CD kritika

Kellemes barokkos intróval kezdődik a CD, majd szélvész sebességű szimfonikus black metallal folytatódik fenti csapat bemutatkozása. Csak ne lenne a gitárnak ilyen jellegtelen, színtelen hangja... Két nóta (Purgatory, Evocation Of Sitael) szövege oroszul (!) íródott, bár ezt úgysem lehet érteni a károgásban, akár hottentotta is lehetne.

Itt a hetvenhatodik talján bagázs. Kellett nekünk, mint halnak az esernyő. A 2001-ben létrejött ötösfogat a dallamos, gyors alapritmusú, csengő-bongó szintivel aláfestett vonalat képviseli. De ez cseppet sem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy a bandát az a Ross Lukather dobos alapította, aki megjárta már a Labyrinth és az Athena színeit is...

A 97-98 táján csúcsra-járatott, de mostanában is pezsgő olasz metalélet egy újabb üdvöskéjét üdvözölhetjük ezúttal a Shock! hasábjain - mondhatnám, ha nem vetettem volna egy pillantást lapunk archívumába. Bizony, ezek a srácok egy lemezt már a világra szabadítottak két éve, amelyet Pfleger Bea kolléganőm érthetetlen módon 5 pöttyel "jutalmazott".

Férfiasan bevallom: annak ellenére, hogy a hattagú germán csapat még 1989-ben adta ki bemutatkozó albumát, én bizony soha életemben nem hallottam róluk. Márpedig egy ennyire hülye zenekarnevet csak megjegyeztem volna. És nem hiszem, hogy ez egyedül annak a számlájára lenne írható, hogy stílusuk nem igazán áll közel hozzám.

Második albuma a kanadai kvartettnek. Stoner rockként aposztrofálják magukat, ami teljes mértékben helytálló rájuk nézve. Nehéz helyzetben vagyok mert cirka 16 éve szeretem a Black Sabbath-ot és eddig még nem találkoztam olyan zenekarral, akik ennyire lenyúlták volna a zenei világukat, sőt még Ozzy dallamait és hangját is (köszönjük ezt Steve Henessey énekesnek).

Jó néhány éve keringenek már a pletykák egy állítólag létező, ám ötvenréteges páncélszekrényben heverő, a John Kalodner-féle Portrait Sony-label bedőlése miatt soha ki nem adott harmadik Damn Yankees lemezről.

A Shatter Messiah Curran Murphy gitáros zenekara, aki jó néhány éve a Nevermore, illetve az Annihilator kötelékeiben fordult meg. Nem meglepő, hogy a Shatter Messiah a két zenekar hatásaiból építkezik, valamint azon sem csodálkozhat senki, hogy Curran nem keveset tanult a két Jefftől (Loomistól és Waterstől) riffek és szólók terén.

Fenti német ötös még a ködös '92-ben alakult, mikor még csak sejteni lehetett, hogy egyszer eljő a dallamos metal zenék ideje. A rákövetkező évben megnyertek pár tehetségkutatót, majd rögzítették első demójukat, és felléptek pl. a Gotthard, Pretty Maids vagy a Jethro Tull előtt. '96-ban átestek a kötelező tagcserén, megérkezett Dirk Kurth bőgős a többiekhez.

1989-et írunk. A világ party rock őrületben fetreng: az MTV képernyőjét és az amerikai rádiók hullámhosszait farmeres, veszkócsizmás, whiskeyt vedelő, szálkásra gyúrt poszterfigurák uralják, a klipekben hemzsegnek a dögös verdák és a még dögösebb csajok, siránkozásnak nincs helye.

E finn banda immáron tíz esztendeje létezik, ám vélhetően korábban sem a meghatározó északi trendek irányát követték, hisz akkor bizonyára többet hallottunk volna róluk... A Shape of Despair egyik legfőbb érdekessége, hogy mostanság nem más vendégeskedik náluk, mint Pasi Koskinen, az Amorphis hangadója.

Sokszor megállapítottuk már, de manapság alighanem jobban igaz, mint valaha: a honi stoner színtér egyszerűen virágzik. Kevesen örülnek ennek nálamnál jobban, annak meg pláne, hogy végre megjelent az említett szubkultúra tán legfílingesebb formációjának, az egri Shapat Terrornak a bemutatkozó lemeze.

Shane bácsi dobos bácsi. Olyan arcokkal játszott, mint Glenn Hughes vagy a japán B'z, de van neki prog-fúziós bandája is, a Cosmosquad, és van egy másik is neki, a Diesel Machine (itt a Damageplan énekesével, Patrick Lachmannel játszik). Szóval, Shane bácsi nem nyeretlen kétéves, dobolási kvalitásaiban már senki sem kételkedik.

Kezdjük a lényeggel: komoly névtől idén már egészen biztosan nem kapunk rosszabb lemezt az Imperfect Harmonies-nál, de Serj Tankian második teljes szólóalbuma sokéves távlatban is nyugodt szívvel helyezhető a „Nagy sztárok méltatlanul szánalmas produkciói" feliratú dobozba a Metallica St. Angere vagy Chris Cornell Screamje mellé. Kerülgethetném persze a forró kását a System Of A Down frontember friss alkotása kapcsán, miközben hozzá hasonlóan olyan szavakkal és fordulatokkal dobálózom nyakló nélkül, mint „művészet", „formabontó", „határok nélküli alkotás" és társaik, az Imperfect Harmonies azonban nem is állhatna távolabb ezektől.

