Klasszikushock

Múlt héten már huszonöt éve volt annak, hogy 1995. április 22-én, egy tragikus autóbalesetben életét vesztette Carl Albert. A San Franciscó-i Vicious Rumors frontembere, az amerikai tradicionális metálmezőny egyik legkiemelkedőbb énekese mindössze 32 éves korában távozott közülünk, halála pedig egyben le is zárta a zenekar aranykorát. Carlnak most utolsó munkája, a csapat talán legváltozatosabb albuma, az 1994-es Word Of Mouth felidézésével állítunk emléket, amely sajnos még a műfaj híveinek körében sem számít annyira ismertnek, mint megérdemelné.

A The Clash zeneileg a valaha volt legérdekesebb punkzenekar. Mondom ezt annak ellenére, hogy szerintem több gyenge lemezük van, mint jó, és nagyon sok mindenben nagyon sokszor estek át a ló túloldalára. De hát ez nem is igen történhetett volna másként egy olyan csapat esetében, amely olyannyira komolyan vette minden szabály és kötöttséget áthágását, hogy rapid módon lépett át a punk saját szabályrendszerén is. Már második lemezétől kezdve folyamatosan építette be zenéjébe az egyéb hatásokat, amely aztán a közmegegyezéses főművüknek tekinthető London Callingra odáig jutott, hogy kábé mindent felhasználtak, ami csak szembe jött: legyen az pop, hard rock, funk, jazz, reggae, ska, R&B, vagy éppen rockabilly. Zongora, szintetizátorok, szaxofon, szájharmonika, komplett fúvószenekar, az ő értelmezésükben mindez simán elfért egy punk lemezen, hiszen ők – legnagyobb kor- és pályatársukkal, a Sex Pistolsszal ellentétben – elsősorban zenében utaztak, nem káoszban.

Az ezredforduló környékére nagyjából letisztult, hogy kik lesznek a Nagy Norvég Black Metal Hype igazi nyertesei. Meglepetésre olyan csontvázak is megmozdultak még a szekrényben, mint az abszolút vesztesként elkönyvelt (The True) Mayhem, de az igazán nagy dolgok olyan zenekarokkal estek meg, mint például a Satyricon, az Emperor, a Covenant/The Kovenant vagy a Dimmu Borgir. A (zömmel norvég) lapok varázsütésre elkezdték komolyan venni és az egyetemes zenei örökség részévé tenni ezeket a bandákat, amelyek ekkorra meglehetősen komoly közönségbázist is kialakítottak a maguk számára. Akadt azonban egy mindig minden kategóriából kissé kilógó csapat, amelyet az istenek is a legnagyobbak közé valónak teremtettek, ennek ellenére valódi potenciáljának máig csak töredékét tudta eredményre váltani. A húsz éve megjelent Quintessence kapcsán is mi más lehetne a téma, mint a Borknagar tündöklése és „bukása".

Tíz évvel ezelőtt, 2010. április 14-én teljesen váratlanul érte a rockszakmát Peter Steele halála. A Type O Negative bonyolult lelkületű főnökével nemcsak a műfaj egyik legjellegzetesebb figurája, hanem egyik legjobb dalszerzője is távozott közülünk, helye pedig azóta is üresen tátong a színtéren: Peter és zenekara olyannyira egyedi jelenségnek számított, hogy velük együtt végérvényesen eltűnt valami, amit soha többé nem is lehet visszahozni. A zenekar sikereit és legendáját elsődlegesen persze az 1993-as Bloody Kisses alapozta meg, és a mai napig ez számít a legkeresettebb anyaguknak, ám folytatása, az 1996-os October Rust sokak számára legalább ennyire meghatározó. Utóbbi felidézése révén emlékezünk most az egy évtizeddel ezelőtt, mindössze 48 éves korában elhunyt Peterre.

A Slayer ugyan letette a lantot, de a Bay Area aranykorának meghatározó csapatai közül a legnagyobbak a mai napig sikeresek és aktívak. A Testament sosem adta fel, a Death Angel és az Exodus évtizedek óta a színtér stabil tényezői, a Heathen is időről időre mozgolódik, Sean Killian szerencsés kimenetelű májtranszplantációja és a Machine Head szétrobbanása után pedig végre a Vio-lence is aktivizálta magát. Velük ellentétben a Forbidden körül viszont néma csend és hullaszag terjeng. Néhány évre ők is újjáalakultak ugyan, és az ekkor kiadott Omega Wave méltó is volt régi nagy hírükhöz, azóta azonban már tíz év telt el jelentősebb esemény nélkül, a zenekar pedig elméletileg 2012-ben hivatalosan is feloszlott. Ahogy tehát a Sadus sem tudta újra megvetni a lábát, dacára a kiválóan sikerült 2006-os Out For Bloodnak, úgy sajnálatos módon a Forbiddennek sem jött ez össze. Kár, mert a színtér többi alapcsapatához hasonlóan Russ Andersonéknak is kiforrott, egyedi stílusuk volt, ami a mai napig hiányzik a palettáról. A Forbidden a dallamosabb végénél ragadta meg a thrash metalt, soundjukat pedig második lemezükkel, az idén harminc éves Twisted Into Formmal fejlesztettek tökélyre. Hét évvel a debüttel foglalkozó cikk után most erről az anyagról is megemlékezünk.

