CD kritika

Sokszor felvetődött már a kérdés – például aktuális Opeth-cikkek alatt –, hogy miért is olyan megismételhetetlenül jók a svédek korai lemezei, és miért nem érnek még a nyomukba sem a későbbi, letisztultabb anyagok. Nos, akik még mindig abban hisznek, hogy valahol a fenti mondatban rejlik az „igazság", avagy véráldozatok árán is megesküsznek arra, hogy igenis a My Arms, Your Hearse, a Still Life és a Blackwater Park voltak a tökéletes Opeth-művek, most örvendezhetnek egy kicsit. A White Stones ugyanis a csapat bőgőse, Martin Mendez frissen alakult szólócsapata, akik a kísértés hívó szavának engedelmeskedve újból beröffentették a death metal mocskos zsírszörnyetegét.

A pareidolia – hivatalos meghatározása szerint – olyan illuzórikus érzet, amelynek során bizonytalan és véletlenszerű ingereket konkrétnak és tisztán kivehetőnek érzünk. Amikor a gyerekek sárkányokat és barátságosan mosolygó macifejet látnak bele a felhőkbe, vagy mikor a vájtfülű cenzorok a Beatles visszafelé lejátszott lemezein sátánimádatra felhívó mondatokat vélnek hallani. Én pedig nézem a Mad Robots csoportképét, és egészen olyan, mintha a Room Of The Mad Robots tagjait látnám rajta. De ez nem pareidolia, a két csapat nyilván egy és ugyanaz (illetve a „Room Of The" előtagon kívül eltűnt még Novaszel Attila sampleres/billentyűs is), én pedig nem is teljesen értem, hogy mi szükség volt a névváltoztatásra. Mivel egyrészt a régi jobban tetszett (még ha az új logó egyszerűségében zseni is), másrészt pedig a csapat negyedik nagylemeze markánsan viszi tovább azt a vonalat, amit a 2015-ös Rat King Racketen húztak el az orrunk előtt. Amit akkor az év egyik legjobban sikerült magyar lemezének tartottam, pluszban még a srácok addigi legjobbjának is, pedig az első lemez óta hűségesen követem őket némileg kacskaringós robotpályájukon.

Az I Saw The Deepre megint egy véletlen bóklászás során akadtam rá, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy a naponta rámömlő feldolgozhatatlan mennyiségű elektronikus promólemezek között pont ennél súgta az az ösztönöm, hogy hallgassak bele. Illetve ne csak bele, hallgassam is meg – noha többnyire néhány másodperc alatt el tudom dönteni, hogy egy adott zenekar érdekes-e számomra vagy sem.

A The Black Dahlia Murder nem tartozik a világmegfejtő zenekarok közé. Rendületlenül haladnak előre a saját útjukon, még a lemezeik is szinte katonás rendben követik egymást, példának okáért ez a kilencedik stúdióalbum az első a kezdetek óta, amely nem két, hanem közel három év után követi elődjét, a Nightbringerst. Természetesen az évek során ők is rengeteget tanultak, és nyilvánvalóan kiműveltebb, változatosabb a mai muzsikájuk, mint tizeniksz évvel ezelőtt, a stílus veleje azonban végig ugyanaz maradt. Lehet az ilyesmit megbízhatóságként – ha úgy tetszik, Motörhead-effektusként –, illetve kiszámíthatóságként is értékelni, voltaképpen zenekara válogatja, kinek mi áll jól. Trevor Strnadékat én mindenképpen azok közé sorolom, akiket így szerettünk meg, és nem is igazán tudom elképzelni őket más gúnyában.

