CD kritika

Hát persze, hogy direkt rá kell menni a '80-as évekre borítógrafikában is, logóban is, így jobban rágyúrhat a nosztalgikus hangulatra a kutakodni vágyó hallgató, ha új ízre vágyik. Nem titok, emiatt figyeltem fel valamilyen automatizált ajánlás során a bandára, és adtam nekik esélyt a zajviharban. A formációt Daniel Rossall hozta létre, és ha jól olvastam, Lion Ravarez néven folytatja tevékenységét rendkívül korszerű módon, tehát meg lehet találni őt/őket a közösségi oldalakon, de az információs szupersztrádán már nem látták szükségét egy zenekari honlap fenntartásának. Mindenesetre Daniel saját honlapja szerint négy dalban is közreműködött a legutóbbi Revolution Saints-lemezen.

Őszintén szólva kicsit meglepődve olvasom az új Ozzy-album kapcsán eddig megfogalmazott hazai és nemzetközi reakciókat. Azt tapasztalom ugyanis, hogy az anyag megosztja a tábort, ugyanakkor nem értem, miért. Tudom, sokaknak fáj, hogy Zakk Wylde-ot ezúttal is kihagyták a buliból, de tegyük a szívünkre a kezünket, a szőke gitármester már a tíz évvel ezelőtti Scream megírásából/felvételéből sem véletlenül maradt ki: egyfelől az Ozzy-stáb is érzékelte, hogy a Black Label kötelékében baromi sematikussá váltak a dalai, minek okán nem feltétlenül válna a projekt hasznára (hangot is adtak ennek), másrészt Ozzynak mindig megvoltak a maga korszakai. Volt Randy-éra, Jake-fázis, Zakk-ciklus, most pedig beköszöntött valami más, valami új. Simán benne van a pakliban, hogy ez az Andrew Watt gitáros/dalszerző/producer által alakított aktuális periódus nem lesz olyan hosszú, és pláne nem lesz olyan jelentőségteljes, mint az előzőek, ettől függetlenül viszont könnyen lehet izgalmas és értékes.

Még csak az év elejét írjuk, de már biztos, hogy 2020 egyik komoly meglepetése a Bonded lemeze. A német csapat két alapembere Bernd „Bernemann" Kost gitáros és Markus „Makka" Freiwald dobos, akiket Tom Angelripper meglehetősen váratlanul rúgott ki kábé két évvel ezelőtt a Sodomból enerváltságra, motiválatlanságra hivatkozva. Nem tudom, hogy ez paprikázta-e fel a két arcot, netán az új társak hozták ki belőlük a tutit, de egyvalami biztos: ezzel a lemezzel elég komolyan odacsapták a névjegyüket az asztalra.

Ha első blikkre nem sokat mond neked az SDI – azaz a Satan's Defloration Incorporated – neve, nem kell feltétlenül magadban keresned a hibát. A német csapat ugyanis viszonylag rövid ideig, egészen pontosan öt évig volt aktív a '80-as évek közepén, és akkor sem váltak meghatározó tényezővé. Két okés, és egy kifejezetten jó lemezt (ez volt a Sign Of The Wicked) azért leszállítottak, ezekkel pedig sikerült nálunk is egy meglehetősen stabil rajongótábort kialakítaniuk, bár ennek okát elsősorban az jelentette, hogy már a hőskorban is eljutottak Magyarországra koncertezni. Végül 1991-ben oszlatták fel magukat, a visszatérésre pedig egész sokáig, 2014-ig kellett várni. Bár kezdetben csak múltidéző nosztalgiaturnékról volt szó (itthon is többször el lehetett csípni őket), harmincegy év után mégis kihoztak egy új nagylemezt: az 80s Metal Band nem árul zsákbamacskát, hiszen amint rápillantasz a borítóra, illetve elolvasod a címet, rögtön nyilvánvalóvá válik, miről szól a történet.

Bő négy év alatt három nagylemez meg egy tripla live-cucc: igen komoly fokozatra kapcsolt tehát az Annihilator Dave Padden távozását követően. Ráadásul 2017 óta változatlan felállásban nyomják, ami azt mutatja, hogy a főnök, Jeff Waters talán most rátalált a megfelelő irányra és gárdára, így a csapat kiegyensúlyozott működtetése hosszú távon is biztosítható. Bár Padden hiánya sokak számára a mai napig fájó pont, azt gondolom, aki látta élőben a csapatot mostanában, annak nem kérdés, hogy az Annihilator köszöni szépen, jól van. A hangulat láthatóan kiváló a zenekarban, a koncertek színvonala alapján pedig kétségtelenül helyük van a thrash metal topligájában.

