CD kritika

Ha valaki nem tudná, Mark Morton a Lamb Of God egyik gitárosa, az Anesthetic pedig az első szólóalbum tőle a sorban. Mivel a zenekar legutóbbi lemeze, a VII: Sturm Und Drang négy éve jelent meg, és a csapat azóta „csak" turnézik, Marknak bőven volt ideje összerakni ezt az albumot, amelyre illusztris vendégek egész sorát hívta meg. És milyen jól tette, hogy megcsinálta! Az Anesthetic úgy mutatja meg a gitáros több arcát, hogy közben a Lamb Of God-fanok érdeklődésére is alapból számot tarthat, mert a stílus ebben a formában is jellegzetes. Ugyanakkor a dolog fordítva is működőképes lehet: simán el tudom képzelni, hogy valaki a Chester Benningtonnal, Jacoby Shaddixszel, netán Myles Kennedyvel felvett dalok hallatán ás majd utána a Lamb Of Godnak.

Amikor az ember a mai hipergyors, akciódús világban arra a gondolatra kezdene jutni, hogy bluest hallgatni amolyan öreguras tevékenység, szerencsére mindig előjön az éterből egy figura, aki visszaránt az efféle bolond tévképzetekből. Ráadásul az illetőnek még csak nem is muszáj a Joe Bonamassa névre hallgatnia (akit egyébiránt szintén imádunk és tisztelünk), ugyanis bőven akad ma is mindenféle generációból olyan zenész, aki tevékenységével egyértelműen a műfaj „cool" mivoltát erősíti. Egyértelműen ezt a sort gyarapítja Eric Gales is, aki nem csupán zeneiségében, hanem élettapasztalatait tekintve is a műfaj hiteles interpretátora. A bulvárvonalat azonban itt függesszük is fel...

Kábé semmit sem vártam az új Buckcherrytől, miután Josh Todd és társai képesek voltak a Head Like A Hole feldolgozásával felvezetni a Warpaintet. Igen, én is nagyon szeretem a Nine Inch Nails ars poetica slágerét, zseniális dal, de ezzel az erővel kábé a Born To Be Wildot is felvehették volna, az is csak egy-két fokkal lenne ennél elcsépeltebb húzás. Ha pedig még azt is hozzávesszük, hogy nem is sikerült igazán elcsípniük a dalt, még rosszabb fényt vet rájuk a dolog. Sajnos pont az a pattanásig feszült, pengeélen egyensúlyozó, majd a refrénnél robbanó feszültség tűnt el a nótából, ami miatt az eredeti annyira nagyot üt harminc évvel a megjelenése után is.

Komolyan napokig gondolkodtam azon, hogyan fogalmazzak meg egy újabb lemezkritikát az aktuális In Flames-kiadványról úgy, hogy közben magamhoz is őszinte maradjak, ugyanakkor a még mindig lelkes, röpke húsz év alatt felnőtté vált rajongókat se sértsem meg, de nem igazán sikerült mindenki által tolerálható gondolatokat összegyűjtögetnem. Úgyhogy kedves és igen tisztelt In Flames-rajongó, ha úgy érzed, nyugodtan olvasd tovább te is e sorokat inkább ökölbe szorított kézzel, mintsem véleménynyilvánítás nélkül, meghunyászkodva, mert itt most nem kifejezetten objektív kinyilatkoztatásról lesz szó.

Miután teljesen jogosan nekünk szegeztétek a kommentszekcióban, hogy a tavalyi Sick Of It Allról azért csúnya dolog volt nem írni, nem tudok mást tenni, mint megemlékezni a novemberi albumról, bár most már lassan le akarjuk zárni a 2018-as restanciákat. Igen, tudom, van elég, nem kezdem el megint magyarázni... Pedig a Wake The Sleeping Dragon!-t még hallgatom is, mióta kijött, tehát szó sincs olyasmiről, hogy megfeledkeztünk volna róla. Csak éppen ezen a ponton bejön a dilemma: most írjam le róluk megint ugyanazt, amit már annyiszor?

Íme, még egy all-star projekt underground hősökkel a Frontiers istállójából. A Spirits Of Fire-ben Chris Caffery gitáros (Savatage, Trans-Siberian Orchestra) egyesítette erőit Steve DiGiorgio basszerrel (Testament, Sadus, Death) és Mark Zonder dobossal (Fates Warning, Warlord), a mikrofonnál pedig – ki más? – Tim „Ripper" Owens (Judas Priest, Iced Earth) áll. Amennyiben mindez nem lenne elegendő, az album producere Roy „Z″ Ramirez volt, aki a dalszerzésbe is besegített a négyesfogatnak.

