Hosszú évtizedeken keresztül kvázi beszerezhetetlenek voltak a Moby Dick bizonyos kiadványai. Az utóbbi időszakban azonban az énekes/gitáros Schmiedl Tamás által alapított Prometheus Records áldásos tevékenységének köszönhetően előbb a Fejfa helyett újrakiadása jelent meg, majd érkezett a Golgota, idén januárban pedig az eredetileg 1996 áprilisában napvilágot látott Indul a boksz is. Nem csak a jubileum adta az apropóját tehát annak, hogy felgöngyölítsük az ötödik Moby Dick-stúdiólemez történetét.

Adott egy délnyugat-európai ország belterjes zenei színtérrel, aminek hatása a határon kívül a spanyol vagy brazil zenei piacra korlátozódik. Ennek megfelelően Portugália egészen a Moonspell megjelenéséig az amúgy nagyszerű gitározást felvonultató fadón kívül nem tudott semmilyen jelentős zenei exportot felmutatni. Ám hiába szólt minden ellenük, Fernando Ribeiróéknak mégis sikerült látszólag reménytelen helyzetből nevet szerezni és sikereket aratni a nemzetközi piacokon. Mivel a zenekar nyáron érkező új albuma, a Far From God bevallottan a júliusban harmincéves Irreligioust veszi kiindulási alapnak, most utóbbira emlékezünk vissza a Klasszikushock között.

Amikor – mindenfajta zeneipari logikát seggbe rúgva – világszerte több mint hárommillió példány elfogyott a Rammstein második soralbumából, a Sehnsuchtból, azt sokan megemlegették. Bizony, a világszerte szó citálásával egyáltalán nem túlzok, a csapat szövegeit nagy kedvvel énekelték ekkor már az Államokban is (csak ott 1,2 millió példány fogyott a lemezből), de eljutott a hírük egészen Dél-Amerikáig, ahol nemhogy németül, de sok esetben még angolul sem beszéltek az ott élők. A debütáló Herzeleidnél még könnyen rájuk lehetett fogni, hogy hazai terepen aratott, „könnyű" győzelemről van szó, a Sehnsucht átütő sikere viszont már egészen más kaliberű áttörés ígéretét hordozta. Mindeközben a Rammstein néven ismert industrial musical társulata németes precizitással vette a lépcsőfokokat, és immár hatalmasra nőtt elvárások közepette is pontosan azt a lemezt szállította le huszonöt évvel ezelőtt a Mutterrel, amivel önazonos módon tudtak felsőbb osztályba lépni.

Tisztában vagyok vele, hogy ha már Dimmu Borgir, mindenképpen az áttörést meghozó, nem mellesleg műfajtörténetileg is páratlanul fontos Enthrone Darkness Triumphant lemezt kellett volna először sorra venni ebben a rovatban. Méghozzá már hosszú évekkel ezelőtt... Ami késik, persze nem múlik, jön majd előbb-utóbb az is ide, ám ha már úgyis épp a napokban lett negyedszázados a legsikeresebb norvég black metal zenekar ötödik stúdiólemeze, hát helyénvalónak tűnik, hogy ezzel debütáljon a Klasszikushockban Shagrath és Silenoz csapata – már csak azért is, mert én a mai napig ezt tartom a csúcsművüknek. Boldog huszonötödiket, Puritanical Euphoric Misanthropia!

Ha hozzám hasonlóan a '90-es években voltál tinédzser, valószínűleg szókincsed jelentős része származik olyan, ma már az internet hőskorát idéző, klasszikussá nemesedett baromságokból, mint a Bakta Rider, az igen jó tanuló, felsőzsolcai Robika, Pepi művészete vagy a Narancs, Tetves és Dugó trilógia. Hogy a Besenyő családot már ne is említsük. Ebbe a vonalba pedig tökéletesen illeszkedett az Akela 1996-os kurta punkalbuma (más olvasatokban Kurt-a-punk-al-bumm! vagy Kurt apánk, kinek-kinek ízlése szerint), a Földi örömök. Széles körben tartja magát a vélekedés, hogy minden lehetséges élethelyzetre létezik odavágó Akela-idézet, sőt, igazi profik komplett beszélgetéseket is le tudnak folytatni kizárólag Főnöktől kölcsönzött sorokkal. 

