CD kritika

Lehet, hogy egyedül nekem nem jött be 100 százalékosan az előző Strato-lemez a csapat hívei közül, de a mai napig úgy érzem, Tolkki papa '98-ban kicsit túlságosan is átment biztonsági játékosba és Destiny címmel legyártott egy szokás szerint igényes, de az addigi korongok után kevésbé izgalmas, a már bevált recept alapján készült anyagot.

Sajnos rossz hír a Strato rajongóknak, hogy a zenekar rövid pihenőre vonult. A szünet előtt azért piacra dobták az Intermissiont, mely nem kevés csemegét tartogat. Ezen az albumon ritkaságszámba menő dalok szerepelnek, például négy teljesen új szám, három feldolgozás (Judas Priest, Rainbow, Russ Ballard), egy koncertfelvétel (Hunting High And Low), és még jó pár, csak Japánban kiadott dal.

Ki ne ismerné e nevet? Létezhet oly metal rajongó, aki ha csupán hangyányit is vonzódik az északi, finn dallamvilág felé, ne hallott volna legalább 1-2 Strato albumot? Nem hinném... Nos, ennél többre aligha van szükség, szerintem ugyanis az egyiket vajmi kevés különbözteti meg a másiktól - gondoltam eddig.

Szakasztott olyanok, mint Fawkes. (Mesétlen beállítottságú olvasóink kedvéért: az öreg Dumbledore professzor főnixe, aki saját, mélán füstölgő hamvaiból képes újjáéledni.) Adott egy brazil (bocsi, finn!) szappanopera. A legkisebb fiú, Aranytorkú Timo egy szép napon elunja a banánt, földhöz csapja a mikrofont és kikattan.

A Stratovarius annak idején amolyan „Yngwie Malmsteen dalokat ír a Helloween stílusában" zenével vált ismertté, és nagyon jók is voltak ezen a vonalon. Az Episode és a Visions simán az előző évtized második felének legerősebb európai heavy metal albumai közé tartoztak, a kissé formátlanabb Destiny után kiadott ezredfordulós Infinite-tel pedig rendesen le is tarolták a kontinenst.

Yiiiihááááááááááá!!!!!!!!!!!!!! Annyira vártuk ezt a lemezt szerintem jó páran, mint tehénen a gatya. Mert ugyebár Devy mester anno leszögezte, hogy ha a fejünk tetejére állunk, akkor sem lesz új SYL lemez. Aztán litván. Ja, nem. Lett. A szerkesztőség pedig most is hevesen headbangel.

Elég sokáig ismerkedtem, emésztettem az új Strapping Young Lad lemezt, nem adta meg könnyen magát, pedig egy ideje eléggé rááll a fülem a Devin Townsend-féle őrületekre. Az is igaz, hogy az előző album, a SYL olyannyira az überzseniális kategória nálam, hogy kicsit már szkeptikusan álltam hozzá, miszerint azt korongot úgysem tudja felülmúlni a kanadai Predator.

Egy Strapping Young Lad lemez mellett (vagy bármilyen Devin Towsend alkotás mellett) nem lehet csak úgy elmenni. Hiába terjengenek olyan pletykák - tulajdonképpen egy félreérthető interjú miatt - hogy ez az utolsó SYL lemez, Devin inkább pelenkázni szeretne otthon, távol a színpadi ordibálástól, ez persze nem igaz, nem az a típus, aki csak úgy abba tudná hagyni, mielőtt még igazán felért volna a csúcsra.

Hiába meregetem a szemem, a sötét tónusú, mégis tetszetős borító egyik szegletében sem tudtam felfedezni Kate Beckinsale hosszúkabátos, bakancsos, állig felfegyverzett árnyát... A svéd csapat eredetileg akusztikus zenét bazseválva akart boldogulni. Idővel azonban rájöhettek, hogy ilyesmit manapság jobb nem erőltetni (hacsak nem szimfonikus zenekarban ül az ember), mert végül megjött az eszük és bedugtak ezt-azt a kettőhúszba.

A győri Nephilim Records legkorábbi kiadványainak egyike a sok éves múlttal rendelkező Story '99-es korongja. Műfajilag a power/thrash vonalba lehet besorolni őket, a rekedtes vokáltémákat sziklaszilárd, ám dallamokat is magában hordozó riffelés kíséri.

A kicsit felemásra sikeredett első album után nem szórakoztak sokat a srácok, felrántottak egy húzós és igen színvonalasan megszólaló albumot. Röviden: a tömény, vastag hangzás szinte lerepítette a hajat a fejemről. Zeneileg is sikerült fejlődni, a fogósság, amit hiányoltam régebben, már ott figyel a dalokban, egy olyan húzós dallal nyitnak (ami a címadó is egyben), hogy várom és várom utána a következő jó kis málházós nótát.

Nem túl sűrűn ugyan, de akadnak bandák, amelyek bölcsebben tették volna, ha fénykoruk elmúltával a méltóságteljes feloszlás mellett döntenek. Mert ha nem ezt teszik, a rajongók biz továbbra is a megszokott színvonalat, hangulatot várják el tőlük a további munkáik során is. Ha pedig ezt nem képesek nyújtani, akkor az eredmény és a hatás több, mint lehangoló...

