CD kritika

Nem könnyű feladat Warrel Dane utolsó, sajnos posztumuszként kiadott lemezéről írni. A megjelenés előtt egy hónappal már a Century Media jóvoltából meghallgathattam volna... majd pont egy hónapig halogattam, hogy majd holnap, majd holnap. Próbáltam kitolni az időpontot, hogy „utoljára először" hallhatok dalokat Warreltől. Aztán erőt vettem magamon és végighallgattam egyszer. Aztán jó sok hét után került csak sor a második alkalomra. Persze nem volt teljesen ismeretlen a zene számomra, hiszen a koncerteken már felbukkant az As Fast As The Others, Warrel pedig a halála előtt pont egy hónappal hívott fel, és nagyjából a teljes lemezt lejátszotta – meg elénekelte – telefonon keresztül. Szomorú így visszagondolni, hogy megvolt a saját, exkluzív lemezbemutató koncertem...

Sok régi zenekar át- és visszarendeződését megéltük már, és sok hasonlót fogunk még látni a jövőben, de vannak esetek, amikor bizonyos embereknek egész egyszerűen ott a helyük az adott bandában. Mert bár a Metal Church folyamatosan aktív volt és korrekt lemezeket szállítottak Ronny Munroe énekessel is, Mike Howe talán kissé váratlan és meglepő visszatérésekor maga Ronny sem lehetett más véleményen, mint hogy így kell lennie (illetve lehet, azért is távozott, hogy így legyen). Pedig – és ezt fontos kiemelni – a srác nemcsak hangterjedelemben, de kiállásban is simán verte a késői David Wayne-t és pláne a mai Howe-ot. A '80-as évek végi, '90-es évek eleji, huszonéves Mike-ot viszont – aki a Headbanger's Ball érában rövid ideig klipbandaként is jegyzett Metal Church arca is volt egyben – nem tudta volna senki überelni.

Első pillantásra egyértelműnek tűnt a helyzet. A death metal aranykorszakában felbukkant angol Cancer komoly név a szakmában, első három lemezükkel a '90-es évek kezdetén sokat tettek az irányzat erősödéséért, huszonhárom év után pedig most ismét az alapfelállást köszönthetjük viszont, magyarán minden adott egy bivalyerős lemezhez. Gondoltam én, és még az igénytelen borító sem tudott rontani a bizakodásomon. Azonban nem minden Cancer, ami zajos, a Shadow Gripped pedig többszöri hallgatás után is összezavar.

Nem hittem volna, hogy valaha is kapunk még új dalokat Steve Perrytől. Utoljára ugye 1996-ban, a Journey Trial By Fire lemezén hallhattuk minden idők egyik legfantasztikusabb rockénekesét, aki a zenekarral történt újabb szakítását követően gyakorlatilag eltűnt a világ szeme elől, súlyos magánéleti tragédiája – felesége halála – pedig csak még inkább remetévé tette. Most azonban, huszonkét évvel a Trial By Fire, illetve huszonégy évvel a legutóbbi szólólemez, a For The Love Of Strange Medicine után itt a Traces. Ezt is megértük...

Amikor Jason Beckerre gondolok, kicsit mindig elszégyellem magam. Mert itt vagyok én, az átlagember a magam hétköznapi problémáival, kicsinyes játszmáimmal, esetleges munkahelyi és magánéleti konfliktusaimmal, miközben tízezer kilométerrel nyugatabbra magatehetetlenül, mozdulatlanságra kárhoztatva fekszik ez a csodálatos elme, az emberi nagyság, akaraterő, kitartás és életszeretet mintapéldája, majd' huszonöt éve. Jasont könyörtelenül megfosztotta a sors szinte mindentől, amire predesztinálva volt, mégis Dávidként küzd és harcol Góliát ellen, és bár jól tudja, hogy csupán időt nyerhet, nem adja fel. Meg sem fordul a fejében. Mert még rengeteg dolga van az életben a saját maga által kitűzött célokat pedig nem téveszti szem elől.