A Monster Magnet napjainkban veterán bandának számít, akik ha nem is éppen sztárok, de megbízhatóan megtöltik a klubokat, és a rockszíntéren nagyjából mindenki pontosan tisztában van vele a név hallatán, miben utaznak. Huszonöt évvel ezelőtt még gyökeresen más volt a helyzet: Dave Wyndorf zenekara bizarr, drogoktól szétesett csodabogarak tarkabarka gyülekezetének tűnt, és amikor megjelent a későbbi generációkra felbecsülhetetlen hatást gyakorló Dopes To Infinity mestermű, csupán nagyon kevesen értették, mire is megy ki a játék. De néha van ez így: annak idején a klasszikus Kyuss-lemezeket is jóval szűkebb tábor hallgatta, mint ahányan később állították magukról. Márpedig ha az úgynevezett stoneres vonalról beszélünk, a Kyuss-albumokat leszámítva alighanem egyetlen lemez sem fejtett ki akkora hatást, mint ez.

A zenekar, aminek még a neve is bizonytalan. Első kislemezük borítóján Nagy Feró és a Bikini, hátoldalán A Bikini és Nagy Feró, magán a korongon pedig szimplán csak Bikini szerepel előadóként, hogy a későbbiekben is össze-vissza keverjék az elnevezést, tetézve azzal, hogy egy idő után – nyilván a D. Nagy-féle, kiugróan sikeres, ám jóval kevésbé izgalmas változattól megkülönböztetendő – elkezdték Ős-Bikininek, vagy éppen Nagy Feró és az Ős-Bikininek is nevezni a formációt. Persze nem is a név a lényeg, hanem az, hogy szűk három éven és két nagylemezen át létezett egy zenekar, ami olyan izgalmas és újító zenét játszott, hogy mind a mai napig megőrizte frissességét, ráadásul felfogásban, vagy éppen színpadi magatartásban, sem akkor, sem azóta nem nagyon akadt párja.

A '90-es évek közepe elképesztő kreatív robbanást hozott a black metalban, és e folyamatok közepette újfent a skandináv bandák diktálták a ritmust. Ez a páratlanul intenzív, ebből is adódóan időben viszonylag rövid éra olyan klasszikusokat szült csak a norvég színtéren, mint az Emperortól az Anthems To The Welkin At Dusk, az Arcturus álarcosbálja vagy az In The Woods... Omniója. Ha közelebbről megnézzük, e három emlegetett remekmű egyaránt 1997-es keltezésű, vagyis abban az évben születtek, amikor egy bizonyos oslói brigád, az Ulver is csúcsra járatta a maga black metalos korszakát. Még egy dolog igaz az említett albumokra: bár földrajzilag csaknem ugyanott, ugyanabban az amúgy is zenekarok közötti átjáróházként funkcionáló színtéren születtek, nem is igen lehetnének egymástól ennél különbözőbbek. Nem túlzás azonban kijelenteni, hogy a Kristoffer „Garm" Rygg vezette Ulver a különcök között is mindenkor különutasnak számított, kordában tarthatatlan egyéniségnek az öntörvényűek között. Utóbbi zenekar korai éveiről most debütáló lemezük, a Bergtatt megjelenésének negyedszázados jubileuma kapcsán emlékezünk meg.

Jó ideje mondogatom már – ha félig komolytalanul is –, hogy a Klasszikushock mintájára kellene indítanunk egy Kultikushock nevű rovatot, amiben azokról a lemezekről írnánk, amelyeket a kutya nem ismer, szakmai berkekben mégis nagy hatást gyakoroltak, mi több, stílust formáltak. Ha ez a rovat létezne, akkor Dalbello She című albuma lenne az első, ami szerepelne benne, és mindjárt azt is elmagyarázom, miért.

