CD kritika

Hosszú hónapokig tartó epekedés után végre, VÉGRE megjelent a világ legenergikusabb metal zenekarának friss pusztítása. Míg az előző lemezt nagyrészt Hanneman írta, a mostanit az őrült szólók mestere, Kerry King. Sokan tartottak attól, hogy Kerry a Slayerbe is belecsempészi Slipknot imádatát, szerencsére erről szó sincs, vagyis halványan itt-ott tetten érhető, de hunyjunk szemet felette.

Az új Slayer lemez megjelenésének időpontja rétestésztaként nyúlt hónapokon át, mindenesetre egy beharangozó EP-t megjelentettek korábban, ami nem túl szokványos ebben a műfajban jó ideje. Egy darab dalt hallhatunk rajta, amit nyilván minden jóérzésű Slayer rajongó ismer már, ez a Cult, ami milyen is? Olyan... szléjeres.

Az idei év (meg már a tavalyi is) egyik legjobban várt metal lemeze a Slayer új alkotása, amire azóta ácsingózik minden épeszű rajongó, mióta újra Dave Lombardo ült be az őt megillető helyre. Az előzetesen kiszivárgott nóták alapján nagyjából mindenki leszűrhette magának, hogy túl nagyot nem fognak hibázni a vén kecskék, tulajdonképpen a jól bevált Slayer elemeket illesztették össze újra, tíz dal erejéig.

Kimondottan szerettem az utolsó Slayer lemezt, a Dave Lombardo visszatérését ünneplő Christ Illusiont, de a mai napig úgy gondolom, hogy nem erőltették meg rajta magukat túlságosan. A dalokat tekintve tök jó kis anyag volt a 2006-os, de túlságosan is biztosra akartak menni vele, pedig Kerry Kingéknek nagyon is jól állt a modernizálás.

Szeretem a meglepetéseket. Az olyanokat pedig különösen, ha a nagy semmiből, totálisan váratlanul jön egy zenekar és kitörölhetetlenül felverekszi magát az év legjobbjai közé a bemutatkozó lemezével. Minden évben várom, hogy megcsapjon valami ilyen üdítő, felkavaró fuvallat, idén a Slavior adta számomra ezt az ajándékot.

A Slave To The System az ismeretlenség homályából bukkant fel, és bevallom, megnyert magának, annak ellenére, hogy korántsem tökéletes a lemezük, és bizony vannak áthallások, de mégis működik. A nyitó darab lendületessége egy jó karban lévő Alice In Chainst juttatott eszembe, és ez a szellem valahol végig ott kísért a lemezen, bár inkább úgy jellemezném: grunge-os ízű, nagyon feelinges amerikai rockzene az, amit a Slave To The System játszik.

Őszintén szólva a csapat egyik gitárosának (Tim Kelly) halála után nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan talpra állnak, ráadásul egy ennyire életerős lemezzel. A promo tasakon nem volt semmi felirat, hogy ismét multimédiás anyagot készítettek a srácok, így kellemes meglepetésként ért a menü bejelentkezése.

A komoly sikerekkel kezdődő, majd sajátos módon gellert kapott Velvet Revolver sztori végleg befulladni látszik, így nem csoda, hogy a formáció magját alkotó ex-gunnerek pillanatnyilag máshol keresik a szerencséjüket. Duff McKagan épp most szállt be a Jane's Addictionbe, Matt Sorum a Camp Freddy lemezen molyol, Slash pedig hosszas barkácsolás után végre kihozta régóta készülő szólóalbumát.

A székesfehérvári S.L.A.N.G. (Sex, Love And New Generation) már 1993 óta színen van, első műsoros kazijuk azonban csak tavaly jelent meg a fenti címmel. A srácok a dallamos rockzenére esküsznek, fülbemászó melódiák és gitárriffek jellemzik nótáikat.

Mike Slamer egy AOR/melodikus rock berkekben közismert és méltán körülrajongott multihangszeres dalszerző/producer, aki a City Boy és a Streets nevű kultikus bandákban alapozta meg hírnevét, a későbbiekben pedig olyanokkal dolgozott együtt, mint a Warrant, a House Of Lords vagy a Hardline.

Először "vakon" hallgattam meg, ahogy a sorban következett a többi újdonság mellett. Azt hittem, egy kezdő banda bemutatkozó anyagáról van szó. Másodjára már olvastam is mellé... és hüledezve szembesültem a valósággal: de hisz ezek veteránok!

A Martin Walkyer vezette brit folk-metalosoknak ez már a sokadik albuma, de még mindig izgalmas tud lenni, amit csinálnak. Az előző két korongon a srácok (plusz az egyszem lány) minden eddiginél folkistább hangzást produkáltak, de most újra viszanyúltak a jó öreg metal gyökerekhez.

A fenomenális pesti buli után Martinék mostani stúdióanyaga is "becsapódott" hozzánk. Ha netán még nem hallottad volna a lemezt és olvastad az interjút, már tudhatod, hogy angol barátaink a '99-es Vintage Whine után a folk és metal zenék keresztútjáról a fémes ösvényen indultak tovább a Folkémonnal.