Roppant hálás alanya a kritikáknak ez a veterán norvég csapat, akik a lehető legjobb értelemben viselik magukon a „megbízható minőség" védjegyet. Már a 2008-as újjáalakulás óta is eltelt egy évtized, az Einherjer pedig azóta is nyílegyenesen halad előre a méltósággal öregedés útján. Tömegtermeléssel nehezen lehetne vádolni őket, hiszen a teljes életművet összegezve mindössze hét albumot és két EP-t találunk a gyűjteményben, plusz a Dragons Of The North című alapművük nemrégiben újra felvett évfordulós újrakiadását. Negyed évszázad, ennyi áll Frode „Grimar" Glesnes bőgős/énekes és Gerhard „Ulvar" Storesund dobos főműve mögött, leszámítva azt a néhány inaktív évet a Blot és a Norrøn albumok között. Utóbbi két lemez, bár egymás után következtek a sorban, a két végletet képviseli az Einherjer pályafutásában, és nem meglepő módon a Norrøne spor sokkal inkább a Norrønnel mutat rokonságot.

Nem túl sok hely lehet a világon, ahol egy korábban jobbára páriaként kezelt, lemezkiadástól és koncertezéstől rendre eltiltott rockénekesnek – aki önmagát előszeretettel nevezte a Nemzet Csótányának – megadatott volna a lehetőség, hogy eljátssza a világirodalom egyik legismertebb tragédiájának címszerepét. A Magyar Népköztársaságban azonban ez a csoda is megesett, és első hallásra talán meredeknek tűnhetett, hogy az addigra már „ricsétlenített" Feró belebújjon az örökkön merengő dán királyfi bőrébe, a dolog igenis működőképes lett. Kislemez, nagylemez, majd több színházi előadás és koncert – ezek jelezték a siker útját. Most pedig laza harminckét év elteltével CD-n is beszerezhető a sajátos Hamlet.

Mindenképpen érdekes a Dream Child felbukkanása, hiszen Ronnie James Dio egykori zenészei közül Craig Goldy és Simon Wright a Dio Disciples-ben is együtt zenél, és elméletileg hamarosan onnan is érkezik majd egy saját dalokkal teli anyag a számtalan turné után. A Dream Childban mindenesetre játszik mellettük egy harmadik nagy veterán is Rudy Sarzo személyében, aki más bandák mellett ugye szintén basszusozott a DIO-ban egy rövid ideig (bár már messze nem a klasszikus korszakban), és talán az MSG-s Wayne Findlay gitáros/billentyűs sem szorul külön bemutatásra. Mint ahogyan a Frontiers guruja, Alessandro Del Vecchio sem, aki társszerzőként és producerként egyaránt közreműködött a lemezen. Egyedül az Argentínából leakasztott énekes, Diego Valdez ismeretlen figura, viszont az itt nyújtottak alapján aligha marad tartósan így a dolog...

Most már tényleg bevallhatom: sokkal többet vártam a Muse-tól. Nem feltétlenül az új lemez kapcsán – azt rögtön kivesézem –, hanem úgy általában pályafutás/eredetiség/útmutatás szempontjából. Persze félreértés ne essék, vélhetően nincs okuk panaszra a srácoknak, ugyanúgy megtöltik a koncerttermeket, ha épp turnéra indulnak, az ázsiójuk még mindig az egekben, de... És itt az a bizonyos de, ami miatt kényelmetlenül fészkelődöm az utóbbi négy lemez kapcsán. Amilyen izgalmasan indult a zenekar útja – sokan az új Queennek kiáltották ki őket, ami persze erős túlzás, főleg, hogy kimondottan szeretnek ötleteket kölcsönvenni Brian Mayéktől, és beépíteni a saját zenei világukba –, olyan tipikus, divathullámokra ráülő csapat lettek, girbegurba fejlődési útvonallal. Így a rajongásomat félretéve, néha csak vonogatom a vállam két lépés távolságból, hogy ez most mégis mi.

Nagyon szeretem az In The Woods... zenekart. Külön kisregényt érdemelne, hogy zenei ízlésem alakulásában mennyi mindent köszönhetek a kristiansandi srácok életművének, különösen az abszolút csúcs Omniónak és az évek során elhintett 7"-es kislemezeket egy kalap alá rendező Three Times Seven On A Pilgrimage válogatásnak. Az a történet azonban az ezredforduló környékén lezárult, és meglepő lehet ezt mondani, de az utolsó szeget talán éppen a Cease The Day veri majd be az ItW... koporsójába. Nem kellett ehhez meghallgatnom a lemezt, pusztán a résztvevők névsorából is kiderül mindez, és ha így állunk hozzá, legalább nem járunk tévúton. Ez egy roppant kellemes, különösebb átütő erő nélküli dalcsokor, amit nem szabad abban a dimenzióban kezelni, mintha egy ItW...-album lenne, mert valójában nem az. Ha pedig így teszünk, hamar kiderül, hogy amúgy nincs vele semmi különösebb gond.

