CD kritika

Steve Lukather nem okoz meglepetéseket ötödik (ha a furcsa karácsonyi izét is számítjuk, hatodik) szólóalbumával, a tőle elvárható színvonalat azonban megbízhatóan hozza – nagyjából így foglalhatnám össze az All's Well That Ends Well lényegét.

A Nelson ikrek szó szerint beleszülettek a showbusinessbe, de nemcsak ők, hanem már apjuk, a fiúk tinédzserkorában repülőszerencsétlenségben elhunyt countryénekes, Ricky Nelson is, lévén a nagyszülők is USA-szerte ismert és népszerű zenészek-énekesek voltak a maguk idejében.

Gus G. baromira megcsinálta a szerencséjét Ozzy Osbourne oldalán, de a nagypálya miatt sem tette félre saját bandáját, a Firewindet, hanem éppen ellenkezőleg: a hirtelen támadt óriási érdeklődést a zenekar népszerűsítésére igyekszik felhasználni.

Szinte egyszerre jelent meg a Dimmu Borgir és a Cradle Of Filth új albuma, de egyelőre valahogy mégsem érzékelem a versenyköpködést azt illetően, hogy az Abrahadabra vagy a Darkly, Darkly, Venus Aversa árusítja-e ki jobban a black metalt. Lehet, hogy csoda történt, és ma már tényleg csak kevesen látják ebben a lényeget? Nem merem magam ilyen illúziókba ringatni, de azért reménykedjünk...

Manapság igencsak áldásos dolog death metal rajongónak lenni, ekkora választék tán még soha nem állt a véresszájú fanatikusok rendelkezésére, mint napjainkban. Ám a maihoz hasonlóan a '80-as évek végén, valamint a '90-es évek első felében is irigylésre méltó időszakot éltek a stílus akkori imádói, hiszen ebben az időszakban alakult és forrott ki igazán az a jelenség, amit ma death metalként emlegetünk.

Az Alexisonfire zenéje saját meghatározásuk szerint a legjobban két, egymásra bicskát rántó katolikus iskoláslány küzdelmének zajára hasonlít: vagyis egyszerre zajos, veszélyes és vonzó. A 2000-es évek zenei világában eddigi 4 lemezükkel komoly nyomot hagyó kanadaiak ez alapján játszhatnának akár dallamos metalcore-t vagy jófajta stricicore-t is, de előbbihez túl okosak, utóbbihoz pedig túl csúnyák.

Komoly aggodalmaim támadtak, mikor meghallottam a zenekar nevét, illetve a lemez címét. Lélekben már készültem is föl valami borzalmas, hallgathatatlan black metalra, de szerencsére totál eltájoltam magam! Doom ugyanis a megfejtés, méghozzá nem is a hörgős fajtából, hanem a teátrális, monumentális részlegből, lásd Candlemass, de egy jó nagy adag viking feelinggel is megtámogatva.

Nyilván mindannyiunkkal megesett már, hogy ugyan egy csapat felkeltette az érdeklődésünket, mert mondjuk alapbandaként tartják őket számon a tudorok, vagy csak szimplán sok jót csicseregtek a madarak az adott brigádról, ám a szokásos napi teendők, valamint az arcunkba ömlő, embertelen mennyiségű zenei anyag miatt csak évek múltán jutottunk el oda, hogy végre bepótoljuk a lemaradást.

Koppenhágából eredeztethetők a szálak, melyek addig-addig fonódtak, mígnem a zenekar működni kezdett, s tüstént bele is fogott egy album-trilógia elkészítésébe. Az már az én balszerencsém, hogy az első és második rész nem jutott el hozzám, így most a harmadik, befejező felvonást szemlélhetem úgy, mint életem első Wuthering Heights anyagát...

A mai napig lángol a képem, amiért anno a Wuthering Heights Far From The Madding Crowd albumára 9 pontot adtam. Egyetlen mentségem, hogy a muzsikát már akkor is őrületesen jónak (igen, igen zseniálisnak) tartottam, csupán a hangzással nem voltam túlzottan megelégedve.

Killjoy (Necrophagia), a Mayhemes Maniac és az Immortalból ismert Iscariah szűrte össze a levet, ennek eredménye ez a nyersen megszólaló, nem egészen negyven perces Wurdulak durvulat. Nem a gyors és még gyorsabb tempók halmozása jellemző (természetesen akadnak ilyenek is), az átgondolt black-thrash témázás legalább ennyire meghatározó, ének címén pedig tipikus károgást hallunk túlnyomórészt.

A Wrong Side Of The Wall az egykori Insane frontember Knapp Oszkár és a volt Bones tagjainak közös csapata. Korábban egy EP-jük jött ki úgy, hogy ingyenesen lehetett letölteni a honlapjukról, most pedig hasonló formában férhető hozzá a teljes debütáló album is, de aki még mindig ragaszkodik a fizikai formátumhoz, az a koncerteken természetesen megveheti és a neten is megvásárolhatja a CD-t.