Akkora csend honolt az utóbbi években a Mekong Delta körül, hogy el is könyveltem magamban a német techno-thrash kult-formáció feloszlását. Az ugyanis egy dolog, hogy a Ralf Hubert basszusgitáros/multihangszeres/zenekarvezető/mágus irányította brigád sosem követte a turné-album-turné-turné menetrendet, de olyan mindössze egyszer fordult elő karrierjük során, hogy több mint öt évre felszívódtak. Márpedig a 2014-es In A Mirror Darkly óta mindössze egyetlen, az első négy stúdiólemez feltuningolt változatát tartalmazó gyűjteményes cuccal adtak életjelet magukról, és a neten is csak egy darab 2018-as fellépésnek akadtam nyomára. Ez pedig akkor is meglehetős passzivitásra utal, ha a banda korábban is inkább csak elszórtan koncertezett. Mára viszont egyértelműen úgy tűnik, hogy a Mekong Delta stúdióprojektté vált, a bakancslistámon tehát jelen állás szerint örökre a kihúzatlan tételek sorát gyarapítja majd az „élő Mekong Delta-élmény". De már annak is nagyon fogok örülni, ha évtizedenként egy-két alkalommal meglepnek valami olyasfajta finomsággal, amilyen a Tales Of A Future Past is.

Az igazság az, hogy nem sok mondanivalóm volt a Sorcerer új anyagáról, tekintve, hogy visszatérő (de valójában első) lemezükről én írtam, és egy körrel később kollégám is kifejtette, hogy miért is annyira jó muzsika ez. Emellett a svéd heavy metal rutinos ismerőinek nem is nagyon kell magyarázni e doomos, borongós, mégis pozitív érzéseket keltő stílus mibenlétét – a fiatalabbak pedig, akik a Hammerfall vagy pláne a Sabaton felől közelítik meg a dolgot, vagy ráéreznek, vagy nem. A népszerűségi statisztikák szerint tízből maximum kettő az arány, és igazából eleve hülyeség „fiatalozni", hiszen a két sztárbanda rajongótábora is szépen idősödik az évek múlásával. De távol álljon tőlem, hogy őket bántsam, hiszen bár ugyanarról a színtérről indult mindenki, más-más motivációk mentén zenekaroztak és ki több, ki kevesebb energiát ölt a dologba, aztán jutott ameddig jutott. A Sabaton védelmében jegyezzük meg: frontemberük sok interjúban elmondta már, hogy kisvárosi hátterükkel eleve hátrányban voltak, és fanatikusan, mindent beleadva kellett építkezniük – ez az ő történetük. A Sorcereré pedig az, hogy az undergroundban jó visszhangot kapott '90-es évek eleji demók után lényegében nem csináltak semmit – igaz, soha nem is sírtak az agyonhallgatás miatt. Aztán jött a black metal hullám, maradt a civil élet, meg a próbatermi, esetleg rockkocsmás zajongás.

A The Hellfreaks története 2009-ig nyúlik vissza, de a mi radarunkat az elmúlt években pár híren kívül elkerülte a zenekar, én meg a leírás alapján nem is gondoltam a korábbi anyagaikat ízlésembe vágónak, hiszen a punk nagyon nem a terepem, a pszichobilly is csak mértékkel. 2016-ig három lemezt jelentettek meg, más felállással, az idei God On The Run azonban súlyosabbnak ígérkezett Budai Béla dobos (korábban Moby Dick, Leander Rising), és Takács „Jozzy" József gitáros (Wendigo, Leander Rising) csatlakozása miatt.

Kultikus. Roppant jól hangzó jelző ez, amely zenekarok esetében egyszerre hordozza magában a különlegesség ígéretét, illetve rajongói oldalról azt, hogy aki efféle csapatokat hallgat, valami beavatott, ha úgy tetszik, kiválasztott kör tagja lesz. Talán mi is gyakrabban dobálózunk a kelleténél a cikkekben ezzel a szóval, és nyilvánvalóan azért pont a Cirith Ungol esetében hozakodom elő a témával, mert ha valakikre, hát rájuk tényleg megáll a kifejezés. A kaliforniai banda még a '70-es évek legelején alakult, és bátran nevezhetjük őket az első tengerentúli heavy metal csapatok egyikének. A személyi összetétel csak az évtized második felére tisztult le, de az 1981-es Frost And Fire debüttel, az 1984-es King Of The Deaddel és az 1986-os One Foot In Hell-lel a Cirith Ungol nem túl népes, ám annál elkötelezettebb underground követőtáborra tett szert. Ezek a doomos elemekkel átszőtt vészterhes, sötét és borongós, sajátos hangulatú, fantasy-tematikájú anyagok vérbeli US metal klasszikusok, ehhez nem is férhet kétség.