Valami nincs rendben a világgal mostanában... Ilyen és hasonló gondolatok fészkelik be magukat az agyamba szinte minden áldott nap, és most elérkezett az a pillanat is, amikor egy friss Conception-minialbum hallgatása közben jutnak eszembe ilyesmik. Ez eleve nem tüntet fel jó színben nagyon sok mindent, hiszen a kultikus norvég zenekar húsz-huszonöt évvel ezelőtti munkássága megkerülhetetlen klasszikusnak számít progresszívmetalos körökben, és a két évtizednyi szünet utáni összeborulás papíron csakis kellemes perceket jelenthet. De sajnos azt kell mondanom, hogy ezúttal ilyesmiről szó sincs, illetve, hogy ez így, ebben a formában kicsit túlzás.

Waldemar Sorychta a Grip Inc. óta hatalmas kedvencem, és kissé sajnálom is, hogy a mindenféle stúdiós munkák, illetve bérgitárosi melók mellett sokkal kevesebb időt fordított az elmúlt bő másfél évtizedben a saját dolgaira, mint amennyire egy ilyen kaliberű figurától elvárná az ember. Most mindenesetre úgy tűnik, valami változott, hiszen tavaly újraélesztette régi csapatát, a Despairt, és nemrég kijött új bandája, a Mandrah első minialbuma is.

A tök jó csengésű Northward név Floor Jansent és Jørn Viggo Lofstadot takarja, akik még valamikor tíz évvel ezelőtt vetették el jelen projekt magvait, aztán az élet végül úgy hozta, hogy a megírt és részben felvett dalok csak most nyerték el végleges formájukat. Mivel Floor melója a Nightwish élén teljes embert kíván – végül ugye még a szívügy ReVamp sem fért be mellé –, és Lofstadnak is akad elég elfoglaltsága a Pagan's Minddal, szigorúan stúdióformációról beszélünk, aminek valószínűleg nem is lesz folytatása. Viszont a végeredmény ismeretében azt kell mondanom, jó, hogy erre a lemezre szakítottak időt, mert állatira hallgattatja magát.

A Fifth Angel második lemeze, az 1989-es Time Will Tell az akkori korszak egyik legkedvesebb albuma számomra, a seattle-i brigád ugyanis párját ritkító érzékkel fuzionálta rajta önnön US metal gyökereit a '80-as évek végének hajmetalos könnyedségével. Míg a csapat 1986-os bemutatkozó anyaga inkább az epikus power metal felé hajlott és olyan kortársak munkáival volt rokonítható, mint a Leatherwolf, a Jag Panzer és az Armored Saint, addig a három évvel későbbi folytatás inkább abban a ligában focizott, ahol a Dokken, az XYZ, a Shark Island és a Cry Wolf. Persze azt a lemezt már egy multi, az Epic adta ki, James Byrd gitáros helyén pedig már Kendall Bechtel pengetett, a korszellemhez megfelelően asszimilálódott, némileg kommerszebb hangvételű eresztés így is összehasonlíthatatlanul erősebbre és emlékezetesebbre sikerült elődjénél.

A kanadai Monster Truck 2016-os Sittin' Heavy albuma az utóbbi évek egyik kiemelkedő produktumának számított a húzós rockvonalon. A csapat elég jó nevet is szerzett magának a színtéren – nálunk is nagy sikert arattak az Arénában a Nickelback előtt –, így sokat vártam a folytatástól. A True Rockers ehhez képest ugyan elég jól sikerült, de az elődjét egyértelműen jobban szerettem.

Lemez-turné-turné-lemez-turné-turné. Számtalanszor hallhattál már az évekkel ezelőtt állandósult körforgásról, amelybe egyre több zenekar kényszerül a zeneipari változások miatt. Lemez nélkül nincs turné, turné nélkül pedig nincs miből megfinanszírozni a következő anyagot. Bizonyos szint alatt ráadásul egyikben sincs túl nagy zseton, a mókuskerék így csak forog tovább, az adott csapat pedig szép lassan kiég, jobb esetben pedig szimplán csak beleszürkül önmagába. És nyilván nem véletlen, hogy ezt a rövid kis merengőt pont az idei Primal Fear nagylemez kapcsán olvashatod, a németekkel ugyanis pontosan a fenti történt.

