CD kritika

Egy újabb projekt, amely garantáltan többre lenne hivatott. Mármint a Die Klute esetében én a magam részéről tényleg nem nagyon értem, miért nem karolta fel egyetlen nagyobb cég sem a formációt, amikor Jürgen Engler, a Die Krupps frontembere, Dino Cazares, a Fear Factory gitárosa, illetve a dán Leæther Stripből ismert Claus Larsen egyesítette benne erőit. Oké, hogy manapság senki sem kalkulálhat százezres eladásokkal egy efféle lemez esetében, pláne, ha az adott zenekar nem is turnézik, de ekkora nyilvánosságnál azért így is garantáltan többet érdemelne a Planet Fear...

Tulajdonképpen már a nyíltan Ed Repka klasszikus munkáira hajazó – de valójában Dan Goldsworthy által készített – borító elárulja az összes lényeges információt a Xentrix visszatérő nagylemezéről. A brit thrasherek pont olyan zenével követelnek maguknak helyet huszonhárom évnyi lemezínség után, amilyet a rájuk emlékező maroknyi ember vár. Ez alighanem így is van rendjén, bár a pár évvel ezelőtti újjáalakulás óta két klasszikus arc, Chris Astley énekes/gitáros és Paul MacKenzie basszer is eltűnt a képből. Kristian Havard gitáros és Dennis Gasser dobos így Jay Walsh énekes/gitárossal és Chris Shires bőgőssel rúgta be ismét a gépezetet.

A tunéziai Myrath surranópályán nőtt az utóbbi években szabad szemmel is elég jól láthatóvá. Jelenségről egyelőre nem akarok beszélni, annyi azonban biztos, hogy a hagyományos, dallamos-progos heavy metalt arabos-keleties ízekkel vegyítő zenekarban bőven rejlik még potenciál a jövőre nézve. Magyarán szólva simán válhatnak még a jelenleginél is nagyságrendekkel sikeresebbé, és a friss Shehili album hallatán határozottan úgy gondolom: nemcsak tisztában vannak ezzel, hanem egyenesen be is célozták a még komolyabb státuszt.

Bevallom őszintén, hogy a 2007-ben alakult, svéd Royal Republicot eddig még soha nem voltam képes komolyan venni. Elkönyveltem őket befutott, agyonhájpolt divatbandának, akik amellett, hogy képesek megtölteni az észak- és nyugat európai fesztiválokat az új generációból kikerülő lelkes rajongókkal, még alkalmazkodnak is az éppen aktuális trendekhez. Kevés kivétellel az ilyesmi eleve nem tűntet fel jó színben senkit nálam, ezért előítéleteimnek „köszönhetően" nem is próbálkoztam soha a zenéjükkel. Aztán végül a szerkesztőség tagjainak ítélőképességeibe vetett tudatalatti bizalmam, és az ebből kipattant kíváncsiság végül győzedelmeskedett a közömbösség felett. S milyen jó, hogy így alakult, hiszen azóta a Club Majesty gyakorlatilag kirobbanthatatlan a médialejátszóimból.

Bármennyire is definitív hard rock album volt annak idején a cseppet rosszul időzített Double Eclipse, illetve akármekkora tehetség Johnny Gioeli barátunk, a Hardline név 2019-ben már nem tud valódi lelkesedést kiváltani belőlem. Az annak idején Neal Schont is soraiban tudó, majdhogynem szupergroup-felállás a debütön elkapott valami olyasfajta mágiát, amely esetükben máig egyszerinek és megismételhetetlennek tűnik. Ennek okát még csak nem is feltétlenül a gitároslegenda későbbi mellőzésében látom, azzal együtt, hogy egy Schon-féle világbajnok zenész jelenléte nyilvánvalóan hatással van a végeredményre. A probléma valódi forrása egynéhány éve véleményem szerint sokkal inkább Gioeli koncepciója, avagy annak hiánya. A kezdetben még valamelyest respektálható útkeresést a 2012-ben napvilágot látott Danger Zone valami elképesztően csúfondáros módon rántotta vissza a tizenkettőegytucat retrózás világába, majd e skatulyába sikeresen bele is ragadt a társaság. Vajon véletlen egybeesés volna-e, hogy az említett korszakhatártól datálható a Frontiers Records egyik „udvari zeneszerzőjével", Alessandro Del Vecchióval való kollaborációjuk? (Költői kérdés volt.)