Hát igen, miért pont a "Sztromvics"-ot kerülte volna el a nagy újjáalakulási láz? A ma 25-30 éves vagy pláne még idősebb metalosok között szerintem nincs aki ne emlékezne erre a német, de rendszeres itteni koncertjei miatt tiszteletbeli magyarrá avatott zenekarra, na meg az olyan dalokra, mint a Ravenlord, az Emerald Eye vagy a meseszép Tears By The Firelight!

Hol vannak már azok az idők, amikor évente jártak nálunk és mindenki betéve tudta a nótáikat? Hol vannak már azok az idők, amikor az elvetemültebb rajongók végigkísérték őket az országon, hogy a vidéki koncerteket is láthassák? Hol vannak az egykor transzparenseket lengető hívek, akik repestek a fekete romantika mestereiért?

A név és a borító enyhén szólva nem sok jóval bíztat és a balsejtelmek igazolódni látszanak, amint az intro után felcsendül a Symphony X-nek egy speed metalosabb változata a War Of Troy nóta képében.

Hihetetlen, hogy milyen zenekarok bukkannak fel a semmiből. Például a Stormlord, akinek '91-ben kezdődött a története, ami idestova 13 éve volt. Persze megjelentettek azóta pár demót, kazettát, még albumot is, ez éppen a harmadik ilyenjük.

Úgy tartja a fáma, hogy ne ítélj elsőre, főleg egy sablonos és gyenge borító, "nézzünk a kamerába elszántan a lángok mögül" típusú bandafotó, nevetséges zenekari név, és az infó alapján amit mellékeltek. Nehéz lesz, mert hajam szálanként mered az égnek a felsoroltak közül már egytől is, nemhogy így egyszerre mindtől.

Hahh, ezt is megértük. Második lemezével jelentkezik a német Stormhammer. Agresszív, bombasztikus, dallamos, stb. mármint az cd hátán lévő kis szövegben ilyenekkel jellemzik a zenét. Ez mind igaz, tökéletes példája a "hogyan másoljuk le a nyolcvanas évek nagy heavy metal sztárjait" iskolának.

Sosem értettem, miért létezik az, hogy egy kezdő, a közönség számára teljességgel ismeretlen zenekar rögtön „albumot" készít. Itt kivételesen a borító nyomdai, de a cd írt: ez demó lenne logikusan gondolkodva. De mivel ők albumnak gondolják, úgy is értékeljük – szigorúan.

Van valaki aki még nem tudná, hogy a Stone Sourban maszktalankodik két Slipknotos? Méghozzá Corey Taylor énekes és Jim Root gitáros. A történet a következő. 1992-ben (!) Corey és Joel Ekman (dobos) alapította a zenekart, hozzájuk csapódott egy régi jó barát, Shawn Ecinomaki (basszusgitáros), így kluboztak szerteszét mindig másik gitárossal, amíg '95-ben meg nem ismerkedtek Jim Roottal.

Mindig izgalmas dolognak tartottam, ha egy jól működő, sikeres zenekarból valaki(k) még úgy érzik, több van bennük, és másik (szintén működő) zenekart hoznak össze, ami merőben más, mint az anyacsapat. Ilyen például az Engine (bár azzal már lehet vitatkozni ők mennyire működnek, jobbára sajnos egyáltalán nem).

Ilyen zenekarnévvel milyen zenét lehet vajon játszani? Nem nagy meglepetés, hogy a finn (!) Stoner Kings stoner zenét játszik, helyenként heavy metalos ízzel. Ésatöbbi. Négy lóhajú meg egy kopasz, abszolút metalarcnak tűnő srác alkotja a csapatot, és amolyan Black Label Society-ízű muzsikát rejt az amúgy digipack tokos cd, amelyben tök bizarr módon a nyolcvanas évek csordavokálos, életigenlő refrénjei is ott figyelnek olykor.

Egy űrhajós lebeg a nagy semmiben a frontborítón, persze félig már meg vagyok főzve, így könnyű dolga lesz a zenekarnak... Mondhatnám akár. A Stone In Egypt hollandus csapat, két éve létezik, és ez a debütáló korongjuk. Sorolhatnám a kötelező nagy neveket, hogy miből merítkezett a zenekar, de nem teszem, úgyis tudjátok, csak annyit mondok, stoner rock.

"Na végre!", lélegezhetett fel egy emberként az a hazai társaság, akik évek óta csak várták, várták, hogy talán egyszer csak sikerül a zenekarnak. Mármint AZ ELSŐ LEMEZt kiadni. És itt van. Ami maga a tömény borzongás, hidegrázás, egy órán keresztül jelenlévő tartós libabőr, persze mindez jó értelemben, nem térek magamhoz, mióta megkaptam - és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.

Prophet nem nyughatott és elküldte a csapat 2000-res lemezét is (és nagyon kedves volt, mert lemásolta egy házi vegyesfelvágott koncert dvd-jüket is, amit sajna a dvd-rom nem akar lejátszani, vagyis elkezdi, de akadozik folyton és lefagy, így meg nézhetetlen, bár az így is feltűnt, hogy a másik kritikában írt teátrális elemek mintha hiányoznának a klubkoncertjeiről...)

Jó sokáig kevergett ez a cd ide-oda, senkinek nem akaródzott írni róla valamiért, végül rászántam magam. Egy rendkívül kedves hangú levél kíséretében érkezett a cd, a zenekar vokalistája, Prophet hosszú emailekkel és rengeteg zenekarfotóval is megbombázott, lelkesen mesélt a zenekaráról. Hozzáállásból kiváló.