New York vonzáskörzetének death metal színtere mindig különutas volt, főleg a jóval elterjedtebb floridai bandákhoz és a svéd láncfűrész-hangzásvilághoz képest. Az északkeleti parton olyan legendássá vált zenekarok forrongtak a death metal nagy robbanása idején, mint a sötét és súlyos Incantation, a legendás breakdownokat tökélyre vivő Suffocation vagy a disszonanciából doktori disszertációt író Immolation. Ráadásul legendásan kiegyensúlyozott karrierjük egy rakás klasszikussal gazdagította a stílus pantheonját, elég csak a Close To A World Below-ra gondolni, de később is olyan masszív lemezeket termeltek ki, mint a Shadows In The Light, vagy az abszolút újkori, szintén briliáns Atonement.

„In 1994 / Something else took control / They came and grabbed me / As I was sleeping in my bed..." Az ötvenöt éves Alf Peter Tägtgren nem egy feladós típus, zenekara, a Hypocrisy idén ünnepli fennállásának harmincötödik évfordulóját, ráadásul az a lemez, amellyel végérvényesen felhívták magukra a figyelmet, éppen három évtizede jelent meg. Ezen kozmikus együttállás fókuszpontjában az örökifjú Peter továbbra is egyetlen kérdésre keresi a választ, minden koncerten: mégis mi történt 1947-ben, Roswellben? Mert ahogy Arthur C. Clarke mondta: „Két lehetőség létezik: vagy egyedül vagyunk az Univerzumban, vagy nem. Mindkettő egyformán félelmetes."

1990 nyarán megjelent egy album, amire a nagyközönség nem nagyon kapta fel a fejét, a zenészvilág és a vájtfülű zenehallgatók viszont annál nagyobb fantáziát láttak benne. A fura elnevezésű Toy Matinee néhány felső kategóriás stúdiózenész, egy feltörekvő fiatal tehetség és egy agilis zenei rendező projektje volt, ami a résztvevők predigréjének megfelelő muzikalitást rejtett, más szóval a maga idejében alig akadt párja. Az art pop és a progresszív rock határmezsgyéjén meghatározott zeneanyag utánozhatatlan stílusával és hi-tech megszólalásával jócskán megelőzte korát, ami persze azt is jelentette, hogy nem könyvelhetett el jelentős kereskedelmi sikert a mainstreamben. A tavaly harmincötödik születésnapját ünneplő korongot a szakértők ettől függetlenül ma is a rocktörténet nagyra becsült darabjai között tartják számon. Íme a története!

Ritka, hogy a címből meg lehet ítélni, milyen zenét fog tartalmazni az adott lemez. A kanadai Cryptopsy második albumát, a None So Vile-t kábé mindegyik death metal toplistán meg lehet találni, és sokakban felmerülhet a kérdés (ahogy bennem is régebben): miért pont ezt? Sok más gyors, komplex, kíméletlen death metal album létezik a világon, amely nem enged levegőt venni, és dobszóló stílusú géppuska-ritmusokkal, pincemély hörgéssel, komplex, nyakatekert riffeléssel operál. Régebben én is úgy voltam vele, hogy persze, nagyon jó ez az anyag, meg hibátlan is, de minden idők legszűkebb toplistáira feltenni némileg túlzásnak tűnt. Mai fejjel azért egyre inkább osztom ezt a nézőpontot.