A Death Angel legutóbbi albumára, a két évvel ezelőtti The Evil Divide-ra nagyon durván rákattantam, és azóta is Mark Oseguedáék újjáalakulás óta kiadott legjobb lemezeként tekintek rá. Noha a Humanicide is erősre sikerült, most azért egy fokkal visszafogottabb a lelkesedésem. Összeségében bejön az album, de míg legutóbb minden felesleges zsírt lenyestek, és tényleg úgy rongyolt át az emberen a banda, hogy nem lehetett kivédeni, ezúttal akad egy-két olyan darab is a sok tetszetős között, amelyeket még lehetett volna tovább gyúrni.

Ezekben a vészterhes időkben, amikor az olyan, egykoron szebb napokat látott csapatok, mint a Backyard Babies vagy a Turbonegro egyre vacakabb lemezeket zúdítanak ránk, a The Hellacopters meg a Gluecifer nemrégiben visszatértek ugyan halottaikból, de minek, hiszen csak a régi dicsfényt próbálják újrapolírozni, a The Hives-ról meg igazából azt sem tudom, hogy gunnyaszt, vagy dög is már, szóval akkor már nagyon ideje volt, hogy valaki jól seggbe rúgja ezt az egész, punk és rock and roll alapokon nyugvó, de mindenkor bődületes dallamokkal támadó, egyszerre megbotránkoztatóan szutykos és imádnivalóan slágeres stílust. Erre a feladatra az általam ismert legtökéletesebb egyént pedig úgy hívják, hogy David Leslie Walls, barátainak és ellenségeinek csak Ginger, aki mindig is az egyik legerősebb volt az ilyesmiben. Kár, hogy mind ő, mind pedig Wildhearts névre hallgató bandájának mindenkori tagsága legendásan nehéz természettel bírt, és jó tíz éve, az inkább csak „futottak még″ jellegű, mint az egész életmű lezárására alkalmasnak tűnő ¡Chutzpah! óta nem is műveltek együtt semmi izgalmasat.

Kristian „Gaahl" Espedalt a Gorgoroth második, blackmetal-történetileg jóval kevésbé jelentős korszakának frontembereként ismerte meg a Nagyérdemű, és egészen a legutóbbi időkig semmi különösebb okát nem láttam annak, hogy ezt a nézőpontot árnyalni volna szükséges. Az Infernus által a nevezett brigádból végül kitessékelt énekes a Gorgoroth A.D.-ként indult God Seedben sem akart gyökeresen mást mutatni önmagából, mint annak előtte, mindezzel pedig sokan ki is tudtak volna békülni, kivéve hősünket. A jobban értesült és/vagy kíváncsibb rajongók mindeközben azért tudatában voltak a Wardruna, vagy akár a hűlő poraiból feltámasztott Trelldom létezésének, és okkal számítottak valami váratlanra. Nos, a GastiR – Ghosts Invited elhozta ezt, sőt, a friss anyag még a titkos várakozásokhoz képest is meglepőre, mi több, megdöbbentőre sikerült.

A sztori ugye az, hogy Duff McKagan ki akarta adni magából mindazon tapasztalatokat, amelyeket a Not In This Lifetime turnén szerzett szerte a világon, meg úgy általában véve is a kevés tényleg író-olvasó-gondolkodó rocksztár egyikéről beszélünk, akinek számos témáról akad némi fogalma, így ebből adódóan véleménye is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a basszer rockosabb ötleteinek – elvileg... – lesz helye máshol is a közeljövőben, teljesen érthető, hogy a Tenderness abban a stílusban fogant, amelyikben. Viszont a lemez sajnos ezt tekintetbe véve sem túl meggyőző.

