teljes lemeznyit képes legyek meghallgatni ilyesmiből.

Finnország ipari méretekben termeli a gótikus, érzelmes, női szíveket megdobogtató (vagy nem) dallamos rádiózenét játszó csapatokat. A HIM után szabadon persze. Ha jól látom négy fiú és egy lány alkotja a csapatot, bár ez kétséges, a feminim vonású srácok sem okoznak meglepetést manapság, kifestve, lányosan sima bőrrel, tinédzser alkattal, vigye akinek ez tetszik.

Nem kellett sokat várni az új To/Die/For korongra, a tavalyi All Eternity után itt az új gothic metal dalcsokor, továbbra is érzelmesen, finn depresszióval fűszerezve, ahogy ezt csak ők tudják előadni. Valahogy mindig szimpatikusabb volt a To/Die/For a HIM-nél, annak ellenére, hogy fogós dalok terén elismerten a HIM a jobb.

Szépek, finnek és még mindig jók. Vagy egyre jobbak? Meglehet... A Jaded című új album mindenesetre annyira bejött nálam, hogy sokadszori hallgatás után sem unom. Együtt dúdolok, együtt ringatózom, együtt lüktetek ezzel a nagyon dallamos, ugyanakkor dinamikus muzsikával.

Nem mondom, hogy sokat mond a zenekar neve, ráadásul úgy kezdenek, mintha a Sentenced hatott volna rájuk vagy egy még metalosabb Entwine (ja, hát finnek kéremszépen), az énekdallam meg már QOTSA, fura. De nem rossz. Persze még csavarnak a dalon, középtájt szinte jazzes bárzenébe megy át minden, majd vissza metalba. Hm.

Két hónapos angliai tartózkodásom alatt ért utol tavasszal kiváló cimborám lelkes sms-e, miszerint az új TNT lemez gyilkos és back to the roots. Nyilván nem kell külön ecsetelnem, hogy hazaértemkor rögtön kölcsönkértem a lemezt (amely ezáltal "promóciós példánynak" is tekinthető), hiszen nagyon betalált nálam a banda, mikor pár éve először hallottam őket.

A lengyel metal már elég régóta nem kizárólag a Vader – Behemoth kettőst meg az arrafelé hagyományosan erős death/black színteret jelenti, csak úgy özönlenek tőlük a különféle jobb-rosszabb csapatok a legkülönfélébb stílusban.

Igen, vannak olyan zenekarnevek, melyek hallatán az egyszeri ember mindent összefantáziál, de azt pont nem, amilyen zenét rejt a cd. A Tishamingo albumát is ránézésre inkább valami doom metal kategóriába soroltam volna, nem ilyen régivágású boogies, blues alapú southern rock zenét társítottam volna hozzá. Van ilyen!

Tökismeretlen roadrunneres csapat, ez biztos megint valami metalcore - gondoltam (tévedtem). Ehhez képest úgy kezdődik a zene, mintha valami poplemez lenne: prüntyögő basszusgitár, rap-szerű szövegelés - kiült a rémület az arcomra nyomban. Jön ám később a gitár a refrénnél, meg ehhez illő trendi énekdallam.

Aki ismer és/vagy olvasta az évvégi összesítőmet, jól tudja, hogy ez volt az a lemez, amit a Heaven And Hell mellett legjobban vártam. Számomra Ripper testesíti meg az etalont metal éneklés szempontjából, azt az elemi erőt, ami hangszálaiban rejtőzik, egész egyszerűen nem lehet felülmúlni – és ezt pár helyen már meg is mutatta.

Tulajdonképpen szóról szóra bekopipésztelhetném ide tavaly novemberi cikkemet, amelyben a billentyűcsászár Richard Andersson retrospektív válogatáslemezéről írtam néhány sort. Ugyanis mint már akkor is megjegyeztem, a Time Requiem énekese időközben az a Göran Edman lett (a görög nacionalizmus jegyében a Firewindhez átigazolt Apollo helyén), aki újra felénekelte Richard régebbi nótáit és aki lassan két évtizede az egyik legismertebb svéd bérénekes (spórolhatnának rá a hazai bandák is, hehe).