Ki nem állhatom a placebo dolgokat. (Nem a zenekarra gondolok, bár való igaz, hogy azt sem.) Nem iszom szénsavmentes ásványvizet, nem kavargatok koffeinmentes kávét, még a cola lightot is a boltok polcain hagyom. Az alkoholmentes sör meg ugye egyértelmű. És nem szeretem a film nélküli filmzenéket sem.

Gondolom, az Eat Metal elnevezésből mindenki rájön, hogy ez a kiadó nem a modern rockmuzsika felkarolását tűzte ki célul. Úgy bizony, ez egy true metal kiadó, és a kapott két anyagról még véletlenül sem mondható el, hogy divatarcok nyomják rajta a trendi muzsikát.

Először is elmondom, eleinte miért esett kissé nehezemre szimpatizálni ezzel a zenekarral. Szerintem át fogjátok érezni a dolgot... Adott négy fiatal talján titán, akik közül a frontember egy popszakmából lenyúlt arc, aki makulátlanra epilált mellkasát mutogatva, gondosan kiszedett szemöldökeivel kérkedik ránk a fotókról.

A jó tanuló felel. A madárfészek-frizurájú Andrew Stockdale voltaképp az ausztrál (akkor még) trió jó évtizeddel ezelőtti megalakulása óta nem csinál mást: pontosan felmondja, amit a tankönyvekben olvasott, ráadásul annyira ügyesen csűri-csavarja a szavakat, hogy alig venni észre, egyéni ötlete szinte egy szál se.

Néhány alapvető tudnivaló a farkaskölykökről: hat főből álló falkában vadásznak, a Warfair a harmadik művük s nem klasszabb helyről származnak, mint a napsütötte Hellászból. Ja, és nem különösebben vérengző fenevadakról van szó.

Immáron több mint tíz esztendeje ténykedik ez a svéd csapat, amelynek muzsikájával most találkoztam első ízben. A Wolf nem tartozik a legtermékenyebb bandák közé, hisz 1995-ös megalakulásuk óta mindössze négy albumot jelentettek meg. A fiúk szent elhatározása az volt, hogy nagybetűs, klasszikus Heavy Metalt játsszanak, ha törik, ha szakad. Zenei kötelékeik leginkább a korai Maiden, illetve Mercyful Fate jegyeihez vezethetők vissza.

Teljesen természetes, hogy a heavy metal megjelölés mást jelent manapság, mint 1984-ben vagy 1994-ben, de aligha járok messze az igazságtól, ha megkockáztatom: a jelenlegi mezőnyben kevesen testesítik meg a sokat cincált kifejezés eredeti lényegét a svéd Wolfnál tökéletesebben.

A germán mágusok teljes elánnal indítanak legújabb albumokon, mely igen impozáns külsővel rendelkezik. Van itten kérem bárányszelíd farkas, óriáskélgyó, vámpírfogú szörnyeteg, valamint trónján ücsörgő, félszemű, ősz apó - feltehetően a bölcs Odin maga.

Jobbára gyanakvással állok az olyan történetek előtt, amikor azt olvasom, hogy egy zenekar megalakult 1996-ban, majd az elkövetkező hat-nyolc évben legfeljebb annyi történt velük, hogy négyszázhét tagcsere mellett rögzítettek egy-két demófelvételt. (E tagcseréknek egyébként nem kevés közük volt a Nostradameus létrejöttéhez, hisz Freddy Persson, a frontember neve könnyedén fellelhető e másik banda tagjainak sorában.)

Az infólapon nagy betűkkel ez áll a Without Warning muzsikáját jellemezve: a Savatage találkozik a Dream Theaterrel! Nos, annyival feltétlen ki kell egészítenem ezt a mondatot - mielőtt elijeszt valakit -, szó sincs másolásról, ez egy kitűnő, önálló, progresszív album!

Rengeteg tagcsere - és úgy látszik, most már kiadócsere is - jellemzi a Without Face eddigi pályafutását. A zenekar bemutatkozó demója azonnal a kedvencemmé vált, viszont a később kiadott Deep Inside valahogy nem találta meg az utat hozzám, nem állt össze nálam sem a lemez, sem maguk a dalok.

A Földanya a holland csapat harmadik albuma, de tulajdonképpen a második. Ugyanis anno, még a '97-es debütáló anyag, az Enter után rögzítették ezt a lemezt, de a terjesztés még messze volt a tökéletestől. Épp ezért határozták el, hogy a Gun Records jóvoltából újra megjelentetik, egy új digipack borítóba csomagolva és négy bónuszdallal felturbózva.

Furcsa dolgok történnek a világban. Ott van például Svédország, olyan zenekarokkal, mint az In Flames, Soilwork és az Arch Enemy. Alapvetések ugye. Rengetegen szeretik őket, és tonnányi zenekarra hatottak mindenféle formában. Sokan másolják is őket, jól, illetve rosszul.

Svéd death metalt rejt a Withered Beauty debüt korongja, mely az elmaradhatatlan lírai intro után olyan brutális darába kezdett, hogy szó szerint a frász jött rám! Azért egyértelműen nem lehet mégsem ráfogni nótákra a death jelzőt, már csak a producer - Peter Tägtren - és a hátborzongató blackes károgás miatt sem.