Bármennyire is szimpatizáltam eleinte a svéd glam/hardrocker Crazy Lixxszel, a jó párszor lepörgetett friss lemez kapcsán egyszerűen semmi, de tényleg semmi olyan gondolat nem fogalmazódott meg bennem, amit mindenáron monitorra kellene vetnem. Ennek ellenére most mégis ez történik, hiszen a hajmetal legnagyobb rajongójának kikiáltott Andor kolléga már biztosan összedörzsölt tenyerekkel és a szivárvány színeiben fortyogó tekintettel várja e megemlékezést, hogy aztán tiszta erőből döngesse meg egymás után tizenhétszer a Forever Wildot. De ne ugorjunk ennyire előre.

Bevallom, amikor végre rátehettem a kezemet e death-legenda visszatérő/bemutatkozó anyagára, nem gondoltam volna, hogy ennyi időt kell majd rászánnom arra, hogy eldöntsem végre, tetszik-e a Paradox vagy sem. Eleve nem könnyű egy több évtizedes múltú csapat jelenkori munkáját értékelni, főleg, ha az egy olyan formáció, amelyik a zsáner meghatározó alakja, és egy The Key meg egy Thresholds van a háta mögött. Eleve mit szabad, vagy nem szabad elvárni egy ennyire sajátos világú progresszív death-zenekartól? Vagy inkább: miben reális reménykedni?

Jó hat éve nem jelentetett meg saját dalokat tartalmazó anyagot Graffin professzor és díszes kompániája (sőt, a karácsonyi énekeket rejtő meglepetésük is még 2013 végéről való), így aztán bőven-bőven ideje volt már, hogy ők is megemlékezzenek újdonsült jóbarátjukról, Donald Trump Elnök Úrról, és az uralkodását jellemző társadalmi folyamatokról. A jelzett időszakban ráadásul igen komoly átrendeződés ment végbe a punk rock veteránok táborában is: minden idők egyik leginkább elálló füleinek büszke tulajdonosa, Greg Hetson gitáros nem sokkal az egyébként igazán remekül sikerült True North után szedte sátorfáját, és ugyan nem volt alapítótag (mint ahogy fő dalszerző sem), de azért jó három évtizedet csak lehúzott a bandában, úgyhogy mindenképpen jelentős űrt hagyott maga után. Nála is nagyobb veszteség azonban, hogy az a Brooks Wackerman is a távozás mellett döntött, aki kábé a színtér egyik legfeszesebb dobosa, és ha meg is értem, hogy számára azért sokkal nagyobb kihívás lehet az Avenged Sevenfoldban játszani, mindenképpen sajnálom, hogy lelépett. Pláne, hogy utódja, Jamie Miller azért nagyon nem egy ligában játszik vele (mint ahogy a Hetson-utód Mike Dimkich sem mutat semmi eget verőt).

Téglás Zolit aligha kell bárkinek is bemutatni, bár az énekes szólózenekarát az Ignite-nál lényegesen kevesebben ismerik. Ha te is ebben a cipőben járnál, hibát követsz el, főleg, ha szereted a nagyívű dallamokkal teli hard rock zenét. Igen, jól olvastad. Bár valószínűleg ezt is csak azoknak kell külön magyarázni, akik nem hallották az Ignite utolsó pár lemezét, hiszen mondjuk a kiválóan sikerült, legutóbbi A War Against You egyes dalainak már konkrétan több köze volt a KISS-féle stadionrockhoz, mint akármilyen hardcore-zúzdához. Zoli barátunk köztudottan a dallamos muzsikák óriási híve, ebben a bandában pedig ezt az oldalát éli ki, méghozzá minden túlzás nélkül roppant magas színvonalon.