A '80-as évek hajmetálos vonulatának platinalemezes sztárcsapatai közül kétségkívül a Dokkent érte a legdrámaibb vég: még sehol nem volt a grunge által elhozott zeneipari paradigmaváltás, amikor pályafutásuk csúcsán, 1989-ben önkezükkel vetettek véget létezésüknek. Hiába számítottak a Sunset Strip egyik legeredetibb formációjának, a kikezdhetetlen zeneiségű sikerlemezek adta elismertség, illetve a tengerparti villákra és méregdrága sportautókra váltott dollármilliós vagyon luxusának fenntartása iránti vágy sem volt elég erős ahhoz, hogy a négyes túlélje története legnagyobb személyi krízisét. Az elkerülhetetlen összeomlás azonban felcsillantott egy reménysugarat is: a zenei szakma és a rajongótábor egyaránt abban bízott, hogy a Dokken romjain legalább két hasonlóan komoly potenciállal kecsegtető alakulat jön majd létre. A jóslat részben bejött.

Ősszel múlt negyvenéves a '80-as évekbeli Los Angeles-i színtér egyik legjobb és legemblematikusabb albuma, a Dokken harmadik lemeze. Az Under Lock And Key úgy passzolt tökéletesen a korszak MTV-s és rádiós vonalához, hogy Don Dokken, George Lynch, Jeff Pilson és Mick Brown közben ki is lógtak a Sunset Strip többi csapata közül európaibb megközelítésű, riffcentrikusabb, intellektuálisabb muzsikájukkal. A zenekar önsorsrontó volta persze közhelyszámba megy: noha platinasikereket arattak, a még nagyobb áttörés végül nem jött össze nekik, amiről javarészt legendás belső feszültségeik és a drogok tehettek. Erre az albumra azonban – miként előzményeire és folytatására – örökké büszkék lehetnek.

A forradalmi megjelenések rendszerint nem megvilágosodással kezdődnek, hanem szinte véletlen ötletelésből születik valami, ami később egészen más eredményhez vezet. Így volt ez az észak-angol My Dying Bride esetében is. Leghíresebb, talán legfontosabb albumuk tavaly töltötte a harminc évet, e megemlékezés szomorú apropóját ugyanakkor az ikonikus énekes kiebrudalása is adja. Bizony, sosem hittük volna, de Aaron Stainthorpe már nem a My Dying Bride énekese, ám ettől még alapító, és a csapat egyik legmarkánsabb figurája is ő marad. Aaron kulcsszerepet játszott benne, hogy ez a drámai, lassú, érzelmes, de ugyanakkor súlyos zenét játszó csapat ilyen szép karriert futott be, hiszen az is simán megtörténhet, hogy zseniális lemezek után is kultstátuszban reked valaki, vagy egyszerűen csak nem forrja ki magát eléggé.

A hard rock műfaj fénykorának túltermelési válsága közhelyszámba megy, és sajnos néha a kiadók a fürdővízzel együtt a babát is kiöntötték. Emiatt aztán se szeri, se száma a jobbnál jobb, de többé-kevésbé elsikkadt csapatoknak a '80-as és '90-es évek fordulójáról: a Faster Pussycat, a Britny Fox, a House Of Lords, a Babylon A.D. vagy a Dangerous Toys legalább megélt egy-egy aranylemezt, de a Danger Danger, a Vain, a Shark Island, a Silent Rage, a Spread Eagle, a Lion vagy a Tangier potenciálját messze nem sikerült kiaknázni. Utóbbi sort gyarapítja a philadelphiai Heavens Edge is, akiknek 1990-es első albuma sajnos csupán kultikus kedvenc maradt. Értékéből azonban mindez semmit sem von le.

Augusztus 31-én, mindössze 57 éves korában elhunyt Guido Richter, ismertebb nevén Atomic Steif, a Sodom, a Holy Moses és az Assassin korábbi dobosa. A pletykák szerint a ′80-as évek közepén a formálódó német thrashszíntér központi alakjának számító dobos a rákkal folytatott harcát veszítette el. Most egy olyan zenekar lemezének felelevenítésével emlékezünk rá, mely banda maga mára jórészt a feledés homályába merült, annak ellenére, hogy jóval többre voltak hivatottak: a Klasszikushockban a Living Death harmadik lemezével, a Protected From Realityvel búcsúzunk Atomic Steiftől.

