CD kritika

Biztosan sokan jártak már úgy, amikor egy hazai zenekart hallgatva arra lettek leginkább figyelmesek, hogy a produkcióra erősen rányomja a bélyegét egy bizonyos másik nemzet hatása, s persze ezzel együtt ilyenkor gyakran felbukkannak azok a kellemetlen kérdőjelek is: hogy hol is van itt az a bizonyos hungarikum, amire oly büszkék lehetnénk? Nos, a gödöllői Asphalt Horsemen esetében ugyancsak elcsámcsoghat ezeken a „magvas" gondolatokon, aki kedvet érez hozzá, hiszen a banda amcsi hatásai szinte már-már annyira megkerülhetetlenek, hogy az eredetiség mellett kitartó kritikusoknak igencsak nehéz szó nélkül elsiklani felette.

Két éve én magam is lelkendeztem egy nagyot, hogy ismét együtt alkot az L.A. Gunsban a Sunset Strip egyik legendás párosa, Phil Lewis énekes és Tracii Guns gitáros, akik Tatabányán is adtak egy kiváló koncertet a The Missing Peace lemez kapcsán. Maga az album nem volt különösebben kiugró, inkább csak a kötelező köröket futotta be, de a csapat klasszikus korszakának nagy híveként már annak is örültem, hogy egyáltalán megjelent. A folytatást még viszi a lendület, de a szememet már kevésbé homályosítja el az összeborulás feletti lelkesedés.

Idén elvileg egy új Exhorder-lemez is kijön majd, ám a jelek szerint Kyle Thomas énekes és Marzi Montazeri gitáros állatira megtalálta egymással a hangot, a Heavy As Texas név ugyanis szintén őket takarja. Amolyan nem várt ajándékról beszélünk tehát ebben az esetben, én legalábbis az első hírekig nem számítottam semmi ilyesmire. Arra meg aztán főleg nem, hogy ennyire bejön majd ez a formáció, ahol egyébként Anup Sastry dobos (Marty Friedman, Jeff Loomis, Skyharbor) és a keresett hangmérnök/producer, az itt basszerként nyomuló Chris „The Wizard" Collier muzsikál Kyle-lal és Marzival. (Igaz, csak a stúdióban, élőben Lenwood Sonnier basszer és James Goetz dobos segíti majd őket.)

Kevés olyan zenekar létezik a metalcore színtéren, amely anélkül képes megőrizni frissességét, hogy önmaga karikatúrájává válna, és mindeközben még rajongótáborát is szélesíti. Ezen ritka egyedek közé sorolható a While She Sleeps, akik a So What?-tal ismét hozták azt a bizonyos szintet, amit saját maguk állítottak fel korábbi munkáikkal. 2017-es You Are We című, közösségi finanszírozásban készült lemezükkel a sheffieldi srácok is besoroltak azon csapatok közé, amelyek saját kiadásban jelentetnek meg lemezeket, hogy a teljes művészi szabadság jegyében alkothassanak, ezáltal pedig még szorosabb köteléket alakítottak ki a rajongókkal. Saját kiadójuk, a Sleeps Brothers most a Spinefarmmal közösen dobta piacra a negyedik albumot.

Ha magyar konceptlemez, akkor Hobo. Elsősorban nyilván a Vadászat, ez a korszakos remekmű, de Földes Laci bácsi ettől eltekintve is mindig szeretett teljes történetekben gondolkodni: Csavargók könyve, Vadaskert, Férfibánat, szólóban meg az I Love You Budapest, a Bakaballada, vagy éppen nemrégiben a Circus Hungaricus – mindannyiszor egy nagy közös vezérfonalra felhúzott dalok sora. De talán még soha annyira, mint a tavalyi Hé, Magyar Joe! esetében. Mert itt aztán tényleg minden alá lett rendelve a főhős élet- és szenvedéstörténetének, a cím pedig nyilván nem véletlenül játszik rá az ismert Hendrix-bluesra, amit magyar nyelven pont Hobo (és persze Deák Bill) tett halhatatlanná, majd negyven évvel ezelőtt.

Tologatom már pár hete az új Backyard Babiest, mert nem éreztem úgy, hogy sok érdemlegeset tudnék hozzáfűzni ahhoz képest, amit a legutóbbi, kvázi-visszatérő Four By Fourról leírtam. Főleg, miután jól rácsodálkoztam: már utóbbi megjelenése óta is négy év telt el... Ez persze nem jelenti azt, hogy különösebb problémák lennének a Sliver And Golddal, viszont elődjéhez hasonlóan ez az új anyag sem gyújtott éppen lángra. Egynek elmegy, de valószínűleg ennél lényegesen több már nem is rejlik ebben a csapatban. Többek között ez volt az egyik oka, hogy teljes lelki nyugalommal hagytam ki az áprilisi koncertet is a Barba Negrában, láttam már őket úgyis sokszor.