Ha úgy nézem, az élet valamelyest kárpótolta Doug Aldrich gitárost azért, hogy karrierje első és legkreatívabb tizenöt évét kis túlzással szólva anonimitásban, leginkább a szakma által számon tartva kellett eltöltenie, hiszen a 2000-es években Ronnie James Dio és főleg David Coverdale oldalán végül csak megkapta a sors felhatalmazását arra, hogy szerte a világon szélesebb közönségrétegek is megismerhessék a nevét. Manapság sem megy neki rosszul, hiszen a kiválóan menedzselt The Dead Daisies oszlopos tagja, ami a mostani viszonyok közepette kimondottan sikeresnek számít, de a Frontiers kiadó jóvoltából részt vesz a megélhetési rockban utazó Revolution Saints projekt mindenkori megmozdulásaiban, és még szívügyét, a Burning Rain zenekart sem kell nélkülöznie. Más kérdés, hogy az Észak-Karolinában született gitármágus munkásságának igazi gyöngyszemei, a Lion és a Bad Moon Rising zenekarok albumai, plusz az első két Burning Rain továbbra is a kriminálisan ismeretlen kategóriába sorolandók, és emiatt azért lehetne benne némi keserűség - bennem legalábbis biztosan lenne. Doug azonban nem az a fickó, akinek félig üres a pohara, és az általa játszott muzsikán is egyértelműen átjön, hogy elégedett ember, aki békében él önmagával.

Nem volt könnyű helyzetben az Amon Amarth a legutóbbi Jomsviking konceptuális játéka után, az efféle albumokat ugyanis soha nem egyszerű folytatni, főleg, ha még olyan jól is sikerülnek, mint a 2016-os anyag. Az egyik lehetséges kiút a további dallamosodás lehetne, ezt azonban a csapat a Berserker tükrében nem kívánta meglépni, és lehet, hogy nem is sülne el túl jól a dolog. Viszont egy „sima" új album esetében mindig ott rejlik ilyenkor a kockázat, hogy nem tűnik majd kellően izgalmasnak a különlegesebbre vett előzmények fényében.

Egy új Darkthrone-lemez megjelenése hallgató és kritikus számára egyaránt ünnep. Az alkotók esetében ez nyilván sosem lehetett kérdés, hiszen Fenriz és Nocturno Culto önmagának és önmagáért való kettőse egyetlen olyan lépésre sem hajlandó, ami nem a kedvük szerint történik. Örömzenéről beszélni black/doom/death metal esetében talán nem szerencsés, de ha a Darkthrone-ról van szó, mindenképpen indokolt. Mindehhez pedig meg sem kell hallgatni a friss produkciót – mondjuk én megtettem, még ha az olvasók zöme ezúttal is vitába száll majd velem ez ügyben. A Trve Metal Influenszerré avanzsált Fenriz most sem beszélt félre a felvezető nyilatkozatokban, az Old Star egy újabb Kinyilatkoztatás, Vezérlő Csillag és Fáklya egyszerre, amely a következő három évre ellát minket útmutatóval, a körülöttünk bűzölgő mocsárban gázolva.

Bizonyos zenekarokat akarva-akaratlanul beszorítanak egy skatulyába, amelyből aztán nincs kiút, bármit csinálnak is. A Soen számára ez „a legtoolosabb banda" jelzővel ragadható meg leginkább, bár ha valakinek eddig nem sikerült túllendülni ezen, a svédek legújabb, Lotus című lemeze után talán majd másként látja a dolgot. Ugyanakkor talán akadnak olyanok, akiknek nem cseng ismerősen a zenekar neve. A 2004-ben életre hívott svéd progresszív metalcsapat számos tagcserén esett át az elmúlt években, a jelenlegi felállást olyan nevek alkotják, mint Joel Ekelöf énekes (ex-Willowtree), Lars Ahlund billentyűs-gitáros, Stefan Stenberg basszusgitáros, a tavaly csatlakozott Cody Ford gitáros, illetve a zenekar húzóneve, Martin Lopez dobos, aki az Opeth és az Amon Amarth ütőseként vált ismertté.