2026 egyik legkíváncsibban várt és egyben legvitatottabb zenekari feltámadását a Nevermore újjáéledése jelenti majd. Jeff Loomis és Van Williams tavasztól már koncertezni is fog, de egyelőre nem tudni, kiket állítanak csatasorba a 2017-ben elhunyt Warrel Dane énekes, illetve Jim Sheppard basszusgitáros és a mindenkori másodgitáros posztján. Vagyis most még elsősorban a kérdőjelek halmozódnak a sztoriban – huszonöt évvel ezelőtt azonban éppen ilyenek nem voltak körülöttük. Az akkor megjelent Dead Heart In A Dead Worlddel a seattle-i power/thrasherek olyan mértékben találtak a céltábla közepébe, mint még abban a virágzó időszakban is csupán nagyon kevesen.

A Savatage a kezdetektől fogva nagyon egyéni zenét játszott, legyen az nyers, erőteljes US power metal a '80-as évek első felében, vagy egyre inkább nagyzenekari jelleget öltő, Broadway-hatásokkal tűzdelt, rockoperás muzsika. Bármit adtak ki a kezükből, mindig stílussal tették, kivéve talán az univerzális hibalemeznek tartott Fight For The Rockot, de hát ki emlékszik arra már? Jon Oliváékhoz mindig is közel állt a musicalek világa, és a részben karácsonyi tematikájú, 1995-ös Dead Winter Deaden olyat tettek le az asztalra, amit egy amerikai bandától kevésbé várt a világ: egy sztori tekintetében balkáni központú, de a Broadway szellemében fogant dallamos metálalbumot. A hangzás kialakításában természetesen a banda külső tagjának, a néhai Paul O'Neill producernek is elévülhetetlen érdemei voltak.

Ehhez a legendás lemezhez háromszoros jubileumot tudunk kapcsolni idén. Ötven éve jelent meg az egyik legjobb Hawkwind-stúdióalbum (a másik az egy évvel korábbi Hall of the Mountain Grill), a zenekar legendás basszusgitárosa, Ian Kilmister, mindenki Lemmyje pedig épp ma lett volna 80 éves. De utóbbi halálának is szinte napra pontosan tíz éve: 1945. december 24-én született és 2015. december 28-án halt meg a rock'n'roll egyik legnagyobb egyénisége, a Motörhead alapítója. Utóbbi zenekar pedig pont ezen album utóéletének első fejezete, mivel Lemmyt a megjelenés előtt egy nappal rúgták ki a Hawkwindből. Így most a mesterre, de főként erre a klasszikus Hawkwind-lemezre emlékezünk.

Húsz éve és néhány hónapja (2005 márciusának idusán) jelent meg a szisztematikus építkezés, az elegáns hangszerelés és a slágeres, közérthető dalszerkesztés metszéspontján a Kamelot legjobb albuma, az európai stílusú power metal egyik legkésőbb született közmegegyezéses alapműve, a The Black Halo. Bár a csapat gyökerei és magja az Egyesült Államok délkeleti részéről, Floridából származik, zenéjük jellegzetesen európai, és ez a legkorábbi kezdetektől eltekintve szinte mindig így volt. A szimfonikus hangszerelés, a progos felfogás, a dallamosság mikéntje, minden az öreg kontinens power metalos közegére utal, miközben Roy Khan bársonyos hangja felteszi a koronát erre a hangszerelési mesterműre. A norvég frontember ének mellett a szövegírást is magára vállalta már ekkorra, és a sötét, színházi tónushoz is sok köze van.