Három szám, mindez alig negyvenöt percben... hm. Nos nem tévedés, doom metalról van szó. Én afféle My Dying Bride / Draconian-féle zenét vártam eme norvég csapattól, azonban alaposan rámcáfoltak. Ők atmoszférikus doomnak aposztrofálták művüket, én azonban még beleilleszteném a funeral szót is a jellemzésbe.

Most biztos jól felhúztátok a szemöldökötöket, hogy mi a fenét keres a Shock!-ban Skinny Puppy. Azt, amit a Portishead mondjuk. Jó zene és kész. Ráadásul jelen zenekar nem kis hatással volt olyan csapatokra, akik a metalfejek körében elég tetemes népszerűségre tettek szert.

A Skinlabbel valamiért eddig úgy voltam, hogy jó-jó, ám mindig is túlságosan az aktuális nagyobb extrém metal bandákat lehetett belőlük kihallani. Ettől függetlenül ha olyan hangulatom támadt, hallgattam/hallgatom őket. Még akkor is, ha az első két lemezből egy árva riffre nem emlékszem.

Ne szépítsük a dolgot: a ragga/dancehall illetve az ezekkel rokon dub dolgoktól mindig felállt a szőr a hátamon, és míg más elektromos zenei irányzatokat idővel megkedveltem, a dub valahogy soha nem tudok kijönni nálam a karanténból. Ezért aztán a metalt a ragga énekléssel párosító Dub Warról sem dédelgettem kifejezetten jó emlékeket magamban. Most meg itt ez a lemez és teljesen levett a lábamról. Ki érti ezt?

A Sebastian Bach nélküli Skid Row úgy látszik, nem adja fel. Én azt mondom, jól teszik, hiszen nyilván nem kerülne sok energiába kibékülni az excentrikus énekessel, és visszaédesgetni egy jó kis reunion erejéig. Sokkal inkább becsülendő azonban, hogy új frontemberrel kiállva igenis viszik tovább a nevet.

A Skew Siskin már baromi régi csapat, de sosem arról voltak híresek, hogy évente kiadtak volna egy albumot. Zenéjük igencsak kötődik a Motörhead-féle rock'n rollhoz, meg ugye Lemmyvel elég jóban is vannak.

Mai rockandroll termésünk másik résztvevője a Skeletor. Már elsőre szimpatikusabb, mint a Dustsucker, valahogy több a tűz, élet az első dalban. De várjuk ki a végét azért... Nem annyira karcos ebben a csapatban torok, mint az előzőleg említett Dustsuckerben, sokkal jobbak is a vokáltémák. A gitárszólók feelingesek, valahogy jobban összerakódott a zene, izgalmasabb, és érezni benne egy csipet stoner-feelinget is.

Nem mondanám, hogy naprakészen követem a Mötley Crüe-nek és tagjainak életútját, de annyi tiszta volt, hogy Mötley anyagra még egy ideig várhatunk - így számomra gyakorlatilag a semmiből bukkant elő a Sixx: A.M. myspace-re feltett ízelítő dala.

Német metalcore csapat - talán nem is kellene folytatnom, mindenki tudja milyen klisékből, témákból áll a Six Reasons To Kill zenéje. Ez éppen az üvöltözős fajta, amiben vajmi kevés másfajta vokálrészt hallhatunk. Rendes éneklés nincs is.

Chris Barnes és csapata egy nagylemez és egy EP után '97 tavaszán hadiösvényre lépett, és meg sem állt a floridai Morrisound stúdióig, ami ugye garancia arra nézve, hogy a hangzás bezúzza az ember koponyáját, főleg, ha figyelembe vesszük Brian Slagel producer, Metal Blade főnök érdemi közreműködését.

Szerény egy lemezcím... Chris Barnes legújabb death remeke a műfaj híveinél méltán számíthat elismerésre. Ami változott az előző - Warpath - albumhoz képest: jelen korongon nyoma sincs a füves hangulatú elszállásnak, ami talán megrettentette azon a rajongókat, itt a gyors, illetve lassabb death témák váltakozása az egyeduralkodó.

Ez a Six Feet Under már nem az a Six Feet Under. Hiába a gusztustalan lemezborító, hiába működtek közre producerként, hangmérnökként neves arcok, ha a zene egész egyszerűen unalmas. Chris Barnes zsigeri morgása sem hoz már lázba, ha mellette olyan muris rikácsolásokat ereszt meg, amitől leginkább értetlenül nézek ki a fejemből.

Nos, a Chris Barnes-féle Six Feet Under egyre jobban eltávolodik attól a death metaltól, amiből annak idején előbújt. Az előző lemez kifejezetten nem tetszett, Barnes idétlen rikácsolása meg idegesített. Most is rikácsol még (szerencsére nem sokszor), úgy látszik, senki nem szólt neki, hogy nagyon buta és erőltetett az a hangszín.