CD kritika

Tudjátok, milyen hervasztó, ha az ember elkezd hallgatni egy olyan lemezt, amire kíváncsi, amitől várja, hogy egy picikét megszaggassa az arcát, erre az első öt másodpercben lehalkul a zene, és valaki bemondja a lemezcímet és mikor fog megjelenni a lemez. És a szám végénél ismétlődik ugyanez. És minden dalban ismétlődik ugyanez.

Hú, de nagyon lerí már az első nótánál, hogy mely zenekar hatott leginkább a Spin Doctors-ra az utóbbi időben: a Jamiroquai. Ami nem is lenne baj, mert jó zene hatása szülhet pofás végeredményt, csak sajna itt elég szürke lett a termés.

Christian Sjöstrand, művésznevén Spice senki előtt nem ismeretlen, aki csak egy kicsit is érdeklődik a doomos zenék iránt, hiszen ez a szakállas, megtermett figura énekelte fel a Spiritual Beggars első három lemezét, amik méltán számítanak alapműnek ezen a vonalon.

Sok jó zenész van, de zseni nagyon kevés. Ráadásul a zsenik sorsa a lehető legkevesebbszer a hírnév és a siker. De talán nem is azt hajtják, talán fontosabb nekik a szakmai siker, a hozzáértők kis számú, de annál értékesebb elismerése.

A Time Requiem lemezismertetőben úgy tippeltem (az előzetesen meghallgatott hangfájlok alapján), hogy Richard Andersson visszavesz az arcból az új Space Odyssey lemezen. Bárcsak a lottószámokat lehetne ennyire biztosra venni! A billentyűk Malmsteenje tényleg módosított a koncepción: míg eddig bárki könnyen összekeverhette a Space Odysseyt a Time Requiemmel, mostantól úgy tűnik, élesen különválik a kettő.

Nocsak. Lalátka Lajos, aki az Intense-ben szaggatta a húrokat, kis stílusváltás után egy nagy kiadós bandában találta magát. Az egykori halálmetal hathúros rátalált ugyanis egy Kassai Szabolcs névre hallgató énekes-billentyűsemberre, aki már korábban kísérletezett elektro zenékkel az APE from the MASS nevű projectben.

Bármilyen meglepő, a Southfork nem a Rise Above alatt jött ki, hanem a Black Marknál. Mi a szösz. Hozzáértők már sejthetik, hogy itt bizony vérbeli '70-es évekbeli muzsikáról van szó, dübörög a stoner rock a hangfalakból. A hangzást jól levették a srácok, és bizony a zenét is.

Második lemezével jelentkezett a svéd stoner csapat, a Southfork. Az első nálam amolyan "futottak még" kategória, viszont az új lemezre mintha összekapták volna magukat, bár furcsa hatásokat véltem felfedezni a zenéjükben. A nyitó dalba pl. a Red Hot Chilis Antony Kiedis dallamait csempészte be az énekes, ami több, mint érdekes hatású egy Sabbath-alapú muzsikához.

Gőzöm nem volt, hogy miféle zenét rejthet a Soundisciples, az igazat megvallva egy infólap szövegben szúrtam ki a Portishead nevét (brit trip-hop zenekar, Bristolból, ja, hogy a Soundisciples is bristoli...), így gondoltam, rossz már nem lehet a dolog.

Névváltozás, kicsit más a zene ismét, bár a lazaság megmaradt ugyanúgy, mármint ami Vicky Sundayt jellemezte mindig (ha valaki esetleg nem jött volna rá, kiről is van szó). Az intro alapján nagyon nem lehetett még sejteni, hogy milyen lesz maga a zene.

Bevallom, kicsit fázni szoktam az olasz tradicionális metal csapatoktól, ugyanis akármennyire lelkesek is legyenek és bármennyire forrjon is a lokális színtér, a bandák nem mindig állnak a helyzet magaslatán. Néha helyénvaló a félelmem, néha nem, időnként pedig nem is tudom, hányadán állok az adott zenekarral.

Neal Schon, Jeff Scott Soto, Marco Mendoza, Deen Castronovo. Lehet, hogy elég lenne ennyit mondani erről a lemezről, mert akinek jelentenek valamit ezek a nevek, azok úgyis biztos léptekkel viszik majd egyből a pénztárhoz a boltban.

Egyre tukkóbb borítókat kapnak a Soulfly lemezek. Ez a mostani valami csúcs gagyi. Micsinájjunk, ez van. Vajon a zene is még primitívebb lett a Primitive-nél? A nyitó Downstroy a Sacred Reich American Way című remekművéből elcsent és cselesen maxesített riffjével bombáz, nem mondom, hogy nem taglózott le.