A brazil Angra már a '90-es évek legelején is magasról tett a trendekre. Amikor Amerikában és Európában, a metálvilág fő piacain mindenki rappelt a mainstreamben, vagy épp ipari ritmusokkal dúsította hörgős és/vagy kiabálós zenéjét, São Paulóban öt brazil zenész úgy döntött, hogy a műfaj komolyzenei gyökereit szeretné inkább ápolni. 1991. október 23-án megszületett az Angra, a banda, amelynek neve összeforrott a kiművelt dallamokat alkotó prog/power metallal, és a színtér  klasszikusává váltak. Ráadásul két korszakban is, de ne szaladjunk ennyire előre. A kezdetektől is, de főként 1996-tól az Angra már a saját útját járta, és ehhez a prog/power metalos világhoz jellegzetes brazilos ritmusokat adott. Mindezt a Sepultura törzsi gyökerű metáljának világméretű sikereivel egy időben, teljesen másképpen értelmezett, de ugyanolyan autentikus brazilsággal.

Michael Schenker idén töltötte a hetvenet: befutott veterán, mindent látott zseni. E lemez készítése idején viszont ő volt a forrófejű fiatal és heroikus virtuóz, akit fél évtizeddel korábban, alig 18 éves korában Németországból hozott el az eredetileg space rockot játszó, de később fémes hard rockra váltó brit csapat. A UFO első időszaka ma már inkább csak lábjegyzet, ellenben a csapat második és legfontosabb érájának lezárása ez a koncertlemez, a Michael Schenker-évek esszenciája, legjava egy dupla vinyles kiadásban. Egyúttal pedig a UFO legjobb kiadványa is, de magának Schenkernek is a legfényesebb teljesítménye – pedig az ő szólómunkássága talán még erősebb is volt hosszú távon, mint az anyabandáé.

Mi is (volt) (a) Marilyn Manson? Rákos daganat Amerika szűzi testén? Avagy a görbe tükör, amivel a legrosszabbul esik szembesülni? Eladható árucikk az ezredfordulós hisztéria hatására forrongó piacon? Egy biztos, Brian Hugh Warner kiváló üzletvezetőnek bizonyult: tehetségesen rendezte a kirakatot, gyorsan átlátta a problémás helyzeteket, ráadásul képes volt az önvizsgálatra is, amikor azt szükségesnek érezte. Az is biztos, hogy 1999 tavaszán Amerika közvéleménye megindult a Marilyn Manson nevű jelenség felszámolásának irányába, barátok fordították el az arcukat, egymásra licitálva határolódott el az MTV és számos rádió. A roppant mély, sárral is megpakolt pocsolyából való kilábaláshoz minimum egy feltámadásra volt szükség huszonöt évvel ezelőtt.

A King Crimson akaratlanul is szabálykönyvet írt a debütálásával. 1969. október 10-én kevesek gondolták, hogy ezen a napon új műfaj születik, maga a zenekar sem volt ennek tudatában, pedig így történt. A '60-as évek rockzenéje a vége felé közeledett: a Beatles már a végét járta a néhány napja megjelent Abbey Road hattyúdallal, de már körvonalazódott, kikből lehet a következő nagy dobás. A pezsgő brit színtér tele volt jelöltekkel – de a rockzene mai formájában sok szempontból még gyerekcipőben járt. Januárban debütált a Led Zeppelin, és októberben boltokba került a kettes Zep is, de sok veretes klasszikus még nem mutatkozott be, nem jutott el a legkomolyabb felállásig (Pink Floyd, Deep Purple), vagy alig vette fel végleges nevét (a Black Sabbath nemrég még Earth volt). Szóval eléggé a történelem elején járunk még, ami a keményebb zenét illeti.