Nem könnyű Devin Townsend-rajongónak lenni a mai szélsőségesen felpörgött világban. Persze ha a régi motorosok közé sorolod magad, talán kicsit könnyebb dolgod van, hiszen beavatottként nagyjából tudod, hogy mire számíthatsz a kanadai multihangszeres zsenivel kapcsolatban, azonban arról például elképzelésem sincs, hogy a fiatalabb generáció miként dolgozza fel Devin nagyon sokrétű, rétegzett és komoly odafigyelést igénylő alternatív, extrém, progresszív, meg még ki tudja, milyen muzsikáit.

Három évvel legutóbbi albuma megjelenése után visszatért a Periphery, és készek leigázni a világot hatodik lemezükkel. Bár nem ez volt az első gondolatom, amikor írásra hangolódva elkezdtem a lemezfelvételről készült dokufilmet nézni YouTube-on. Ugyanis amikor bizonyos idő elteltével is csak azt látja az ember lánya, hogy a Periphery tagjai telefonjukba buzulva menetelnek Silver Spring utcáin, hogy elvesszenek a Pokémon Go félvalóságában, inkább kétségbeestem, hogy vajon mi lesz ebből (rajongók figyelmébe ajánlott a videómegosztón található P4: The Documentary című közkincs). Ám mindez szerencsére csak illusztráció a banda szabad perceinek bemutatásához, ugyanis a végeredmény az eddigi legkiforrottabb Periphery-anyag.

Hiinaar név alatt Veres Gábor, a Watch My Dying frontembere önmegvalósít már jó ideje, ha ez esetleg új információ volna. A XIX-en hallható történet mégis jobbára előzmény nélküli, még akkor is, ha emlékezhetünk olyan, szintén szólóanyagnak minősíthető korábbi Gaobr-produkcióra, mint a Lampyre, vagy egyéb, inkább komolytalanságukban szerethető munkák. Ez itt azonban nagyon is komoly dolog, a főhős álmot valósít meg: az előzőekből következően elsősorban a sajátját. A vágy tárgya pedig az volna, hogy miután az elmúlt húsz (!) évben annyi szürreális dalszöveget és énektémát legyártott anyazenekara számára, ezúttal mindettől mentesülve, kizárólag hangszeres zenészként rögzíthessen egy teljes lemezt. Nem volt könnyű szülés, de idén végre elkészült vele, mi pedig vagyunk olyan szerencsések, hogy kizárólag a munka áldásos hatásait élvezhetjük. Ez ugyanis egy Büszke Underground Produkció, amely semmilyen tekintetben nem kíván konkurálni a „profikkal", ugyanakkor már csak emiatt is nagyon könnyen megszeretteti magát.

A berettyóújfalui Tridentet akkor és úgy ismertem meg, amikor és ahogyan a legtöbben: néhány demó után felkerültek a Metal Hammer 1994-es válogatására, az egyes rajtszámú Demonstrációra. Mi az hogy felkerültek, egyenesen ők nyitották azt Megöl a hideg című dalukkal, én pedig egy csapásra elkönyveltem őket egy újabb nagy reménységnek, valami olyannak, akik ugyanúgy újat és a fősodortól különbözőt akarnak csinálni, mint például a Necropsia, a Nyers vagy éppen a Warpigs, amelyek amúgy mind-mind ugyanezen a válogatáson való szerepléssel tették le először a névjegyüket. A Trident választott stílusa – akkor már és akkor még – leginkább egyfajta grunge hangulattal is játszó modern metal volt, egészen odáig, amíg meg nem jelent az Újabb technológiák (1996-ban járunk), ami már egy teljesen más világot vetített előre: az akkoriban éppen trióvá fogyott és fazonilag is jelentősen átalakult banda – korát jócskán megelőzve – ipari metallal próbálkozott, csak aztán belelógott a kezük a Nagy Magyar Bilibe. Szűkös anyagi lehetőségeik nem igazán tették ugyanis lehetővé, hogy mindent megvalósítsanak abból, amit és ahogy kitaláltak, így aztán a következő év végére nem láttak más kiutat, mint feloszlatni magukat. Kár volt.