Újabban mintha kizárólag Whitesnake-vonatkozású gitárosok sideprojektjeit dobná nekem a gép. A Fehérkígyóban valaha játszott, egyik legmarkánsabb nyomot hagyó tag, Doug Aldrich után most a jelenleg is David Coverdale oldalán ténykedő Reb Beachre fanyalodom. Na jó, Reb esetében azért az elsődleges referenciapontot még ma is inkább a Winger jelenti, amely formáció elviekben szintén az idei év során tervez előrukkolni legújabb alkotásával. Addig is itt van nekünk egy minden pozíción igencsak erős karaktereket felvonultató, nem mellesleg stílusát tekintve is számos párhuzamot mutató csapat. A virtuóz gitáros mellett az egykori dokkenes basszusgitáros-kollégát, Jeff Pilsont, a leginkább Michael Schenkerrel való kollaborációjáról ismert frontembert, Robin McAuleyt, illetve a Mr. Bigben kvázi session-doboskodó Matt Starrt soraiban tudó zenekar számomra valahogy már látatlanban is működőképesnek tűnt, aztán persze hamar meg is érkeztek az első publikussá vált kép- és hangfoszlányok, amelyek tökéletesen igazolták is mindezt.

Kezd baromi unalmassá válni, hogy az éppen aktuális Sepu-megjelenés előtt újra és újra fellángol az a szánalmas adok-kapok, amiben általában vagy Max Cavalera vagy b. neje, Gloria játssza a főszerepet – egyre rosszabbul és reménytelenebbül. Miközben a Sepu az előző albummal újabb utakra tévedt – méghozzá abszolút meggyőzően –, addig Max néhány kivételtől eltekintve igencsak felemás produkciókkal rukkol elő, s akkor a lehető legenyhébben fogalmaztam. Mindezt kompenzálandó el is kezdődik a szardobálás, a lehető legprimitívebb módon, kábé Martin Scorsese szintjén, amikor valami teljesen ostoba PR-ötleten felizgulva elkezdi ekézni a Marvelt. Andreas Kisser fogai mondjuk ettől nagyjából annyira koccannak össze, mint esti töményben a jég, helyette széles vigyorral tálalja az új anyagot, tessék, még meleg, lehet csócsálni!

Ha a nulladik Ihsahn-szólólemeznek minősülő Prometheust is ide számoljuk, Vegard Sverre Tveitan immár két évtizede szólóművészként tevékenykedik, és ez esetben illik a szóló és a művész kifejezéseket is a lehető legszigorúbb értelemben venni. E húsz év alatt hősünk bejárta az extrémmetal-paletta nagyjából teljes egészét, és el is jutott a két végpontba a slágerekkel és '80-as évekbeli hatásokkal kitapétázott Arktis.-szal, illetve az embert próbáló impovizációkkal kísérletező Das Seelenbrechennel, legalábbis az én olvasatomban. Egy-egy új megjelenés előtt gyakran el is gondolkodom, hogy ugyan honnan nyerhet még inspirációt olyasvalaki, aki nagyjából minden arcvesztés nélkül bejárható úton végigment már, és többé-kevésbé elégedettnek is mondja magát saját státuszával és zenészi szabadságával? Nos, Ihsahn-rajongónak lenni azért is remek móka, mert pontosan tudhatod, hogy a fentiek ismeretében is biztosan meg fogsz lepődni az új dalok hallatán.

Steve Harris számára bizonyára sokat jelent a British Lion, ha még az Iron Maiden bokros teendői közé is beszuszakolja második zenekarának ügyeit. Az eleinte hobbiprojektnek tűnt formáció ha nem is nagyon aktívan, de rendszeresen koncertezget – pár éve hozzánk is eljutottak –, és hét és fél év alatt összeállt a második nagylemez is. Lelkesedni viszont most sem nagyon tudok, és a teljesen borult Harris-fanokat leszámítva a többség alighanem hasonlóan lesz majd ezzel.

