CD kritika

Igazából sosem szimpatizáltam túlzottan Chris Barnesszal. Monoton, mélyen bugyborékoló hörgése nem az én világom, ráadásul az utóbbi években tett gyökér nyilatkozatai is eléggé antipatikussá tették a szememben. Mindazonáltal próbáltam negatív előítéleteimet levetkezve közelíteni ezen lemezhez, és nagyjából sikerült is élveznem, annak ellenére, hogy nagy jóindulattal is csak közepes a cucc.

Jószerivel semmi infóm sincs a SDoS-ről leszámítva azt, hogy csehek és az Élysion még tavaly dobta piacra ezt a lemezüket, ami a második a sorban. Az Élysion kiadó egyébként jó ajánlólevél, hiszen az eddig általam hallott és általuk pátyolgatott zenekarok rendre színvonalas anyagokat szállítottak le, melyek minőségét csak a menetrendszerinti 2-3 cseh nóta rontotta le.

Pihent agyú egy társaság lehet, az biztos - ilyen névvel: Sir Hedgehog. A lemezt szinte teljesen puritán módon fehérbe burkolták, középkori rajzokkal tarkítva, maga a CD korong pedig sima fehérre meszelt, még egy árva számcím sincs rajta, nemhogy más információ. Amúgy teljesen szimpatikus az ilyen design számomra.

A Sinisthra egy ideig Nevergreenként működött öt hosszú évig (nem, ez egy finn Nevergreen, de pl. a mi Nevergreenünk miatt is gondolták úgy, hogy ideje a névváltoztatásnak), majd új nevet találtak maguknak, rájöttek sohazöldből akad a világon két tucat is tán.

Sejtelmes intróval kezd a Sinister legújabb korongja. Rápillantok a CD játszóra, s már nem is csodálkozom, hogy fél óra brutalizálást kapunk az arcunkba a lehető legtipikusabb módon. Embertelen, torkot nem kímélő hörgés, vérpezsdítően gyors dobolás, megállíthatatlanul zizegő rifftenger, agressziótól csöpögő szövegek.

Igaz, még 2003-as cd, de ha jött, essünk túl rajta, sok időt nem rabol el, újfent csak fél órás a lemez, ahogy nagyrészt megszokhattuk a Sinistertől. Ráadásul ebből több mint két perc filmzeneszerű intro! Utána jön egy elég zsér hangzású masszametal, buta hörgéssel, amit egy paraszthajszál választ el a disznóröfögéses fajtától.

Bevallom, valahogy mindig fázom az olasz zenekaroktól. Főleg, ha a biográfiájukban két neves zenekarnak is hibásan írják le a nevét (már akikkel együtt játszottak, de mindegy is). Nem nehéz azt sem kitalálni, hogy dallamos progos zenét játszik a Sinestesia, ami egészen addig még rendben is volt, amíg be nem kúszott az ének, amivel aztán agyon is csaptak mindent, amit bizalomnak lehet nevezni.

Hát, lehet, hogy néhányan lesznek, akiknek nem tetszik majd a véleményem, de szerintem - patinás névsor ide vagy oda - a Beware The Heavens egy meglehetősen felejthető produkció. Pedig a mikrofonnál Kimberly Goss énekesnő tevékenykedik, továbbá itt van gitáron Alexi Laiho is a Childen Of Bodomból meg Jesper Strömblad az In Flamesből, a basszust pedig a Mercyful Fate-es, Witchery-s, stb... Sharlee D'Angelo döngeti. A dobos kilétéről nincs információm.

Második album, de minek? Már az első is tök fölösleges volt, hiába hozták a zenét olyan arcok, akik az anyabandájukban az élmezőnyben trónolnak. A Sinergy-ben középszerű heavy metal témákat játszanak, nulla izgalommal, ráadásul Kimberly Goss hangja sem javult egy kicsit sem, ugyanolyan fakó - legalábbis ehhez a zenéhez fakó - és unalmas, mint az első lemezen.

A Pennsylvaniából származó Sinch sem ma kezdte, a biográfiájuk szerint 8 évig küzdöttek az ismertségért. Ami most eljött jól. Ha minden igaz. Persze kell hozzá egy lemez, amit azért meg lehet hallgatni. Olyanjuk van. Kicsit ugyan szkeptikusan közelítettem felé, már megint egy zenekar, amelyik a Tool, az Alice In Chains és a NIN vonalán próbál haladni.

Manapság igazán nem szenvedünk hiányt a hardcore alapú zenékből. Sajnos, vagy szerencsére, ezt ki-ki döntse el saját szájíze szerint. Ezt a stílust műveli a Since The Flood kvintettje is, ám ők azért egy kis fórral indulnak a siker felé (?) vezető úton.

Irgalmatlanul sokat nem lehet elmondani a Since The Flood új lemezéről azon kívül, mint ami az előző recenzióban le lett írva, a csapat hardcore alapú zenéjével köpködi a világra gondolatait.

A spanyol nyelvű lemezcím ellenére a zenekar német, és 2001 telén alakultak. Tavaly július és augusztus között vették fel ezt a lemezt, melyen black, death és metalcore hatásokat gyúrtak össze. Mondjuk blacket nem igazán véltem felfedezni. Meglepően dallamos gitárszólókat azonban igen.