A minap éppen a digitális Metal Hammert „lapozgattam", mert Az ember tervez klasszikunk nyomán kíváncsi lettem rá, hogy valós időben hogyan fogadták a lemezt a szaksajtóban. Nos, Lukács Laciék egyértelműen két vállra fektették az ítészeket már akkor is, elképesztően jó pontszámokat kapott a lemez a HP-n, ám ezzel együtt sem volt képes megelőzni egy akkoriban még gyakorlatilag ismeretlennek számító, különösebb múlttal nem rendelkező svéd brigádot. Nyilván kitaláltad: a kettes számú Lake Of Tears-lemezről, a Headstonesról beszélek, ahogy róluk beszéltek sokan mások is 1995 őszén, és persze azt követően. Daniel Brennare és társai valódi üstökösként robbantak be a doom/death/gothic mezőnybe, nagyon is benne volt a levegőben, hogy lesznek ők még ennél sokkal nagyobbak is. Nos, nem lettek, aminek számos oka van, de ettől függetlenül a harminc évvel ezelőtt a halálról szóló szavakat sírkövekre véső svédek egyértelműen megalkották itt az első valódi (és talán leginkább időtálló) klasszikusukat.

Ahogy a '60-as években mindenkinek megvolt a maga kedvenc beatle-je, a következő évtizedben a rockrajongók között már az volt a fő kérdés, vajon ki a legmenőbb a KISS négy maszkos figurája közül. Sokak szerint vitának helye sem lehetett, hiszen Spaceman karakterét alakítva Ace Frehley maga volt a megtestesült rocksztárság, így szó szerint egy egész gitárosgenerációra volt felbecsülhetetlen hatással. Egyszerű, de végtelenül feelinges, dallamos gitárjátéka hallatán, meg persze a zenekar monumentális színpadi show-jának hatására, később szintén világszerte ismert gitárossá váló kölykök egész armadája ragadott hangszert.

Ezt a cikket már leadtam és türelmesen várt a sorára, amikor is nem sok időbeli eltéréssel két hozzá kapcsolódó, rendkívül szomorú hír is érkezett. Az igazi tragédia természetesen Ace Frehley halála, amely még úgy is kissé váratlanul érte a színteret, hogy a gitáros köztudottan nem egészséges életmódjáról híresült el a hőskorban. Ugyanakkor az elmúlt tizenévben olybá tűnt, korábbi hibáiból tanulva és életét végül a helyes vágányra terelve sikerült összeszednie magát, amit kései szólópályája is igazolt. A színfalak mögött persze nem tudjuk, mi történt, de feltételezhetően régi zenésztársaival is tudták rendezni a régi nézeteltéréseket – azokat is, amelyek az alább tárgyalt időszak után keletkeztek. A másik, nem annyira tragikus, de több generáció számára kétségtelenül az év leglehangolóbb hírei közé tartozó történés a Music Television rolójának végleges lehúzása, amely ugyan már évek óta érett, de valahogy beleragadt a „tudtuk, de nem sejtettük″, azaz a levegőben lógó, de valójában soha be nem következő események kategóriájába.

Egy banda, amelynél minden rendben van. Végtelen lazaság, fesztelenség, tét nélküli örömzene, náluk új dalokkal foglalkozni a legutolsó szempont, hiszen ugyan mi értelme?! Ráadásul a maguk módján így is jobbak, mint valaha. Ez a Limp Bizkit 2025-ben. Hogy mi zajlott huszonöt évvel ezelőtt? Egymillió-ötvennégyezer-ötszáztizenegy ok az örömre, falakat kirobbantó siker, lemezmegjelenési parti a Playboy-villában a legnagyobb aktuális sztárokkal, ehhez képest belső feszültségek, minden lehetséges felületen megvívott szócsaták, egekig érő önsajnáltatás, majd a klasszikus zenekari felállás szétszakadása. Az ezredforduló gyűlöletének közmegegyezéses céltáblája, az ellentétek bandája, akik egy rakás máig érvényes, nagyon jól öregedő klasszikus nótával gazdagították a színteret. Ezek közül a legtöbbet pedig a negyed évszázaddal ezelőtt kiadott Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Waterre sikerült felpréselni.