Tudom, biztos idióta vagyok, de számomra csak az utóbbi két lemezzel vált hallgathatóvá a Bring Me The Horizon. A Sempiternal és a That's The Spirit persze egymástól is eléggé eltért, a korai deathcore-dolgaikhoz képest meg aztán tényleg olyanok, mintha egy teljesen másik banda készítette volna őket. Viszont a csapat zenei irányítását átvett Jordan Fish billentyűs/sampleresnek köszönhetően megtanultak dalokat írni. Lehet vitázni róla, hogy milyen alstílusba tartozik ez a muzsika, sőt, arról is, hogy egyáltalán rock-e még, amit Oli Sykesék manapság játszanak, azon viszont nem, hogy dalszerzési szempontból még csak egy mondatban sem lehet emlegetni a régi BMTH-t ezzel a mostanival.

Nem nevezném magam rajongónak, de kimondottan kedvelem az Evergreyt, így aztán minden lemezüket kíváncsian várom a megjelenés előtt. Ugyanakkor elég régóta úgy gondolom, hogy Tom Englund is maga mögött hagyta már a legjobb, legkreatívabb lemezeit. Nálam például a Monday Morning Apocalypse volt az utolsó tényleg nagyon sokat hallgatott Evergrey-album, ami azért nem tegnap jelent meg... Az azóta kiadott dolgaikkal sincs persze baj, de valahogy egyik sem kúszott a bőröm alá, nem éreztem kényszert, hogy újra és újra meghallgassam őket. A friss műre sem mondanám, hogy egy kategóriában játszik a banda régi munkáival, viszont az utóbbi jó néhány lemezük közül bizonyosan a legerősebb.

Ha van megbízható doom metal zenekar, akkor az a Candlemass. A svédek 1984-es indulásuk óta ki tudja, hány stúdió-, kis-, közép-, élő- és válogatáslemezen hozták ugyanazt a szintet, mindenkor kimagaslóan, de a legkevésbé sem kiszámíthatóan. Oké, a Flodkvist-éra szerintem is bőven feledhetőre sikeredett, de ettől eltekintve a lényeg csak az volt, hogy Leif Edling jó formában legyen, és emiatt – kis túlzással – tök mindegy is volt, hogy az énekest Marcolinnak, Lowe-nak, Vikströmnek vagy Levénnek hívják. Vagy éppen Johan Längqvistnek, ahogy 1986-ban, az ikonikus Epicus Doomicus Metallicuson, és ahogy most is.

Megoszlanak a vélemények arról, hogy a 2012-es Ugly Noise album kísérleti muzsikájával mennyire szaladt neki a kapufának a Flotsam And Jetsam, az viszont biztos, hogy a hívek zöme nem fogadta kitörő lelkesedéssel a kultikus arizonai power/thrash-brigád kirándulását a hagyományosabb rockzenék világába. Személy szerint úgy gondolom, hogy Eric A. Knutson énekesnek és csapatának nincs oka a szégyenkezésre az Ugly Noise miatt sem, mindazonáltal teljes mértékben érthető, hogy belátták, nekik nem azon a pályán kell focizniuk. A 2016-ban kijött, cím nélküli, és ezért minden bizonnyal definitívnek szánt anyaggal aztán annak rendje és módja szerint vissza is álltak a régi vonalra. Azon a lemezen mutatkozott be Steve Conley szólógitáros, aki anno David Ellefson poszt-Megadeth bandájában, az F5-ban pengetett jó ideig, valamint a Shadows Fall soraiból érkezett Jason Bittner dobos, a vérfrissítés pedig hallhatóan jót tett a brigádnak.

Vannak zenekarok, akiknek egész egyszerűen jól áll a sorozatgyártás. Ők azon szerencsés kisebbség, akik esetében nem érezzük fölöslegesnek, unalmasnak vagy elcsépeltnek a megbízhatóan, menetrendszerűen érkező lemezeket, annak ellenére sem, hogy azok egy viszonylag jól behatárolható séma alapján születnek. Nos, az Overkill egyértelműen ezt a halmazt képviseli, és kétségtelen, hogy manapság már nem variálnak úgy saját kereteiken belül, mint tették azt a '90-es években, egy-egy új anyag érkezésének híre azonban még mindig izgalomi állapotba helyezi a thrash-közösséget.