Gót rock bevezetőt követően egy ismerős hang nyikordult fel. Nocsak, ez Entwine? Aha. Korábban kéne az infólapot megnézni. Finnek ők is, és egyetlen közös halmazuk a fent említett gót-glam csapattal Mika Tauriainen énekes. Furcsa, kissé glamesen, finomkodóan nyávogó hangját anno némi időbe telt megszoknom, de mostanra egész jól elvagyok vele.

Valahogy az Angra nekem eddig kimaradt a szórásból, de Andre Matos (akinek nevét, tévedés ne essék, nem az időhatározós közösüléshez hasonlatosan kell kiejteni!) új bandájának Ritual című albuma valahogy mégis eljutott hozzám.

Nem mondhatnám, hogy hiányt szenvedek mostanában az Angra család alkotásaiban. Nemrég újra nagyon megtetszett az anyabanda legutóbbi anyaga, egyben megszakadt a szívem, mert valószínűleg nem jutunk ki idén a Masters Of Rockra, ahol ők is fellépnek.

Biztos megvan az igen nyomós oka annak, miért van még mindig/már megint ennyi stoner csapat. A Shallow is az, mondjuk a borítóból erre nem jöttem rá, a piros és a fosbarna árnyalatait felhasználó téglákat (asszem) ábrázoló kép elég fantáziátlan. Bár ki tudja, lehet, hogy valami vízió szülte, mint ahogy a zenét is - gondolom.

Egy svájci hard rock vagy dallamos metal zenekart mindenképp skatulyába helyez a Gotthard, még akkor is ha nincs sok zenei párhuzam. Ha viszont van, mint a Shakra esetében, akkor aztán végképp nincs menekvés: az ember eleve fenntartásokkal áll neki az anyagnak.

Lassan egy éve, hogy megjelent ez a lemez, de az égiek, no meg a promoküldők malmai lassan őrölnek, így csak mostanában jutott el hozzánk a Shadow Land cd-je. Lehet nem lett volna baj, ha jelen zenekar esetében még lassabban őrölnek azok a malmok.

2010 a zenei meglepetések éve számomra – pozitív és negatív értelemben egyaránt. A Linkin Park esetében a mérleg abszolút pozitív irányba billent. Pedig sosem kedveltem különösebben a zenekart, sőt. Néhány dalukat jólesett ugyan meghallgatni, a lemezeiket is végigpörgettem párszor, de amolyan belépőzenekarnak tartottam azok számára, akik még nem tudják eldönteni, a rockot vagy a popvilágot választják.

Érdekes körülmények között jött ki James LaBrie új szólólemeze (saját neve alatt a második, ha a Mullmuzzler anyagokat is számításba vesszük, már a negyedik), hiszen megjelenése előtt mindössze két héttel Mike Portnoy kilépett a Dream Theaterből, egészen más megvilágításba helyezve ezzel az anyabanda jövőjét.

A Terminátor T-1000-es modelljének öccse által vezérelt Filter legutóbbi albuma, az Anthems For The Damned enyhén szólva sem ütött be nálam, olyannyira nem, hogy ma már az akkor kiosztott hat pontot is soknak tartom rá. Nem is volt túl sok kedvem hallgatni őket azóta.

Olyan leplezetlenül Megadeth-ízű instrumentális intróval (Remnants) indul az új Disturbed, hogy az ember még a chicagói négyes előző albumainak ismeretében is meglepődik. Még meglepőbb, hogy ez a feeling a bevezetőből kibontakozó címadó dalban is kitart, olyan a dal összhatása, mintha csak valamelyik dallamosabb korszakát élő amerikai thrash legendával jammelnének David Draimanék. Elsőre furcsa, de jól áll nekik.

Mikor 2004-ben végre-valahára kijött a visszatérő Death Angel album, a The Art of Dying, sokan ráncolták a homlokukat. Nem igazán értettem a fanyalgókat már akkor sem, hiszen a Death Angel lemezek között már a klasszikus időkben is óriási különbségek voltak, ez a zenekar mindig új utakat keresett, sosem ismételte önmagát.

Mikor hat éve a svéd The Crown úgy döntött, hogy bedobja a törölközőt, akkor az egyik legerősebb death/thrash formáció szállt a sírba. Ám a hangszeres szekció idővel csak meggondolta magát, s lám, mintha a kihagyott évek el se múltak volna, az új frontemberrel kiálló csapat ott folytatja, ahol annak idején abbahagyta.

Na, ez aztán tényleg az az eset, amikor elég lenne felsorolni a szupergroup tagjainak nevét, mert az is mindent elárul arról, mit fogsz hallani a lemezen, és főleg milyen minőségben. A Black Country Communionben ugyanis a hard rock műfaj egyik leghatalmasabb öregje, Glenn Hughes egyesítette erőit az ifjú blues-nemzedék talán legnevesebb képviselőjével, Joe Bonamassával, illetve hozzájuk csapódott még Jason Bonham és Derek Sherinian is. Ezt nevezem én igazi elsőosztálynak!