Még tavalyi a lemez, most meg már február második felét írjuk, de a The Ferrymenről azért mindenképpen érdemes szót ejteni. Adott tehát egy projekt, amelynek első lemeze a jelek szerint sikeresnek bizonyult, hiszen ellenkező esetben aligha rendelte volna be a Frontiers a folytatást. És egyébként azt kell mondanom, jogos a kedvező fogadtatás, mert a Magnus Karlsson által dominált, Ronnie Romeróval és Mike Terranával összehozott debüt teljesen korrekt, kellemes hallgatnivalónak bizonyult. Hasonló a helyzet a második albummal is, de újdonságokra azért ezúttal se számíts.

Öt évvel ezelőtt a Revolution Saints debütálása pontosan azt az esetkört merítette ki, amikor összegyűlnek páran a rockszakma legkvalifikáltabb figurái közül, és ebből logikus módon kellene következnie a világmegváltásnak, ám az valamiért elmarad. Sőt, időnként még a léc alá is csúszunk... Bár ennek pontos okairól van egy nagyon határozott véleményem, mégsem mennék bele a bővebb kifejtésbe, egyrészt mert annak idején Danev kolléga a kellő szabatossággal megtette, másrészt abban sem vagyok biztos, hogy az n+1-edik Frontiers Recordsról és Alessandro Del Vecchióról szóló lamentálásomban bármi újdonsággal tudnék előrukkolni. A magam részéről akkoriban ezt a projektet már csak a leírtakból fakadóan is csupán egynyári(téli) mókának gondoltam, és én csodálkoztam legjobban, hogy végül a három muzsikus folytatta a közös ténykedést, ám ebben valamennyire talán a Deen Castronovo életében beállt változások is közrejátszhattak.

Azt ugye Medgyessy Péter óta tudjuk, hogy az útelágazódás (vagy mi) nehéz szó, márpedig a Mammoth Mammoth ötödik nagylemezének címében szereplő német kifejezés pontosan valami ilyesmit jelent. És hogy a jó ausztrál rock and rollerek miért is használnak germán szavakat? Gondolom, ily módon akarták meghálálni, hogy legújabb lemezüket Berlinben vették fel, és itt találtak rá arra az autentikus, elég nyers (és kicsit talán poros) analóg hangzásvilágra, amiről azóta is ódákat zengenek. És hogy tényleg válaszúthoz ért-e a banda? Hát, bizonyos szempontból egészen biztosan.

A korábbi korszakok sztármuzsikusai közül sokakat joggal vádolhatunk azzal, hogy manapság olyan megélhetési projektekben aprózzák el magukat, amelyekbe nem igazán teszik bele a szívüket és a lelküket. Habár a hajdani Dokken-gitáros George Lynch is előszeretettel projektezik boldog-boldogtalannal, az esetek túlnyomó többségében sikerül elkerülnie azokat a csapdákat, amibe számos kollégája/kortársa – például Doug Aldrich – újra és újra beleesik. Nyilván ő is csak ember, rá sem lehet azt mondani, hogy tévedhetetlen és csakis olyan ihletett mesterművek hagyják el a műhelyét, mint a kettes KXM vagy a Corey Gloverrel közös Ultraphonix lemeze, de a tőle elvárható minőséget azért megbízhatóan szokta hozni.

Akárcsak a The Winery Dogs, a Sons Of Apollo is igazi sikersztorinak tűnik Mike Portnoy – meg persze Billy Sheehan – részéről. Pedig eleinte már csak a felállás és a stílus miatt is tartani lehetett tőle, hogy a csapat túl direkt módon akar majd ráígérni a mai Dream Theaterre, és ettől esetleg izzadságszagú lesz a végeredmény. A ráígérősdi be is jött, a görcsösség azonban elmaradt, ami a Psychotic Symphonyra pakolt jó dalok mellett szerintem mindenképpen Jeff Scott Soto és Bumblefoot csatasorba állításának köszönhető. Mind a frontembert, mind a gitárost egy világ választja el Portnoy eredeti zenekarától, és arra is helyből alkalmasnak bizonyultak, hogy még az ismerős fogások, bejáratott progmetalos elemek mellett/ellenére is újszerű arcélt adjanak a Sons Of Apollónak. Megszólal egy dal, és zenekarként is egyből megismered őket – ez már helyből több, mint amit a legtöbben elmondhatnak magukról...