Némileg meglepően indul az új Enforcer, a Die For The Devil ugyanis nem a svéd csapattól megszokott NWOBHM-feelinggel támad, hanem sokkal inkább idézi valamelyik Frontiers-istállós honfitársukat, mint saját magukat. Akár a riffet, akár a refrént tekintjük, az Enforcernél eddig leginkább megkerülhetetlen korai Maiden helyett a '80-as évek Scorpionsa ez, de olyan szinten, mintha még a hajlékonyan dallamos szólót is maga Matthias Jabs álmodta volna meg bő három és fél évtizeddel ezelőtt. Nekem tetszik, de biztos sokan hüledeznek majd a hallatán ettől a csapattól...

„Volt egyszer egy zenekar. Kicsit mást akartak csinálni, kicsit beskatulyázhatatlanok voltak, kicsit megelőzték a korukat, kicsit nehezebben befogadhatók voltak, és kicsit belebuktak ebbe az egészbe" – kezdtem mondókámat jó pár évvel ezelőtt, a Nomad Hotel Polimerjéről írt ismertetőben. A sorok az egykori The Bedlam zenekarra vonatkoztak, és mindenki nyugodtan vegye úgy, hogy azt a bekezdést most ide is leírtam (bátrabbak akár vissza is olvashatják). Mert ide is illik, sőt, ide illik csak igazán, hiszen a – William S. Burroughs-idézet ide vagy oda, szerintem igencsak béna elnevezésű – Storm The Studio háromnegyede bizony egykori Bedlam Boy: Hankó „Judy" Zoltán gitáros, Újvári Petya dobos, és – ami a legfontosabb – a bő egy évtizede Japánba távozott Fodor „Fodi" Zoltán énekes is itt van, továbbra is remek hangjával és lírai, látomásos-áthallásos szövegeivel. Hozzájuk csapódott a Fish!-ből Binges Zsolti basszer, és igazából ehhez a felálláshoz mást már nem is nagyon fűznék hozzá, mint hogy a Bedlam Inside Ash albumát mind a mai napig a valaha született legjobb magyar lemezek közé sorolom.

Ritka madár a mai színtéren a richmondi Inter Arma negyedik nagylemeze. Noha napjainkban is telített az underground ilyen meg olyan alakulatokkal, viszonylag ritkán futok bele olyasmibe, ami képes a zsigereimig hatolni, meglepni, felrázni, de eközben úgy csap pofán, hogy közben valami egyre ritkább izgalmat, és igen, furcsán perverz élvezetet érzek a hallgatása közben. T.J. Childersék úgy keverik a régi kártyákat, hogy a végeredmény frissessége magasan kiemeli az átlagból a lemezt, és egyben azon kevés mű egyike a mai felhozatalból, amelyet tényleg előremutatónak nevezhetünk.

Ideje volt már, hogy jöjjön az új Moby Dick-lemez, hiszen az ország elsőszámú thrash metal monolitja 2014-ben jelentkezett utoljára friss dalokkal. Az öt év után idén végre megjelent Terápiával viszont bőséges termést arathatnak a rajongók, hiszen a korong tizennégy nótát rejt, amennyi a 2003-as Golgotát leszámítva soha, egyetlen stúdióanyagukon sem volt még hallható.

Noha Jim Matheos minden jel szerint remekül elvan a jelenlegi Fates Warninggal, azért nem tud teljesen elszakadni a csapat első énekesétől, John Archtól, hiszen ez már a második teljes nagylemezük közösen. Oké, a Sympathetic Resonance megjelenése óta eltelt nyolc év, de itt az anyabanda sem feltétlenül szokott kapkodni... Ráadásul ha hozzávesszük, hogy az albumon jelenlegi és régi Fates-muzsikusok egész sora működött közre Mark Zondertől kezdve Joe DiBiasén, Frank Arestin és Joey Verán át egészen Bobby Jarzombekig, tényleg kvázi osztálytalálkozónak is tekinthető a Winter Ethereal.

