Klasszikushock

A The Gathering egyike a metál műfaj szent teheneinek: közös nevezőt jelentenek ők sokszor egymástól egészen távol eső, szélsőséges irányzatok rajongói között, mindemelett pedig rockzenén kívül is sokakat meg tudtak érinteni. És ugyan a csapat létezett már Anneke van Giersbergen érkezése előtt is, illetve a vörös hajú tünemény kilépése után is van számukra élet, sokaknak a mai napig az a tizenhárom év jelenti a zenekart, amikor a kivételes énekhanggal és angyali kisugárzással megáldott énekesnő állt a frontjukon. A közös lemezek sorában legelső, és mai napig talán A Nagybetűs Gathering Lemeznek tartott Mandylion pedig idén huszonöt éves.

Egészen pontosan huszonöt éve, 1995. június 27-én jelent meg a Bon Jovi sok vitát kiváltó hatodik sorlemeze, ami ebből következően nem mindenki kedvence, ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy New Jersey fiainak leginkább szerteágazó, és mint ilyen, zeneileg legizgalmasabb munkája, ami jó borként egyre csak nemesedett az évek múlása alatt. Noha a megjelenése idején magam sem voltam kibékülve vele, idővel ugyanúgy felismertem értékeit, ahogy a korszak hasonlóan vitatott produkciói (Promised Land, Slang, Load satöbbi) esetében is sikerült ugyanez.

Húsz évvel ezelőtt ha nem is a semmiből, de a többség számára meglehetősen váratlanul robbant be a progresszív színtérre egy kétrészes konceptalbum. Az Arjen Lucassen által összehozott Universal Migrator két része, a The Dream Sequencer és a Flight Of The Migrator hallatán kérdések sokasága tolult fel a hallgatókban: oké, de most voltaképpen ki is ez a hórihorgas hágai fickó? Hogyan tudott előállni ilyen minőséggel? És miként tudott rávenni mindenkit Bruce Dickinsontól Andi Derisen és Neal Morse-on át egészen Russell Allenig, hogy közreműködjenek a lemezén? Visszatekintve persze egyértelmű, hogy az előzmények alapján jogos volt a bizalmi tőke Lucassen felé, de Arjen egyértelműen ezekkel a lemezekkel vált megkerülhetetlen tényezővé a színtéren. Én a magam részéről emellett a mai napig ezeket tartom a legjobb munkáinak is.