Lassan nem lehet talpalatnyi helyet lelni Finnországban anélkül, hogy rá ne lépjünk egy metalbanda valamely zenészének kislábujjára. Ezen mintha már lamentáltam volna régebben, talán csak más ország esetében... A tendencia mindenesetre üdvözlendő.

A német csapat neve a Somewhere Into Nowhere rövidítése, mely egyben 2003-as első lemezük címe is volt. Második lemezük ugyanúgy a 80-as évek amerikai hajmetalját idézi, ráadásul a sok esetben bevált recept szerint angol énekessel (Jason Marks) próbálnak autentikusabbak (és valószínűleg akcentus-mentesebbek) lenni.

19 dal 26 percben - ez már teljesítmény. Egy elég jó zúzós zenét játszó német bandáról van szó éppen. Ha le akarnám egyszerűsíteni, azt mondanám, hogy ők a germán Cool Head Clan.

Serj, Serj... Mit művelsz már megint, te Meg Nem Értett Művész? Volt neked egy remek zenekarod, ami talán túl sikeressé vált. Előjöttek az emberi, zenei problémák, ahogy az azon a szinten kivétel nélkül mindenkivel megesik. Aztán persze kitaláltad, hogy te szólókarrierbe kezdesz, mert belül feszít a mondanivaló. Ami nem is baj, szeretjük a hangodat: a te különleges egyéniséged miatt (is) annyira jellegzetes és szerethető a System Of a Down.

A New York-i Sick Of It All egy legenda. Ezt még azok is elismerik, akik még sosem hallottak egy árva dalt sem tőlük, vagy sosem hallgatnának maguktól hardcore-t. Jómagam ugyan nem tartozom a megveszekedett hardcore fanatikusok táborába, de azért olykor-olykor becsúszik egy-egy ilyen stílusú lemez. (Főleg mostanában, hogy rám testálódtak a hc anyagok is kritikailag.

Vannak zenekarok, akik azzal okoznak csalódást, ha nem tudnak továbblépni, friss dolgokat mutatni egy-egy lemezükkel, másoktól viszont senki sem vár nagy megfejtéseket, kísérletezést, új utak feltérképezését, egyszerűen csak újból és újból hallani akarod, amint azt csinálják, amiben ők a világon a legjobbak. Kisebb-nagyobb hangulati eltérések persze akadnak az albumaik között, lényeges mértékű elhajlásra viszont soha nem vetemednének, és ez így is van rendjén.

A Sick Of It Allt kis túlzással nevezhetjük a hardcore műfaj Motörheadjének is: lemezeik nagyjából mindig ugyanazon a vonalon mozognak, az eltérések legfeljebb nüansznyiak, de ezen senki sem reklamál, esetükben minden így van a legnagyobb rendjén. Némelyik albumuk erősebb, némelyik kevésbé kiugró, de a megbízható színvonalat mindig hozzák, az meg már egyéni ízlés kérdése is, hogy kinek melyik a kedvence közülük.

Igencsak meglepődve olvastam, hogy a The Showdownt a keresztény metal csapatok közé sorolják. A 2004 óta létező ötös stílusilag amolyan metalegyveleget játszik, a metalcore alapokra építkeznek death/speed/southern elemekkel s így elég agresszív összképet kapunk.

Először is óriási gratuláció a Shock!-nak (főleg Valentin Szilvinek és Bakó Csabának), hogy összehozták ezt a válogatást! Már a borító is nagyon igényes! Az utóbbi időben sikerült beszereznem pár cd mellékletet különböző külföldi újságokból, és ki merem jelenteni, hogy egyik sem ér még a nyomába sem a Shock! cd-nek, sem külalak, sem minőség szempontjából! A zenekarok kiválasztását is korrektnek tartom, hiszen mindegyik bandánál találtam valami pozitívumot.

A Shock! magazin egy remek hagyományt is feltámasztott ezzel a válogatással, de ugyanakkor egy új dolgot is elindított hazánkban. A Metal Hammer gondozásában megjelent Demonstráció I. volt az első, magyar reménységeket egy csokorra gyűjtő anyag, aminek folytonossága sajnos idővel megszakadt.

A Le Panic nyitja a 2-es Shock! válogatás cd-t, egy jófajta modern rock nótával, amiben a hipnotikus verzedallam és a latinos betét különösen tetszik. A Periféria szintivel támogatott dallamos rock/metalt nyom, a '80-as éveket idézőn - nem rossz, de lesz ez még sokkal jobb is.

Zenei előítéletekkel teli, rosszmájú ember lévén meglehetősen óvatosan közelítettem a német Shitheadz zenekar első lemeze felé. A zenekar neve hallatán ugyanis már szinte láttam lelki szemeimmel, hogy négy pocakos, frufrus, Ferenc József bajszos Lemmy alteregó (kultikus germán sorozatok iránti tiszteletből nevezzük őket Harrynak, Stefannak, Udonak és Klausnak) true metal galoppokra borízű hangon bajor sördalokat énekel öreg rockereknek egy motorostalálkozón.