Akármennyire is más világ és eltérő kultúra, a japánok mindig is nagykanállal fogyasztották a nyugati dolgokat, nem meglepő tehát, hogy egy annyira speciális, de széles körben népszerű termékre is real time kattantak rá, mint a rockzene és a heavy metal. Se szeri, se száma a nagy bandák Japánban készült híres koncertfelvételeinek, és innen nézve talán el sem tudjuk képzelni azt a sztárkultuszt, amelyet némelyik csapat élvezett a hőskorban a szigetországban. De a fizetőképes keresletnek köszönhetően akár a mai napig meg lehet élni abból, ha valaki népszerű a japánoknál. Visszafelé ez már kevésbé működött, hiszen a Loudnessen kívül tulajdonképpen senki nem ért el valós nemzetközi sikereket, és őket is alaposan amerikanizálni kellett ehhez a 80-as években. Akad még persze pár banda, akit úgy ismergetnek az iszapszeműek, de mivel ma már maga a Loudness is újra inkább a hazai piacra koncentrál, némi tessék-lássék európai fesztiváljelenléttel és angol nyelvű lemezkiadással. Japán fő popkulturális exporttermékei továbbra is inkább a diehard anime kockák, semmint az európai metalosok figyelmének célkeresztjében leledzenek.

Talán nem is létezhet jobb név a Diabolus In Musicánál abban az esetben, ha az ember Ørdøgnek nevezi el a zenekarát, és abból hoz létre egy mellékcsapást – még ha tízből tizenegy ember kapásból a Slayerre is asszociál a név hallatán. Az alapvetően egyszeri alkalomra, mégpedig egy könyvbemutatóra (!) összeállt Diabolus ugyanis az Ørdøg kétötödét – Vörös András énekest és Nagy-Miklós Péter (becsületes nevén WackorMiki) gitárost – jelenti, akiket Korpos Lajos gitáros és Bokodi Bálint (lásd még Lost Continent) egészít ki, ez utóbbi ráadásul nem csak énekkel, hanem hegedűjátékkal is. A cél pedig a hangos Ørdøg dalainak újracsomagolása volt, egy csendesebb, akusztikus változatban, amiből kinőtt ez az EP is.

Feltételezem, nem én vagyok az egyetlen olyan személy, aki néha már a bőrt kaparja le az arcáról a manapság látástól-mikulásig projektező, saját útjukat a mai napig keresgélő, korosodó muzsikusoktól. Sajnos egyre inkább ez a tendencia kerül előtérbe egyik legnagyobb tiszteletben tartott, örök kedvenc énekesemnél is, hiszen lassan már lexikont kell fellapoznunk ahhoz, ha fel akarjuk idézni Tim „Ripper″ Owens pályafutásának sarokpontjait és vendégszerepléseit.

George Lynch, Jeff Pilson, Mick Brown, Robert Mason. Na, vajon mire lehet asszociálni egy ilyen névsor láttán? Úgy van, csakis a klasszikus Dokkenre meg a klasszikus Lynch Mobra, hiszen a felállás gyakorlatilag e két rokon történet keresztezése. Inkább nem mennék bele, hogy a három hangszeres miért az utóbbi években főállásban a Warrantben üzemelő Masonnel tett le az asztalra egy közös nagylemezt, nem pedig Don Dokkennel, a háttér úgyis híresen zűrzavaros. Maga Lynch egyébként nyáron elvileg vendégeskedik majd a mai Dokkennél a marylandi M3 fesztiválon, szóval emberileg alighanem nincsenek már nagy gondok a felek között, a stabilan közös zenekari munkát azonban egyikük sem erőlteti.

Nem akármilyen jubileumot ünnepel Yngwie Malmsteen. Téved, aki azt hiszi, hogy ezzel az idén harmincöt éves, és a rockgitározás fazonját örökre megváltoztató klasszikus első lemezére célzok. Sokkal inkább azért jutott eszembe ez a motívum, mert az öntörvényű svéd pontosan húsz éve képtelen minőségi munkát kiadni a kezéből. Az a törékeny egyensúly, ami a Facing The Animal albumig bezárólag többé-kevésbé megóvta Yngwie munkáit a túlzások túlzásaitól, az 1999-es Alchemy albumon kezdett romba dőlni, majd az azt követő és valódi mélypontnak tekinthető War To End All Wars lemezen totálisan szertefoszlott, hogy átadja a helyét a fékevesztett egoizmusnak. Azóta súlyosabbnál súlyosabb kreatív kudarcok jellemzik Malmsteen anyagait, amelyekkel az elmúlt években szinte már értelmezhetetlen mélységekbe jutott, és vált ezáltal önnön karikatúrájává.