Ahogy a tavalyi évértékelőben is megírtam, a soron következő és sokszorosan elhalasztott Whitesnake-lemeztől már nem vártam semmit. Aztán amikor megérkezett az albumot felvezető, egyébként jófajta Winger-riffel felvértezett, de összességében kiábrándítóan giccses Shut Up And Kiss Me „Balázs Palit idéző, ripacskodó klipje" (Ádám barátomat idéztem), kimondottan megriadtam a látottaktól-hallottaktól. Nem segített ezen a következőnek felfedett Trouble Is Your Middle Name sem, ez a Coverdale/Page-ízű, de ama projekt színvonalától fényévekre elmaradó zsenge sem. Mielőtt azonban végleg leszámoltam volna David Coverdale bandájával, megérkezett a teljes album, amelynek hallatán megkönnyebbülten nyugtázhattam: azért nem minden fekete és fehér.

Eddig sem csináltam belőle titkot, hogy szeretem a Grand Magus utóbbi bő tíz évben felvett vonalát. JB-ék a korai éra tisztán doomosabb iránya felől jutottak el egy heavy metalosabb, hősiesebb stílus felé, viszont az annak idején a Spiritual Beggarst is megjárt frontember dallamvilágához zsigerileg vonzódom. Ráadásul a dalszerzési képességük mit sem kopott az évek során, azzal együtt sem, hogy az irány ma már más, mint amit eleinte képviseltek.

1985-ben egy fiatal seattle-i pár gondolt egy nagyot, és összehozott egy válogatást hat olyan helyi bandával, amikről úgy gondolták, hogy még vinni fogják valamire, és kár lenne veszni hagyni őket. Igazuk volt. Ez volt a Deep Six, a Chris Hanzsek és Tina Casale által összegründolt kompiláció, amiben olyanok nyújtogatták a világ felé oroszlánkörmeiket, mint a Soundgarden (a valaha volt legelső felvételeikkel), az akkoriban már Seattle környékén egészen jól csengő nevű Melvins, továbbá az a Green River, amiben ott figyelt a jóval későbbi Pearl Jam-es Jeff Ament és Stone Gossard (meg persze a Mudhoney-főnök Mark Arm), valamint a Wood-fivérek által uralt Malfunkshun. Nem semmi névsor, és akkor azt még nem is említettem, hogy a szintén itt debütáló Skin Yardban nem csak a későbbi producerlegenda Jack Endino küzdött, hanem minden idők talán legjobb grunge-dobosa, Matt Cameron is.

Gyönyörű szép illúzió volna, de egészséges realitásérzékkel bíró ember aligha gondolhatta komolyan, hogy a hetedik Rammstein-sorlemez azért várat magára ennyit, mert egy olyan mérvű mestermű születik a műhelyben, ami folyton szétfeszíti saját kereteit. Egyrészt veterán csapatok, ez esetben létezésük huszonötödik (!) évében ritkán dobálnak le atombombát, másrészt jól dokumentált, hogy már az előd Liebe ist für alle da is milyen elképesztő kínok között, keserves lassúsággal öltött formát, és bár a kolléga annak idején magasra értékelte, azért messze nem emelkedett a csapat csúcsalkotásainak magasságába. Tényleg nem volt az rossz anyag egyébként, de hiányoltam belőle a valódi, átütő erőt, azt a pluszt, amitől igazán felkapom rá a fejem – végül viszont határozottan megszerettem. Nem akarok a Nagy Megfejtő szerepében tündökölni, de szerintem az van, hogy a Mutter szuperszonikus sikere taccsra tette annak idején a banda lelkét, aztán a Reise, Reise még feljebb tornázta a lécet, azóta pedig jobbára csak vegetálnak Till Lindemannék időben és térben, nem feledve azért, hogyan kell szórakozni és szórakoztatni.