Ha esetleg névről nem lenne meg, Kane Roberts annak idején Alice Cooper gitárosaként vált ismertté, és dalszerzői tehetségével, szikrázó játékával a Constrictor és Raise Your Fist And Yell lemezeken főszerepet játszott abban, hogy a megtépázott hírnevű mester visszakerült a köztudatba. Szanaszét gyúrt, direkt rambósra vett, töltényöves-géppisztolygitáros megjelenése mondjuk még a kor viszonyaihoz képest is nevetséges így utólag, ám a figura szólóban is óriási lemezeket készített akkoriban, az 1987-es debüt, illetve az 1991-es, Desmond Childdal összerakott Saints And Sinners egyaránt orbitális slágergyűjtemények. Utóbbi konkrétan akkora, hogy nem is értem, miért nem kelt el belőle legalább 2-3 millió példány a hajmetal nagy MTV-s korszakában, pláne a Geffennél.

Érdekesen alakult ki a barátság köztem és a brit hard rocker Inglorious között, ugyanis az előző két anyagukon hallható muzsika – amellett, hogy mindig is roppant szimpatikus benyomást keltett – valahogy mégsem volt képes hosszú távon mély nyomokat hagyni bennem. Ennek persze számtalan oka lehet, azonban most úgy érzem, hogy dalírás tekintetében sikerült egy lépéssel az eddigieknél is egy fokkal magasabb szintre lépniük. Ezért is érthetetlen valahol, hogy a fejlődési folyamat kellős közepén Phil Beaver dobos kivételével mindenki beadta a felmondását Nathan James énekesnek, így sajnos Andreas Eriksson és Drew Lowe gitáros, valamint a mélyekért felelős Colin Parkinson is már a múlté.

Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem valami elképesztően hiányzik a színtérről Peter Steele és a Type O Negative. Igen, tudom, egy olyan csapatról beszélünk, ahol a legklasszikusabb lemezek a főhős 2010-es halála előtt jó másfél évtizeddel, a '90-es években készültek, viszont a brooklyniak még ezzel együtt is annyira egyedi színfoltot képviseltek a mezőnyben, hogy az általuk hagyott űrt azóta sem tudta kitölteni senki. Amennyiben azt a bandát keressük, amely a legközelebb került ehhez, teljesen egyértelműen az A Pale Horse Named Death neve a megfejtés. Ebben a csapatban ugyebár Peterék első ütőse, a Bloody Kisses után távozott Sal Abruscato az agy, aki itt énekel és gitározik, a dobcucc mögött pedig egykori utódja, Johnny Kelly foglal helyet.

Thomas Baptiste Morello generációja egyik legzseniálisabb gitárosa. Ezer közül is azonnal felismerhető, egyedi stílussal bír, amit ráadásul úgy alakított ki, hogy jól hallhatóan mindent Jimi Hendrixtől, Jeff Becktől és Jimmy Page-től tanult ugyan, mégis bele tudott csempészni a játékába olyan sajátos elemeket, amitől ez az egész móka újszerűnek, frissnek és robbanásveszélyesnek tűnt – és tűnik mind a mai napig. Imádtam, amit a Rage Against The Machine-ben művelt, aztán nagykanállal faltam az Audioslave-beli munkásságát is, hogy kicsit kisebb hőfokkal ugyan, de azt is nagyon szeressem, amit a Street Sweeper Social Club kötelékében, vagy Bruce Springsteen mellett csinált. És ugyan a Boss sem ment soha a szomszédba némi kis politikai aktivitásért, de hát ő azért a fasorban sem volt soha Mr. Morellohoz képest, aki nemcsak a falig vitte el a balos állásfoglalást, hanem még azon is bőven-bőven túlment. És igazság szerint pont ez volt a bajom a Művész Úr szólóprojektjével, a The Nightwatchmannel is, mert azért aki a Harvardon diplomázott, az ne legyen már ennyire végtelenül demagóg.

Annak idején, amikor a Jim Peterik-vezette Pride Of Lions feltűnt a színen, valahogy mindannyian egy addig ismeretlen, ifjú hangszálakrobatától dobtuk el az agyunkat (igaz, ekkor én még rendesen kiscserkész voltam), pedig a Peterik által megálmodott muzsika is elsőrangú volt. Toby Hitchcock minden előadói kelléket képes volt felvonultatni magasan szárnyaló, ugyanakkor testes orgánumában, amit ebben a műfajban szeretni lehet. Épp csak az tűnt furcsának, hogy egy efféle szédületes talentum neve miért nem válik ismertté szélesebb körben is... Hősünk sajnálatos módon az azóta eltelt időszak alatt sem tudott kitörni a másodvonal keretei közül, ráadásul sokáig folytatás nélküli első önálló albuma, a Mercury's Down sem szólt akkorát, mint kellett volna. Tán mondanom sem kell, hogy mindez nem Hitchcock énekteljesítményén múlt, mint ahogy most, nyolc évvel később is őt érzem a friss produkció messze legerősebb pontjának.