Újabb Frontiers-projekt, benne ismét – viszonylag – ismert nevekkel: a Her Chariot Awaits zenei agya Mike Orlando gitáros (Adrenaline Mob), jobbkeze pedig a Sireniában feltűnt Ailyn Giménez énekesnő (ex-Sirenia). A kettőst Jeff Thal dobos és Brian Gearty basszusgitáros egészíti ki, aztán majd meglátjuk, lesz-e ebből az egészből hosszabb távon is valami. A jelenlegi időzítés egyetlen zenekarnak sem kedvez, aktív koncertezés nélkül pedig nagyjából mindenki keresztet vethet a tartós karrierre a mai zeneiparban. Bár persze ki tudja, lehet, hogy ezt is csak egyszeri-kétszeri-a-könyveléstől-függ-hogy-hányszori stúdióprojektnek szánta a nápolyi kiadó, és akkor sem küldték volna klubozni őket, ha éppen nincs világjárvány.

Bizonyos zenekarok szinte lineárisan haladnak előre az évtizedek során, másoknál sokkal komolyabbak a kilengések. A Paradise Lost kétségtelenül utóbbi klub tagságát gyarapítja, de mára valahogy náluk is letisztult, kiegyensúlyozottá vált minden. Nekem legalábbis egy elégedett, magával kiegyezett zenekar képe jön le az interjúkból és az utóbbi több mint egy évtized lemezeiből is. Nem mondom, hogy mindegyik album nagy kedvencem lett ebből az érából, mert némelyik jobban megtalált, némelyik kevésbé, de objektíven nézve egyikre sem nagyon lehet panaszkodni. A csapat mai irányvonalában sok minden elfér békében egymás mellett, és az Obsidian is megbízhatóan folytatja a sort.

Nem sok értelmét látom annak, hogy minden egyes nap tudósítsunk az óránként felbukkanó fiatal csapatok aktuális megjelenéseiről, hisz az esetek túlnyomó részében ritkán beszélhetünk igazán kiemelkedő produkciókról. Néha azonban csak-csak előbukkan egy-egy fényesen csillogó anyag a ránk zúdított kultúrtermékek fullasztó özönéből, amelyekről azért érdemes megemlékezni, és megelőlegezni nekik a bizalmat. Ezek közé tartozik az indianai Fort Wayne-ből származó, pofátlanul fiatal suhancokból álló alakulat is, akik Thematic név alatt kezdték el bontogatni szárnyaikat, és még valamikor az év elején jelentették meg Skyrunner című második anyagukat.

No, ezt is megértük. Hosszú-hosszú csend(*) után új lemezt jelentetett meg a Zöld Szegfű fedőnevű norvég prog-doom intézmény, akiket jómagam a harmadik lemezzel ismertem meg, de az óskandináv metal mitológia szerint olyan őskövületek ők, hogy például az In The Woods is belőlük nőtte ki magát. (*Olvastam már tizennégy-tizenöt éves szünetet is a sajtóban, de ne dramatizáljuk túl a dolgot: a kiadványokat tekintve bő tíz éves szünet volt, mivel az utolsó anyaguk egy 2007-es akusztikus koncert-DVD volt, majd a visszatérés beharangozásaként jött egy újabb élő anyag a 2018-as koncertfilm képében. Mindkettő remekbe szabott alkotás egyébként, megtekintésük kimondottan ajánlott, bemelegítésként a mai online lemezbemutatóra... – lásd lentebb.)