Ha létezik zenekar, amelyet életművét és hatását tekintve is szigorúan a megkerülhetetlen jelzővel vagyunk kötelesek illetni, az a kortársai közül is magasan kiemelkedő, tengerentúli power- és progresszív metal keretein belül tevékenykedő Savatage zenekar. Nehezen tudom elképzelni, hogy aki valaha is vonzódott a rockzenéhez, bármilyen kivetnivalót tudna felhozni a csapat lenyűgöző dalokat magába foglaló örökségével szemben. A harminc esztendővel ezelőtt megjelent Gutter Ballet pedig méltán nevezhető egyik legjobban sikerült munkájuknak, amely ezzel együtt a vízválasztó szerepét is betöltötte a diszkográfiában.

Bármennyire is hihetetlen, Gary Moore saját jogon még nem szerepelt a Klasszikushock rovat hasábjain, mindössze a Thin Lizzy Black Rose mesterműve kapcsán ejtettünk szót eddig az észak-ír gitárprófétáról. Pedig páratlanul gazdag szólókarrierje épp elég okot szolgáltatott ahhoz, hogy ne így legyen, hiszen örökérvényű lemezek egész sorával ajándékozta meg az európai hard rock, majd a blues szerelmeseit. Mivel idén töltötte be harmincadik születésnapját az a korong, amivel Gary pontot tett a hard rock zene világában való ténykedésére, kézenfekvőnek tűnik megemlékezni az After The Warról, ami az 1985-ös Run For Cover és a két évvel későbbi Wild Frontier mellett ma is a legnépszerűbb Moore-anyagnak számít a rockrajongók körében. Az album készítésének körülményeit Gary egykori hű fegyverhordozója, a jelenleg ismét a UFO soraiban zenélő Neil Carter billentyűs-gitáros segítségével göngyölítjük fel.

Talán nem túlzás azt mondani: heavy metal szempontból az év híre volt nemrég, hogy végre hozzánk is ellátogat Japán legismertebb, leglegendásabb zenekara, amely jóideje már kvázi klasszikus felállásban nyomul újra, de szűkebb hazáját nem nagyon hagyja el manapság. A „kvázi" jelző pedig annál sajnálatosabb, hogy csakis Munetaka Higuchi eredeti dobos 2008-as halála miatt nem lehet teljes a klasszikus felállás. Persze nyilván utódja, Masayuki Suzuki is megtesz majd mindent, és vele is nagy élmény lesz a koncert, de a műsort illetően nyilván felmerül pár kérdés. Mert bár utolsó lemezükkel ismét nyitottak Japánon kívülre is, volt egy korszakuk, amikor annyira pörgették a nyugatosodást, hogy egyenesen amerikai énekessel dolgoztak. Ezen éra nyitányának éppen idén ősszel üljük harmincadik évfordulóját, és ez a kettős apropó bizony nemcsak a hallgató kedvét hozza meg pár régi lemez meghallgatásához, de a shockolókét is a múltidézéshez.

Ma húsz éve jelent meg a Dream Theater Scenes From A Memory albuma, amely a maga idejében egy zavarosabb periódust követően minden tekintetben új szakaszt nyitott a New York-i csapat pályafutásában Jordan Rudess csatlakozásával. A szövevényes konceptlemez emellett a kicsúcsosodását is jelentette annak a progmetal-hullámnak, amely néhány évvel korábban elsősorban épp John Petrucciék áttörése révén szökkent szárba: kétségtelenül ezek az évek számítottak a legtermékenyebbnek a műfajban. A Metropolis Pt. 2 két évtized távlatából is hibátlan remekmű – korábban készített a zenekar vele egyenrangú albumokat, később viszont egyszer sem tudtak már ezzel felérő alkotást letenni az asztalra.

Nevezzük bárhogy, gothic rock/metalnak, rádióbarátságos doomnak, poszt-apokaliptikus popnak, az így körülírt játéktér a legritkább esetekben találkozik az ízlésemmel. Kivételek szerencsére itt is akadnak, és ennél több esetemben sem kellett ahhoz, hogy gyűjteményem legnagyobb gondossággal őrzött darabjai közé lopja magát ez a kis svéd zenekar. Bizonyos, mindenki más számára érdektelen személyes okok miatt a Lake Of Tears életművének megismerése összekapcsolódott nálam a késői Leonard Cohen-lemezekkel, ez tehát az oka a tőle származó idézeteknek, na meg az a tény, hogy (szerintem) mennyire szépen passzol egymáshoz a Mount Baldyról visszatért, ősz trubadúr és az ezredfordulóra szintén őszbe fordult LoT világa. Az idén húsz éves Forever Autumn egyszerre elválaszthatatlan, az előzményekből logikusan következő része ennek a bizonyos életműnek, másrészről a főhősök világának egy olyan peremkerülete, ahová azóta sem tértek vissza, és ma már kellő alappal jelenthetjük ki, hogy többé valószínűleg nem is fognak.