Igazság szerint emlékeztem is a VolumeFeederre, meg nem is. Halványan rémlett ugyan, hogy talán valami sludge/thrash/groove metal egyvelegben utaztak a dél-alföldiek, de ennél többet nem tudtam felidézni. Ez pedig két dolgot jelentett: egyrészt elég régen találkozhattunk már utoljára, másrészt pedig annyira vacakul azért tutira nem művelték a dolgukat, ha legalább ennyi megmaradt bennem. Visszapillantva az archívumunkba, be is igazolódott: utoljára 2013-ban adtak ki egy EP-t, azóta meg jobbára csend honolt a hódmezővásárhelyi tájon, persze, nem csoda: Jaksa Robi ugye hat hosszú éven át Farkas Zotya mögött küzdött az Ektomorfban, és amikor tavalyelőtt vége szakadt a kalandnak, szépen vissza is tért egykori társaihoz. Így aztán bőven-bőven megérett az idő arra, hogy a trió a hallgatóságra szabadítsa első nagylemezét.

Az első négy Bodom-lemezt a mai napig kedvelem, de igazság szerint jó ideje csak a vállamat vonogatom a menetrendszerűen érkező újabb és újabb Alexi Laiho & Co.-albumokra. Mindegyiket meg lehetett természetesen hallgatni, de a finn death/black/heavy/satöbbi metalosok több mint egy évtizede automatára álltak, és sajnos messze nem írtak annyi megjegyezhető, markáns dalt, mint az említett első korszakukban. Alighanem ők is érezhették, hogy ideje kicsit erőt gyűjteni, feltöltődni, bizonyára ezért is telt el ezúttal négy év a legutóbbi I Worship Chaos óta a bevettnek tekinthető kettő helyett.

A Last In Line két évvel ezelőtti Heavy Crown albuma pont olyan volt, mint amit a tábor várt a DIO volt hangszereseitől. Vivian Campbell, Vinny Appice, a megjelenés előtt közvetlenül elhunyt Jimmy Bain és Andrew Freeman énekes debütáló munkája minden ízében hűnek bizonyult a '80-as évek örökségéhez, ugyanakkor cseppet sem tűnt olcsó nosztalgiázásnak. Emellett itt-ott, pár dalban – halld például Curse The Day – már feszegették rajta a határokat is. Őszintén szólva nem is nagyon feltételeztem ezekről az arcokról, hogy kizárólag Ronnie melletti múltjukra akarnak majd építeni ebben a formációban. A második lemez pontosan ezt igazolja.

Sejthető volt, hogy David Vincent death metalos ambícióit nem fogja letörni másodszori eltávolíttatása a műfaj csúcsintézményének számító Morbid Angelből, de egészen 2019-ig kellett várni arra, hogy egy valóban komolyan vehető visszatérésről számolhassunk be részéről. Be kell valljam, miután I Am Morbid nevezetű MA-tribute bandájával lefutotta a maga köreit, nem is számítottam arra, hogy veszi még valaha is a fáradságot, hogy egy teljesen új startból nekifusson megint. Mindehhez egy szintén rég várt visszatérő vágta számára az ösvényt, az extrém műfajok egyik legnagyobb gitáros egyénisége, Rune „Blasphemer" Eriksen. Ő ugyan az Aura Noir tagjaként máig rendszeresen kiadhatta magából a durvább jellegű ötleteit is, de utóbbi sosem volt egészen az ő zenekara, ahol hasonló zenei igazgatóként tevékenykedhetett volna, mint annak idején a Mayhemben, amely zenekart az ezredforduló környékén (társaival együtt persze) a semmiből állított talpra.

Elég döbbenetes már csak belegondolni is, hogy a Kaliforniában alakult Rival Sons idén már fennállásának tizedik évfordulóját ünnepli, hiszen még egy alaposan felkészült és naprakész hard- és blues rock-rajongó emlékezetében is inkább fiatal csapatként élnek, mintsem évtizedes munkásságot maguk mögött tudó, „vén" rockerekként. Tapasztalatból viszont e röpke tíz esztendő alatt is épp eleget gyűjthettek össze, ha olyan csapatok mellett turnézták szét a seggüket, mint a Deep Purple, a Black Sabbath és Sammy Hagar, és szerencsére elég magas színvonalon művelik is az említettek '70-es és '80-as években megalapozott hagyatékát.