A valóságban nem klappol minden, ami papíron csodaszép, és lehet, hogy a gitáros pénztárcája is hangosan tiltakozna ellene, de van nekem egy viszonylag régi fixa ideám Gus G.-vel kapcsolatban. Szerintem ugyanis a görög gitárhősnek nem annyira Ozzyhoz kellett volna bekerülnie bő egy évtizede, hanem inkább Ronnie James Dio mellé mondjuk úgy hat-hét évvel korábban. Talán nem ismerték volna meg egyszerre annyian Gus nevét, mint így, de hosszabb távon egy-két Ronnie-val közösen megírt lemez biztosan többet emelt volna az ázsióján, mint egyetlen albumnyi és néhány turnényi személytelen bérgitározás a Madman csapatában. Ebben az esetben lehet, hogy mára a Firewind is ismertebb lenne egy-két fokkal, elvégre itt azért zeneileg is több a természetes kapcsolódás Ronnie, mint a 21. századi Ozzy világa felé.

Speciális, nyolcszámos anyaggal vészeli át a COVID-időket az Angertea, és pont ez a különleges, gyűjteményes jelleg az, ami miatt inkább EP-nek kell hívnunk a Crocodile Nervest – holott bő negyvenperces hossza alapján nyugodt szívvel beszélhetnénk „nagylemezről" is. Ennek az egésznek persze mostanság alig valami jelentősége, pláne, hogy egyelőre csak digitális formában érhető el a mű, kérdés, később lesz-e belőle kézzel fogható formátum egyáltalán, hiszen – ha minden igaz – nincs már olyan nagyon-nagyon messze egy új stúdiólemez sem.

A retrózós metálbandákat általában lehet szeretni, hiszen jó érzéseket ébresztenek a hallgatóban, egyszerre elégítik ki a nosztalgiára és új élményekre egyaránt vágyók igényeit. A Wolfot pedig már csak azért is különösen, mert jó tíz-tizenöt évvel a hullám előtt retróztak, tekintve, hogy jó két évtizede jelen vannak már a színtéren. Amiből pedig már a kezdetekkor is táplálkoztak, már önmagában is nagyon szerethető mix volt, tekintve, hogy a korai Maiden és a korai Mercyful Fate meg úgy általában a ′80-as évek elejének metálja ellenállhatatan sodrással rendelkezett és rendelkezik ma is. Ahogy mondani szokás: valami nagyon ott volt akkoriban a levegőben, és a svédek mindenképpen szerették volna ha nem is reprodukálni, de megidézni jó húsz évvel később – mi tagadás, sikerrel tették, a Black Wings ugyanis egy baromi jó lemez (tudom, hogy már a második volt, de az első, amely nagyobb figyelmet kapott a színtéren).

Ross Friedman, a Manowar első hat albumának gitárosa aligha szolgál különösebb bemutatásra, ez pedig már a negyedik nagylemeze saját formációjával, saját márkanéven. Nyilván az sem lep meg különösebben senkit, hogy noha Ross az amerikai punkszíntéren is alapfigurának számít a The Dictators egyik alapítójaként, a Ross The Boss zenekarban ízig-vérig amerikai szabású heavy metalt játszik. Ugyanakkor aki még nem hallotta ezt a csapatot, és esetleg azt reméli, hogy itt majd megkapja, amit a mai Manowar már képtelen nyújtani, hiába reménykedik: a gitáros nagyon okosan nem egykori csapatának stílusát kopírozza. Játéka természetesen ma is felismerhető, de ettől eltekintve tényleg nem nevezném manowarosnak a zenét.