Nem mondom, hogy maga mellé állítottak az utóbbi évek Soulfly lemezei. De azért mindig kíváncsi vagyok, mit hoz össze Max Cavalera és alkalmi társulata. Most éppen Marc Rizzo a gitáros, Bobby Burns a basszusgitáros (kivéve néhány dalt, ahol az ex-megadethista Dave Ellefson játszik, valahogy azokban a dalokban határozottabban is szól a bőgő amúgy) és Joe Nunez a dobos. Ki tudja, meddig, meg sem érdemes jegyeznünk a neveket.

Zseniálisan jó az új Soulfy. A "zseniális" jelző az, amiről sosem hittem volna, hogy valaha megfordul a fejemben a Soulfy kapcsán, hiszen az utóbbi lemezeik enyhén szólva csalódást okoztak, és nem vártam semmi jót Max Cavalerától. Aztán most meg itt van ez a Dark Ages, meghallgattam egyszer, aztán még jó sokszor - ami sajnos egyre ritkábban fordul elő új lemezekkel kapcsolatban -, és egyfolytában álmélkodom.

Habár Marc Rizzo tavaly a Szigeten említette nekünk, hogy már készülnek az új Soulfly nóták, valahogy mégsem igazán számítottam idén új anyagra a csapattól, hiszen a Roadrunner inkább a Cavalera Conspiracy project körül igyekezett nagy felhajtást csapni az elmúlt hónapokban.

A Lélekdoktorok amellett (vagy annak ellenére), hogy a világ egyik legocsmányabb honlap-designjával rendelkeznek (komolyan, aki nem dobja ki a taccsot ettől az ízléstelen színvilágtól, azt meghívom egy sörre), elég találóan nevezték el bandájukat.

Már a borító és a zenekarnév is azonnal arról árulkodik, hogy a német csapat olyasfajta modern metalt játszik, amit egyszer nagykiadóhoz szeretnének eljuttatni. És majd a csapból szeretnének folyni. A riffelés itt még egyelőre metalos, az énektémák és az énekes hangja már nem annyira, inkább hasonlít a popvilághoz, mint a rockéhoz. Olykor Dave Gahan (Depeche Mode) is beugrott.

A két tagú német black metal csapat 97-es alakulásakor még Megiddo néven működött, majd átnevezték magukat, illetve azóta ők is egyfajta modern black metalt akartak játszani. Hogy a Metal Blade miért pont őket halászta elő, rejtélyes, mivel semmi egyénit nem csinálnak, csupán megpróbálnak a Satyricon és az Emperor farvizén elevezni.

A portugál project tulajdonképpen egyetlen embert takar: Hugo Flores agyszüleménye szinte az összes dal, valamint ő játszotta fel a gitárokat, basszust, billentyűsöket, ő programozta a dobgépet, és ő is énekel. Segítőtársa, Carlos Mateus a szövegek írásáért felelt, és pár helyen vendégeskedett gitáron vagy szintetizátoron.

Dőljetek hátra, oltsátok le a villanyt - tudom, jobb helyeken ez úgy hangzik, hogy kapcsoljátok le a lámpát -, hunyjátok le a szemeteket, mert egy szűk órára valami teljesen más helyre utazhattok, mint általában. Mármint ha rockzenét hallgattok. Vagy ilyes.

Vannak zenekarok, akiktől az ember nem várná, hogy megváltják a világot. A Sonata Arctica is efféle korrekt, következetes banda, akik jól behatárolható kis világukban szállították le évről évre a megbízható, ám nem túlzottan meghatározó lemezeket.

2007-es lemezével komoly váltást vitt végbe a Tony Kakko vezette Sonata Arctica. Míg korábban jobbára azonnal ható, közérthető speed himnuszokkal operáltak, addig az Unia egy epikusabb, összetettebb, nehezebben befogadható, pont ezért izgalmasabb lemez volt.

Az olasz Somniae Status még 1996-ban alakult, a korai években számos tagcserén estek át, míg 1999-ben megszületett az első igazán stabil felállásuk, 2002-ben pedig kihozták debütáló albumukat, a Cassandra címre keresztelt konceptlemezt, még Breeze Danieli énekessel.

A Denevér Stúdió gondozásában jelent meg tavaly a Somewhere In Hungary. Cserfalvi "Töfi" Maiden-mániáját ismerve nem ért meglepetésként senkit, hogy Iron Maiden tribute lemezt készítettek.