Jelen pillanatban kicsit úgy érzem magam, mint az autópályán guruló figura a közismert viccből, aki hallja a közlekedési híreket a forgalommal szemben haladó őrültről, és szembesül vele, hogy bizony nem is csak egy van belőlük... Hogy aztán én tájolom be rosszul a helyzetemet, vagy csakugyan széllel szemben kritizálok, döntse el mindenki maga. A gép ugyanis ezúttal egy olyan albumot dobott, amelyről eddig egyöntetűen magasztaló visszajelzéseket találtam, és emiatt már a legelső hallgatást követően is furcsa, kellemetlen és feszengő érzések kavarogtam bennem. Ugyanis egyáltalán nem éreztem azt a potenciált Alapi István legújabb opuszában, amelyet az említett hangok alapján kellett volna.

Évtizedekkel ezelőtt történt, hogy Polly elcsavarta a fejem. Nem ő volt az első szerelmem, nem is ő volt a legnagyobb, de akkor is, maradandó nyomot hagyott bennem, annyit mondhatok. Kedveltem a kiszámíthatatlanságát, hogy mindig meg tudott lepni, és hogy olyasmit művelt, amit idehaza szinte senki. Büszke voltam rá, hogy nem feküdt össze bárkivel, nem akart mindenáron jóban lenni mindenkivel, és ha éppen emiatt nem tudott érvényesülni, hát jó volt úgy is. Persze voltak vitáink, néha összevesztünk, egyszer még azt is eljátszotta, hogy halott. De csak azért, hogy később megkettőzött erővel térjen vissza, én pedig jót röhögtem magamon, hogy milyen szépen besétáltam a csapdájába. Aztán nem sokkal később tényleg meghalt.

Pár hónapja megjelent már ez a lemez, szokás szerint csúsztunk is kicsit a recenzióval, de nem baj, legalább közben pihentettem is egy kicsit az albumot. A véleményem mondjuk ezt követően sem változott sokat: nagyjából annyi a lényeg, hogy Lzzy Hale-ék eszközöltek egy hátraarcot a legutóbbi Into The Wild Life kicsit rádiósabbra, poposabbra fazonírozott dalai után, és eddigi talán legnyersebb albumukat tették le az asztalra. Ami továbbra sem tökéletes, viszont összességében azért meggyőzőre sikeredett.

Éppen húsz éve, az ...And So the Night Became album ismertetett meg a bergeni Aeternus nevével, akikről az a hír járta, hogy a norvég hagyományokhoz hűen black metalt játszanak, de ez már akkoriban sem volt (teljesen) igaz, mára pedig egyértelműen érvényét vesztette. Ronny „Ares" Hovland, a banda énekes/gitáros/agya egészen pontosan negyed évszázada működteti ezt a műhelyt, amely számos tagságbeli átrendeződést és stílusváltást megért, és bár ma már csak nagy ritkán jelentkezik friss produkcióval, mégis töretlenül itt van velünk. Számos sorstársukhoz hasonlóan a kör Areséknél is körbeérni látszik, hiszen ami a Heathen címre keresztelt új albumon hallható, az hívebben idézi az ezredforduló előtti korszakukat, mint bármi, amit útközben kiadtak.

Hazai zenei életünk olyan, amilyen, mégis, időről-időre történnek olyan események, amelyeknek maradéktalanul, őszintén lehet örülni. Most például annak, hogy egy szegedi csapat egy olyan patinás londoni stúdióban vehette fel az új lemezét, mint a Toe Rag, mégpedig a főnök, Liam Watson irányítása mellett. Emberünk és stúdiója dolgozott már Electric Wizard és Blood Ceremony lemezeken is, leghíresebb munkája pedig egy White Stripes-anyag. Nem is akármelyik ám, hanem az Elephant, rajta a mindenki által ismert, zseniális Seven Nation Armyval, meg is kapták érte a Grammyt. És ha valakiről, hát Jack White-ról köztudott, hogy mennyire háklis a hangzásra, úgyhogy a jó Liam minden bizonnyal nem szarral gurigázik. És ez a fazon úgy ítélte meg, hogy egy ismeretlen kis magyar banda, valami Dungaree, vagy mi, elég jó ahhoz, hogy foglalkozzon velük. Szerintem is.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy jelen – hiánypótló célzatú – cikk megírásának pillanatában már jelentősnek mondható empirikus élményeket tudhatok magaménak a témában. Történt ugyanis, hogy mostanra jó pár hónappal túlvagyunk imádott kopasz alienünk budapesti vendégeskedésén is, ahol alkalom nyílt az album dalainak zömét élő egyenesben is letesztelni. Így hát, dacolva a játékszabályokkal, ezekben a pillanatokban már azt is tudom, hogy a friss opuszok kifogástalanul működnek élőben, de egészen más tészta stúdióalbumos keretek között értékelni őket. Ugyanakkor nem éreztem drasztikus különbségeket a friss anyag itt hallható, illetve az említett fővárosi előadás alkalmával történő interpretációja között, aminek oka – Satriani és az öt körülvevő apparátus mérhetetlen profizmusán túl – a lemez élő dinamikát reprodukálni kívánó megközelítése. Ebből talán az is kitalálható, hogy ezúttal az egyenesebb, rockosabb oldal került túlsúlyba. S hogy ez jó hír-e? Nos, önmagában talán nem jelent semmit, viszont a tapasztalat a Művész Úr esetében eddig azt mutatja, hogy leginkább az efféle művek közül kerültek ki a közmegegyezéses favoritok.