Nagy ritkán, de bizonyos esetekben akad pozitív hozadéka a körülöttünk zajló zombiapokalipszisnek felfordult világnak. És most nem arra gondolok, hogy jó pár zenész az elmúlt időszakban magából kivetkőzve, hetente többször élőzik instán. Igen ritka, hogy az ilyesmi hosszú távon nem válik mérhetetlenül unalmassá és kiszámíthatóvá, meg az a bizonyos rajongói faktor is sérül, mert nem biztos, hogy ennyiszer és így akarod látni kedvenceidet. Hiszen pont azért lettek kedvencek, mert nem láttad őket pizsamában, csipás szemmel a hálószobában életet megfejteni vagy a kiskertben kapálni, netán pizzát sütni.

Noha a felállásuk eléggé instabilnak bizonyult az évek során, a Warbringer összességében fix pontnak tekinthető a mai színtéren. Az eddigiek alapján ennek elég egyértelműen John Kevill énekes a letéteményese, aki a legsúlyosabb személyi változások közepette, néha a teljes reménytelenségből is továbbvitte a bandát, és az idő őt igazolta. Noha a legutóbbi lemez, a kiválóan sikerült Woe To The Vanguished óta is történt náluk egy basszercsere, a Weapons Of Tomorrow ismét fényesen bizonyítja a zenekar életképességét. Konkrétan olyannyira, hogy szerintem ez az eddigi legváltozatosabb, legjobb munkájuk.

...soha jobb időpont egy új szomorúságba-nyomorúságba áztatott My Dying Bride-lemezhez, mint a vírus miatti karantén elején, amikor kábé összeomlik a világ körülöttem, ugye? Amikor a saját, halkan szuszogó almomat nézve tényleg át tudom érezni Aaron Stainthorpe aggódását a gyermekéért, és amikor mindemellett egy mellbevágó tragédia miatt magam is a szokásosnál kétségbeesetten rázom az öklömet az ég felé?

Hülyeség lenne feltámadásként értékelni a Trivium legutóbbi lemezét, hiszen a zenekar az elmúlt másfél évtizedben gyakorlatilag végig nyílegyenesen törte maga előtt az utat, és folyamatosan nagyon sikeresnek bizonyultak. Bő két és fél évvel ezelőtt mégis valami újonnan visszatért tüzet éreztem a The Sin And The Sentence-ben. Matt Heafyék végre felhagytak a stíluskanyarokkal, a lemezenkénti ide-oda ugrálással, és csakis a zenekar velejét adták, amit a számos kacskaringó közepette már szinte el is felejtettem. Ráadásul a dalok is erősebbek voltak, mint a megelőző anyagokon, így a fogadtatás önmagáért beszélt. Ezek után nem meglepő, hogy a What The Dead Men Say hálistennek nem hoz lényegi elkalandozást a közvetlen előzményekhez képest.

A nyolcadik Nightwish-nagylemez 2015 márciusában jelent meg, azaz több mint öt év telt el az Endless Forms Most Beautiful óta. Nem volt ez holtidő persze, hiszen amellett, hogy elég volt a csapat és „új" frontasszonya, Floor Jansen, illetve a rajongótábor összecsiszolódásához, fokozatosan lépegetve mára konkrét arénaprodukcióvá nőtték ki magukat. Persze a Nightwish már Floor előtt is vitathatatlanul az európai fősodorba tartozott, de míg a felfelé ívelő Tarja-éra után Anette Olzonnal mintha kissé stagnáltak volna, addig Floorral a mikrofon mögött újra meredeken emelkedik az ázsiójuk. Noha kereskedelmi szempontból a vele készült lemezek is nagyon sikeresek voltak, Anette személye mindvégig megmaradt megosztónak a rajongók között, Floort viszont az első pillanattól keblére ölelte a tábor, és így természetesen az Endlesst is kajálták.