Néhány héttel ezelőtt olvashattál nálunk interjút a többek között az Onslaught és a Lionsheart éléről is ismerős Steve Grimmett-tel. Az egyik lábát tragikus betegségben elvesztett énekes fő csapata és szerelme azonban a Grim Reaper, akik még 2019 októberében hozták ki az At The Gates anyagot, ami három évvel követi a 2006 óta Steve Grimmetz's előtaggal üzemelő brigád első nagylemezét, a Walking In The Shadowst.

A korábbi hasonló szösszenetre érkezett, váratlanul Super visszajelzések okán, no meg a 21. századi Pet Shop Boys működését körbelengő, közülünk sokakat ma is elképesztő erővel vonzó szürrealitás oltárán áldozva következzék tehát a sztori folytatása, csaknem négy év elteltével. A jeles alkalomnak persze ma már valójában nincs is különösebb jelentősége, egy-egy új PSB-soralbum megjelenése amúgy against all odds történik, ahogy bizonyára Neil Francis Tennant is mondaná. A hatalmas lendülettel dúló, megannyi gyöngyszemet és rengeteg szemetet is felszínre dobó retróvihar közepette a PSB valamiképpen az állandóságot képviseli, de ennek aligha a többé-kevésbé a mai napig rendszeresen érkező újdonságcsomagok jelentik a fő okát. Ez a töretlen szerelem a soha el nem fogyó közönségük részéről egyértelműen a '80-as évek végének és a '90-esek elejének dalaiban gyökerezik, és ettől a körülménytől a főszereplők egy pillanatig sem tekinthetnek el.

A The Agonist sokáig nem tért magához Alissa White-Gluz 2014-es csapásszerű távozásából, és a sebtében leigazolt új énekesnő, Vicky Psarakis eleinte nem is találta helyét a szokatlan helyzetben. Ahogyan a zenekar sem, hiszen összhangról messze nem beszélhettünk. Talán el kellett telnie ennek az öt évnek, hogy rájöjjenek az egyszeregyre. Az Orphans új utakat mutat, s talán ez a helyes irány.

A Muddy Roots egy olyan új banda, ami igazából nem is az. A trió a Burning Full Throttle-ből alakult át úgy, hogy lényegében Vincze András basszer/vokalista elmaradt mellőlük, Mundi Csabi pedig átváltott gitárról basszusra. És kétgitáros felállásról egyre váltani azért elég meghatározó lehet, még akkor is, ha szerintem választott stílusukhoz jobban is illik a power trio formátum. És hogy mi is ez a stílus? Ha a BFT két lemezét (No Man's Land, Traveler) ismered, úgyis tudod, ha meg nem, akkor a hátsó borítón díszelgő „The Original Fuzz Rock" címke rögvest utat mutat.

Bizonyos emberek egyszerűen nem öregszenek, és ebből fakadóan nem is igazán lehet csalódni bennük. Michael Monroe-ról például most már tényleg végérvényesen kijelenthetjük: elképesztően jó, saját karrierjét tekintve is feltűnően egyenletes szintidőt fut a Hanoi Rocks legutóbbi szétszéledése óta. Utólag már azt is megkérdőjelezem, hogy a szólókarrier új szakasza a nagyágyúk bevetése miatt indult annyira meggyőzően. A legutóbbi Blackout States hallatán is gyanítottam, hogy a Sensory Overdrive nem Ginger, a Horns And Halos pedig nem Dregen miatt sikerült annyira erősre, a One Man Gang hallatán azonban napnál is világosabb: itt bizony egyetlen ember kezében van a kincsesláda kulcsa, az pedig maga a főszereplő.

A Rendezvous Point neve önmagában még nem jelent hívószót, ám ha hozzáteszem, hogy norvégok és progresszív zenét játszanak, már többen felkapjátok a fejeteket a bevezetőt olvasva. Hogy még több érdeklődőt idevonzzak, ravaszul itt említem meg, hogy a Leprous egy állandó és egy koncerten kisegítő tagja is itt játszik – illetve utóbbi csak ex a Nagy Norvég Testvérnél. Ugye, hogy máris felcsillant a szemed?