Alapvetően kétfajta Dream Theater-rajongó él jelenleg ezen a bolygón: az egyik már belefáradt a New York-iak futószalagon legyártott, „lélektelen" megszólalású legutóbbi lemezeibe, a másik pedig a végletekig kitart, a hiányosságok ellenére is (vakon?) bólogat. Én – ahogy az már lenni szokott – ismét egy köztes réteghez tartozom, hiszen eddig is minden újonnan megjelent Dream-anyag előítéletek nélkül csúszott le a torkomon, és a hibáikat elismerve is úgy döntöttem, hogy szórakozni akarok inkább a friss dalokon, mintsem bosszankodni. Az Arany Középúton állva ezért is lesz könnyű most belebújnom mindkét végletbe.

Frank Bello és David Ellefson – ha erre az oldalra tévedtél, aligha kell bemutatni aktuális történetünk főszereplőit. Amennyiben netán mégis, előbbi az Anthrax, utóbbi a Megadeth basszusgitárosa, akik ebben a szerencsétlen nevű projektben közösen zenélnek, a dobok mögött az A Perfect Circle-ből ismert Jeff Friedl segítségével. Öt éve már csináltak egy háromszámos EP-t, most pedig itt az első teljes nagylemez is, rajta vendégek egész sorával.

Nincs szükség komolyabb tehetségre az apró részletek észrevételében ahhoz, hogy a Way Of The Road borítójára pillantva kapásból kiszúrja az ember, hogy a kanadai srácok aktuális lemezükkel egyértelműen új korszakot kívánnak nyitni. A korábbi kardos, lézeres, koponyás, ízig-vérig metal képeknek ugyanis nyoma sincs, helyettük itt van azonban egy kissé fapados, a régi bootleg-cuccok vizuális minőségét idéző frontkép, amelyen szinte elbújtatva és sötétbe burkolva látható csak a régi logó.

Nem tudom, hányan emlékeznek még rá, de The Three Tremors néven először Bruce Dickinson, Rob Halford és Geoff Tate tervezett közös projektet még úgy 2000 környékén, amikor a főnixként feltámadt Iron Maiden a Queensryche és Rob akkori szólóbandájának vendégeskedése mellett turnézott az Államokban. A dologból végül nem lett semmi, mert ahogy mondták akkoriban, nem sikerült elég különleges dalokat írniuk, csak azért pedig nem akartak lemezt kiadni, hogy legyen egy ilyen is. Mindezt egyébként Halford Resurrection lemezének Dickinsonnal közös The One You Love To Hate dala is jól példázta. Maga a nóta odavert, de a „hűha, ezek tényleg együtt nyomják!"-faktoron túlmenően valójában nem tett hozzá túl sokat Bruce vendégeskedése: akkor is pont ugyanolyan meggyőző lett volna, ha egyedül Rob énekli fel.

Habár már februárban járunk, és ha lassan is, de egyre biztosabban kezd beindulni 2019, azért érdemes egy kicsit belekotorni még 2018 langyos tetemébe, mert volt ott egy olyan lemez, ami nagyon is a Shock!-ra kívánkozik, és eddig késtünk vele. Erik Rutan örökké morcos gránitszilárdságú gyermekéről, a komplex és legfőképp brutális death metal egyik bicepszéről, a Hate Eternalről van szó, aminek tavaly jelent meg a hetedik sorlemeze. És bizony ezúttal sem kellett csalódnunk.