Nem akarok újabb hosszas eszmefuttatásba kezdeni, hogy miért nem jó egyáltalán most lemezt megjelentetni, megtettem ezt már a Testament-kritikánál, mégsem tudok elmenni újra amellett, hogy tényleg mennyire nem időszerű most kimagaslóan sikerült lemezt kihozni, amit megjelenése után egy ideig masszív turnén kellene bemutatni. És azért nem tudom ezt a mantrát most elhallgatni, mert a Pure Reason Revolution halottaiból támadt fel egy olyan zseniális lemezzel, ami sajnos rögtön kényszerpihenőt is kapott, és csak remélni tudom, hogy amint visszatér a világ valamelyest normálisabb kerékvágásba, abban a verzióban még mindig ott lesz a Pure Reason Revolution.

A Diabolus In Musica ugye nem valamiféle elfuserált Slayer-tribute, hanem az Ørdøg zenekar kisöccse, ami a Patás fekete és sötét dalainak akusztikus átirataira specializálódott, megfejelve mindezt némi meglepetéssel. Vörös Andrásékból pedig – kábé pont egy évvel az első eresztés után – bizony másodszorra is kibújt a kisørdøg, és a négy ürdüngös tétel mellett most is szerepel egy idegen átirat. Az Isten Háta Mögött helyére ezúttal ráadásul egy külföldi előadó került, nem is akárki: Bob Dylan mindenki által ismert All Along The Watchtowerjéről van szó, amit a legtöbben Jimi Hendrix előadásában hallgathatnak ugyan, de akkor is Zimmerman bácsi szerzeménye.

Nem szeretnék túlságosan nagy szavakkal dobálózni, de talán a Shock! olvasói közül is sokan egyetértenek velem abban, hogy óriási hiányosságot illene pótolnunk Al Di Meola mester munkásságával kapcsolatban. Ennek különböző okokból kifolyólag sajnos még mindig nem jött el az ideje, azonban a gitármágus legfrissebb feldolgozáslemeze semmiképpen sem tartozik az olyan megnyilvánulások közé, amely felett csak úgy el lehetne siklani szó nélkül. A lemezen ugyanis egytől-egyig Beatles-átiratokat hallhatunk fúziós dzsesszes, világzenei, illetve többnyire akusztikus megvalósításban, amelynek előzménye ráadásul már hét esztendővel ezelőtt napvilágot látott All Your Life címmel.

Errefelé még a dallamos hard rock műfaj fanatikusainak sem szúr feltétlenül szemet, de a Bonfire ma is aktív. Vagyis az alapító Hans Ziller gitáros továbbra is hisz a csapatban, és rendületlenül halad előre, habár német nyelvterületen kívül nyilvánvalóan nem mozgatnak jelentős közönséget, és odahaza is akadtak ennél sokkal népszerűbb, felkapottabb periódusaik. A Fistful Of Fire példának okáért már a negyedik albumuk Alexx Stahl énekessel a fronton mindössze négy éven belül, amennyiben a Legends című, amúgy meglehetősen felesleges feldolgozásanyagot is beleszámítjuk.

Komoly rejtély, miért nem ismertebb Európában a jelenleginél több fokozattal is a finn Lost Society, a zenéjük ugyanis tökéletesen alkalmas lenne rá, hogy sok barátot szerezzen nekik a kontinensen. A legutóbbi, 2016-os Braindeadhez képest ráadásul a Nuclear Blast is ejtette őket, a No Absolution pedig már magánkiadásban látott napvilágot, vagyis valószínűleg nem váltotta be a reményeket az előző album, pedig kiválóan sikerült. Szerintem valami komoly menedzselési probléma állhat itt a háttérben, legalábbis erre utal az is, hogy a bandát alig látjuk normális turnékon, miközben mondjuk a görög Suicidal Angels vagy a spanyol Angelus Apatrida, de még a svéd Dr. Living Dead is sokkal agilisebb módon rója az utat. Ilyen színvonalú zenével már sokkal előrébb kellene tartaniuk a negyedik nagylemez megjelenésekor.