Nehéz helyzetbe kerültem a brit Haken legfrissebb anyagával kapcsolatban, ugyanis ezidáig nagyon erős barátság alakult ki közöttünk, s ennek fényében lelkesen várakoztam is a Vector megjelenésére. Aztán előzetes bizalmam sajnos egyre inkább átfordult valamiféle csalódottságba. De még mielőtt elkezdenék feleslegesen okoskodni kedvenceimet illetően, leszögezném: e kritikus szavak szigorúan a csapat eddigi életművének ismerete és szeretete miatt buknak ki belőlem.

Biztos többen is egyetértenek velem abban, hogy a brazil Krisiun nem egészen az az elmélyült filozofálgatásokat beindító csapat, nálam mégis páros lábbal rúgta be az elmélyült, meditatív merengés képzeletbeli ajtaját az új, ki tudja, hányadik, és ki tudja, milyen című lemezük. Először azon gondolkodtam el, mi a fenéért is létezik még ez a csapat. Merthogy a zenéjük totálisan középszerű, sohasem számítottak igazán meghatározó tényezőnek sehol, kivéve talán azok számára, akiknek tényleg mindegy, csak dörögjön a blastbeat, sisteregjenek a masszariffek, és süvöltsön az a tucathörgés. Elsőre könnyű beleesni a rajongói csapdába, az intenzív brutalitás azonnal ledönti az embert a lábáról, és könnyedén beindítja a nyakizmokat is. Csakhogy ez átverés. Mint a legtöbb hasonszőrű csapatnál, ha a motorháztető alá kukkantunk, nem találunk mást, csak egy döglött és mumifikálódott patkányt, ami még holtában is cinikus vigyorral mered ránk, ahogy jót mulat az igénytelenségünkön. A tetem fekete gombszemeiben pedig egy csőlátású, az újtól irtózó, és csakis a változatlanságban értéket látó, meglepően könnyedén megvezethető, cseppet sem fiktív karakter tükröződik: az átlag rocker.

Kissé pikáns, hogy pont az Evolutionnel szakadt meg a Disturbed rekordszériája az amerikai listákon, ha ugyanis ez az anyag is képes felkapaszkodni a Billboard Top 200 csúcsára, David Draimanék befogták volna a Metallicát hat zsinórban listavezető stúdiólemezzel. Pedig a csapaton biztosan nem múlt semmi: az új albummal teljesen nyilvánvalóan megpróbálták áramvonalasítani magukat egy cseppet, nyilvánvalóan a legutóbbi Immortalized The Sound Of Silence feldolgozásának elképesztő, megdöbbentő, kolosszális, frenetikus satöbbi-satöbbi sikere után. És ugyan az a bizonyos negyedik hely is szép, biztos vagyok benne: sem ők, sem a Warner fejesei nem erre gyúrtak előzetesen...

Nem mondhatnám, hogy reszketni kezdtem volna az izgalomtól a tizenegyedik Soulfly album megjelenésének hírére. Az a típusú ámokfutásos tömeggyártás, amit Max Cavalera művelt az elmúlt esztendőkben, még az edzett fanok idegeit is próbára tette. Leírtam már az Archangel kapcsán: érthetetlen, hogy valaki miért ragaszkodik makacsul ahhoz, hogy ontsa magából (ilyen-olyan zenekaraival, projektjeivel) az albumokat, miközben azok színvonala enyhén szólva is kívánnivalót hagy maga után. Valamit mintha Cavalera is kezdett volna kapizsgálni a nem túl vidám visszajelzésekből, mert a Ritual ezerszer hallgathatóbb, mint az előző három album.