Nehéz immunisnak maradni a Jinjerre, hiszen a zenekar az utóbbi években egészen meglepő rohamléptekkel halad előre. Magyarországi státuszuk a rendszeres koncerteknek köszönhetően eleinte jóval a nemzetközi előtt járt, de az ukrán csapat mára tényleg bekerült abba a kalapba, ahonnan akár ki is húzhatják a nevüket valamikor a jövőben, és összejöhet egy komolyabb szintugrás. A Napalm legalábbis bizonyosan meglátta bennük az x-faktort, így izomból tolja őket, és már amerikai oldalakon is találkoztam nem egy olyan összeállítással, amelyben a súlyos muzsikák egyik jövőbeli potenciális reménységeként emlegették őket.

Ugyan már átcsúsztunk 2020-ra, de olyan lemezekről azért illik írni kritikát, amelyet az évértékelő listázásunkban a legjobbak közé soroltunk, így a nem túl feltűnő nevű O.R.k. sem maradhat ki a sorból. Egy netes barangolásnak köszönhetem, hogy egyáltalán felfedeztem a zenekart: épp új zenék után kutattam, amikor megakadt a szemem a borítón, belehallgattam, és nagyjából azonnal rabul is ejtettek. Akkor még nem is néztem utána, kik és mik ők, pedig ha csak a biográfiát látom, annak alapján is biztos, hogy belehallgattam volna valamelyik lemezükbe.

Noha a kommentszekció nem nagyon értett velem egyet, én a magam részéről láttam a rációt a Bad Wolves 2018-as Disobey debütjében, noha a dolog kiszámítottsága természetesen messziről üvöltött az első pillanattól kezdve. A csapat ugyanakkor profi módon létrehozott egy működőképes elegyet a brutálmetal és a jellegzetesen amerikai rádiórock közötti mezsgyén, a dalaik egy része kimondottan tetszett, és mindez a Five Finger Death Punch úthenger menedzsmentjének támogatásával elég szépen el is indította őket a térképen. Bár ehhez persze szükség volt Dolores O'Riordan tragédiájára és a Zombie feldolgozásra is, ezt azért mindenképpen muszáj most is megemlíteni.

A Die Krupps sokkal régebbi titkos német kedvencem, mint a Rammstein, de ezt megírtam a visszatérő lemezük kritikájában, amit azóta is sok szeretettel szoktam hallgatni, ha éppen olyanom van. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a legutolsó igazán jó Die Krupps lemez volt az a 2013-as kiadvány. A két évvel későbbi, már metalosabb anyagukra igazából nem is nagyon emlékszem, pedig akkoriban hallgattam egy ideig. Azóta eltelt ismét pár év, meg volt pár koncert is, amiket rendre kihagytam (önhibámon kívül), aztán tavaly év végén hirtelen előbukkant ez a Vision 2020 Vision, és sajnos annyira nem tudok vele mit kezdeni, hogy az már-már fájdalmasan érint.

Teljesen meglepett, amikor – némi fáziskéséssel – megtudtam, hogy a semmiből beesett a King Hobo kettes rajtszámú nagylemeze. Nem is csak azért, merthogy már jó tizenegy év eltelt a debütálás óta, hanem mert ez a formáció tényleg egyszeri történetnek tűnt. Ja, hogy mi is az a King Hobo? Hát Per Wiberg (Kamchatka, Spiritual Beggars, Candlemass, Opeth, meg még vagy ezer másik banda) és a Clutch-dobos Jean-Paul Gaster összeborulása, amihez bevették a szintén Kamchatkában bizonyító Thomas Juneor Andersson énekes/gitárost. (Plusz az első lemezen még Ulf Rockis Ivarsson is szerepelt, de mára ő már lemorzsolódott.)

Sötét árnyékot vetett a Pretty Maids új albumának megjelenésére Ronnie Atkins tüdőrákos megbetegedése. Nagyon bízom benne, hogy az énekes felgyógyul a halálos kórból, az óvatosan szivárogtatott információmorzsák egyelőre arra engednek következtetni, hogy az esélyei aránylag jók. A zenekar jövője jelenleg eléggé bizonytalannak tűnik, viszont az Undress Your Madness készítése idején még nem tudtak a frontember betegségéről, így a lemezen semmi sem érződik belőle, min mennek éppen keresztül.