Bár a szóban forgó Johnny Gioeli utóbbi húsz évét leginkább az Axel Rudi Pell-féle minden ízében európai hangvételű hard rock jellemezte, azért vagyunk egy páran, akik elsősorban mégis csak a lezserebb, tengerentúli vonalhoz párosítjuk az énekes orgánumát. Mondhatnánk, hogy Johnny bizonyos időközönként nekünk is kedvez, hisz a Hardline viszonylag rendszeresen hallat magáról (alkalmanként más muzsikusokkal), ezek a lemezek azonban – árnyalatnyi különbségekkel – inkább tekinthetők „futottak még" kategóriás megmozdulásoknak, mint igazán maradandó műveknek. Vagyis viszonyítási pontnak e tekintetben a mai napig is a leginkább Neal Schon közreműködéséről ismeretes első lemez, az 1992-es Double Eclipse tekinthető. Az ott hallható amerikaiasan tökös rockfrontemberi attitűdöt Gioeli azóta is igyekszik időről időre becsempészni repertoárjába, és íme, egy újabb kísérlet. Ehhez azonban ezúttal rendhagyó körülmények adták az ihletet. A frontember elmondása szerint ugyanis a lemezt jótékony célok szolgálatába kívánja állítani, méghozzá egy szülővárosában élő, szerencsétlen balesetet szenvedett fiatalembernek, Joe Barbernek szándékozik a bevételből anyagi segítséget nyújtani. Kívánjuk, hogy a nemes cél az elképzeléseknek megfelelő eredménnyel járjon!

Jócskán elkezdődött már az év, de néha még vissza-visszakacsintunk 2018-ra is az értékelendő lemezeket tekintve, így esett, hogy újra elővettem a dél-afrikai blues gitármágus legutóbbi albumát egy minősítés erejéig. A Perfection Kills két évvel követi Introvertigo című nagysikerű elődjét, Dan Patlansky pedig ezúttal a munkafolyamatok oroszlánrészét magára vállalva a produceri és kiadói teendőket is ellátta. A ritmusszekció változatlan felállásban – Clint Falconer basszusgitáros, Andy Maritz dobos – adta az alapot a szerzemények alá. Mellettük Dean Barrett billentyűs új arcként tűnik fel a közreműködők listáján, vele amúgy Patlansky február végétől egy rövid dél-afrikai turné keretén belül duó felállásban újraértelmezi eddigi dalait.

Egyre kétségbeesettebben próbáltam meg elfogadható indokot találni arra a több hónapos késedelemre, amit a High On Fire új albumával kapcsolatosan gyűjtöttem be nagy szorgosan, ám önellentmondón (hiszen nyilván nagyon jó az anyag, ha még az évösszegző listámra is felfért), amikor váratlanul segítségemre jött az élet. Konkrétan pedig az a meglepő esemény, hogy – jó két évtizedes elszánt pusztítás után – Matt Pike és veszett társulata áldásos tevékenysége jutalmaként megkapta a legjobb metál előadásért járó Grammyt. Nem mondom, hogy Childish Gambino elfehéredett a hír hallatán, de ez akkor is meglepetés volt. Na, nem mintha nem érdemelnék meg (ha rajtam múlna, a jó Matt már kapott volna vagy hármat), hanem mert az ilyen zenekarok egyszerűen nem szoktak kapni, maximum ha feldolgoznak egy Metallicát. Ráadásul a High On Fire muzsikája semmivel nem lett könnyebben befogadható, sőt. Elég az hozzá, hogy most legalább azt tudom hazudni, hogy direkt megvártam a cikkel, hogy nyerjenek egy Grammyt.

Miközben a Metallica tagjai szó szerint azt sem tudják már, milyen újabb és újabb nekibuzdulásokkal foglalják el magukat, és tényleg minden totálisan önmagáért való dolgot felvállalnak, akusztikus koncertanyaguk még sosem jelent meg. A háttér bizonyára érdekes, kizártnak tartom, hogy a '90-es években, az MTV Unplugged széria fénykorában ne futott volna be hozzájuk ajánlat ilyesmire, de James Hetfieldék mindig csak és kizárólag a saját fejük után mentek, szóval bizonyára okkal maradt ki eddig a dolog. Most azonban ezt is megértük.

Kicsit pihentettem az új Soilworköt a megjelenés után, ugyanis nem akartam a lemezt elhamarkodottan az egekbe dicsérni a kezdeti lelkesedés közepette. De mivel a Verkligheten most, egy hónap után is ugyanolyan mellbevágóan erősnek tűnik, mint amikor január elején kicsúszott, nem nagyon maradt más választásom. Mivel a többségnél gyors fellobbanásokhoz és fokozatos ellaposodáshoz szoktunk, valahol egészen meglepő, ha egy bő két évtizede alkotó zenekar ennyi idő után letesz az asztalra egy olyan lemezt, amely egyszerre száz százalékosan jellemző rájuk, mégis képes újat mutatni a jól bejátszott stílusban, emellett kellően változatos, és tele van óriási dalokkal. Itt most mégis ez történt.