Miután elvicceskedtük a kötelezőt, hogy milyen rendes a Teslától végre rólunk nevezni el aktuális lemezüket, hozzátehetjük: bár érthető okokból nem egy korszakalkotó alapmű viseli a mi nevünket, de az új korszak anyagai közül mégis csak ez nevezhető talán a legjobbnak, és erre már tényleg büszkék lehetünk. Na nem mintha komolyabb gond lett volna például akár a kicsit harapósabb, borongósabb, morcabb hangvételű Forever More-ral vagy a régi stílusra már jobban visszakacsintgató Simplicityvel, sőt. De valahogy nekem ez jön be leginkább, és persze nem kizárt, hogy itt én magam vagyok a szubjektív szűk keresztmetszet. Persze mindenképp igaz, hogy az új érában most fogalmaztak a legrövidebben (44 perc), amit manapság igen nagyra értékelek, legyen szó akár régi, akár újabb bandáról. Meg persze Phil Collen produceri jelenléte is tartalmaz hozzáadott értéket.

A Salvus legutóbbi Lélektartó lemeze kapcsán azt hiányoltam, hogy az egységesen magas minőség ellenére is kevés rajta az azonnal ható, a zenekarral együtt énekelhető dal. Nos, a csapat az Irtással elég rendesen rágyúrt erre az oldalra. Hazai viszonyok között sokat kellett várni az albumra, de ez most az az eset, amikor minden pillanatban hallatszik a végeredményen a kellő kiérleltség: a végeredmény minden kétséget kizáróan az eddigi legjobb megszólalású, leginkább összerántott nagylemezük.

Vajon mikor jöhet el az az időszak, amikor egy új Queensryche-megjelenés kapcsán ismét csak a muzsikáról értekezünk? Talán most? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak, miközben a „legendás” jelző mára csaknem minden értelmezési lehetőségét kimerítő zenekar legújabb produktumát hallgattam. Alighanem mindenki számára ismert, hogy miért is lényegesek az imént megfogalmazott kérdések, de ha netán még vannak odaát, akik számára ez a téma az újdonság erejével hat, úgy a száraz tényekre szorítkozó, mérsékelt intenzitású kutatómunkára ösztönözném őket. Napjainkra ugyan némiképp talán már csitulni látszanak a 2012 környékén forrongó indulatok, annyi azonban bizonyos, hogy az ekkor történtek a Queensryche esetében jó időre kizárták az objektív, pusztán szakmai teljesítményen alapuló értékítélet lehetőségét. Igazságos narratíva innentől fogva a hallgatóság körében nemigen létezik, és attól tartok, ez a The Verdict megítélésére is rá fogja nyomni a bélyegét...

A szokásos „ez a legjobb lemezünk"- és „a súlyosabb részek még súlyosabbak lettek"-típusú semmitmondó, szefós promóciós nyilatkozatokon manapság már rég túlteszem magam, azt viszont sosem fogom megérteni, miért mondanak olyat zenészek előzetesen az aktuális albumukról, ami egyszerűen szöges ellentétben áll a valósággal. Azt például Sharon den Adel sem gondolhatta komolyan, hogy a Resist a Within Temptation legnyersebb, leglázadóbb, legsúlyosabb albuma, hiába hangoztatta ezt a megjelenés előtt. Sőt, a végeredmény sok szempontból pont ennek ellentéte – azzal együtt is, hogy egyébként kimondottan jó album.

2010-ben jól megdicsértem a San Franciscó-i Jetboy visszatérő minialbumát, az Off Your Rockert, aztán elég hamar el is csendesedett minden a banda körül. Már nagyjából bele is törődtem, hogy soha többé nem hallunk új dalokat tőlük, de végül megint összeszedték magukat, és január végén kijött a Born To Fly. Én pedig ismét jól megdicsérem őket, mert az album is kifejezetten erősre sikerült.

Bizonyos zenekarok egyszerűen nem bírják letenni a lantot, ami persze abszolút becsülendő az olyanoknál, mint például a svéd Carnal Forge. Egy efféle underground csapat nem a Guns N' Roses, az egykoron klubszinten elég jó csengésű névvel rendelkező banda nem aspirálhat teltházas arénaturnékra és a profitból vásárolt luxuslimuzinokra, de nyilvánvalóan szeretnek zenélni, és ma is fűti őket a tűz, különben itt sem lennének. A Gun To Mouth Salvation pedig méltó is a névhez, szóval semmi okom feleslegesnek minősíteni a visszatérést.