No, itt egy album, ami tavalyi keltezésű, mégis idén májusban jutott el hozzám, a legvaksibb véletlennek köszönhetően. Ez azért szomorú, mert javában ott kellett volna virítania az év végi listámon - még az sem kizárt, hogy dobogós helyen... Szerencse, hogy a CD-k nem romlanak meg egykönnyen, a penész és a lábgomba sem hat rájuk.

Az a szokatlan eset állt elő, hogy egy sipka alá veszem e zenekar két albumát. Egyrészt azért, mert nagyjából egyszerre érkeztek, másrészt nem lenne sok értelme külön-külön taglalni a két munkát. Az albumok közül a Reviviscence az újabb, noha az ismételten kiadott, eredetileg 2001-es keltezésű Evil megjelenési dátumául 2004 novemberét tüntették fel, szóval az ördög se érti őket...

Tim Donahue, a fretless gitár nagymestere úgy gondolta, itt az idő, hogy egy lemez erejéig elhalássza James LaBrie-t a Dream Theatertől, valamint a dobok mögé pottyantotta Mike Mangini-t (Extreme, Vai), aztán összehozták ezt a lemezt.

Kifinomult, kellemes progresszív anyag, melyről több név jutott eszembe. A nyitótémától kezdve a Dream Theater és a Rush neve röpköd az album felett, ám persze ez nem megy a minőség rovására.

King's X. Az első riffekről beugrott. A legendás prog-grunge-rock csapat hatása tagadhatatlanul ott van az amerikai Tiles zenéjében, de "beljebb haladva" árnyaltabb lesz az összkép, a klasszikus prog rock egyéb nagyjainak is megtalálhatjuk az utórezgéseit, van itt Pink Floyd és Asia, King Crimson és Rush, még a hangzás is kissé retrósra lett keverve, ezzel talán a régi-új King's X lemezt, a Black Like Sundayt idézve.

Puttyogós black metal. Tök tipikus black metal lenne ez, ha nem lennének benne sampleres bigyók, melyek némileg modernné, futurisztikussá teszik a zenét. Persze, hallottunk mi már ilyet, nem is egyet, jót is, rosszat is.

A Tiamat visszatért! Méghozzá nem is akárhogyan. Ilyen kirobbanó (oké, nem ez a leghangulatosabb jelző) formában már nagyon régen nem hallottam őket, pontosan azóta, hogy Johan Edlund lassan, de biztosan a Wildhoney után teljesen kizárta a régi, és még hús-vér-lélek zenész tagokat a bandából és lényegében egyszemélyes zenekarrá alakította a sumér istenséget.

Bár senkinek sem biznisze, mégis elárulom: fülbojtig szerelmes vagyok. Bezony. Ritkásan ugyan, de előfordul, hogy egy-egy szép könyv, film, muzsika kapcsán oly szerelemre gyúlok, hogy tartósan csak tűzoltói kísérettel, illetve kézi poroltó készülékkel felszerelkezve ajánlatos hozzám közeledni.

Végre!!! - örvendhetnek most a dallamos északi black hívők. Svéd barátaink ím, előálltak legújabb albumukkal, egy részben angolul, részben svédül megírt anyaggal, melyet hallva minden Thyrfing rajongó addig csettintgethet kedvtelve, míg el nem kopik a nyelve.

Kéretik mellőzni az összekacsintós, óvodás-szintű kuncogást! A Thyrfing tagsága nem most evickélt le a falvédőről. Ötödik albumuk került piacra, amely - emlékeim szerint - vajmi kevéssé különbözik olyan korábbi munkáiktól, mint az Urkraft vagy a Vansinnesvisor.

Asszem, avatott szemek már a kiadó nevéből leszűrték, hogy "má' megin" finn csapatról van szó. Biz ez így igaz. Mi több, nem is kezdő a banda, mert a fent megnevezett már a harmadik teljes értékű anyaga az 1994-ben alakult csoportnak.