Elvileg még idén, gyakorlatilag lehet, hogy már csak jövő év elején érkezik, de mindenképpen itt van a kanyarban a houstoni King's X új nagylemeze. Doug Pinnick, Ty Tabor és Jerry Gaskill több mint egy évtized után jelentkezik új dalokkal, és ilyen hosszúságú szünetet korábban még sosem tartottak, noha a csapat közben azért időről időre koncertezett szerte a világon. Ennek okát nincs sok értelme fejtegetni, majd megteszik ők az aktuális interjúkban, az apropó azonban tökéletes arra, hogy visszatekintsünk a banda egyik legklasszikusabb munkájára, az idén harminc éve kiadott Gretchen Goes To Nebraskára.

Ha valaki csak felületesen ismeri a '80-as évek végének dallamos rockzenei színterét, könnyen hiheti, hogy a legjobb akkori lemezek mind megfelelően kifutották magukat. Ez azonban távolról sem igaz, számos gyöngyszem soha nem jutott el a szélesebb közönségrétegekhez, hiába rejtettek irgalmatlan potenciált. Így aztán, miközben Kaliforniából a Mötley Crüe, a Poison, a Guns N' Roses vagy a Warrant, illetve a keleti partról a Bon Jovi és a Skid Row tényleg szó szerint millióknak zenélt ekkoriban, még a Los Angeles-i Sunset Strip fontos klubbandái között is akadtak olyanok, akik nem jutottak egyről a kettőre. A Shark Island harminc éve megjelent első albuma, a Law Of The Order is az időszak elfeledett kincseinek egyike.

Párszor leírtuk: különböző okokból, de a 21. században már viszonylag kevés általánosan, tényleg a szélesebb rétegek által is közmegegyezésesen alapműnek tekintett lemezt termelt ki a súlyosabb műfaj. Az atlantai Mastodon második nagylemeze, a Leviathan e kevés album egyike: ha nagyon sarkító és hatásvadász akarnék lenni, úgy is fogalmazhatnék, hogy Troy Sanders, Brann Dailor, Bill Kelliher és Brent Hinds az utolsó egyetemes metalklasszikusok egyikét szabadította rá a gyanútlan világra 2004 nyarának legvégén, pontosan tizenöt évvel ezelőtt.

Bár akadnak nagyobb karriert befutott alkotások is Steve Lukather karrierjében a gitáros önálló szólólemezénél, mégis úgy gondolom, hogy sokunk számára szolgál viszonyítási pontként ez a napokban harminc éve megjelent album. Nem csupán azért, mert a puritán módon elkeresztelt anyag nyitotta meg a gitáros szóló-diszkográfiáját 1989-ben, hanem azon oknál fogva is, hogy talán itt alakult ki végérvényesen a mai bölcsességünkkel egyszerűen csak „lukatheresként" aposztrofált dalszerzői karakter. Az ekkorra már a Totótól függetlenül is komoly szakmai előélettel rendelkező muzsikus szándékai teljesen egyértelműek voltak: nyílegyenes rockdaloknak kell készülnie, amelyek adott esetben hangsúlyosabb gitárjátékot is elbírnak az anyazenekar szofisztikáltabb stílusánál. A cél megvalósításának érdekében valóságos sztárparádé verbuválódott össze a stúdióban Luke legkülönbözőbb módokon megismert zenészcimboráiból, az eredmény pedig minden tekintetben briliáns, noha manapság talán már kevésbé szokás erre emlékezni...

Kevés megosztóbb személyiség létezik a klasszikus heavy metal és úgy általában az extrémebb muzsikák keretei között King Diamondnál. A többnyire falzettben éneklő dán frontember nem csak elviselhetetlenül magas hangjával, de megjelenésével is a sokkolás precízen kidolgozott művészetére tette fel életét és karrierjét. A napokban harminc éve megjelent Conspiracy album felejthetetlen borítója is többnyire ezt a fajta életérzést tükrözi, a lemezről pedig ennyi idő távlatából nyugodtan kijelenthetjük: az életmű legzseniálisabb momentumai közé tartozik.

A Lion a rockszakma egyik titkos fegyverének számított a '80-as évek derekán, ám a Kal Swan énekes és Doug Aldrich gitáros nevével fémjelzett csapatnak néhány kevésbé szerencsés üzleti döntés miatt végül Japánt leszámítva sosem sikerült az áttörés. Második nagylemezük, a harminc évvel ezelőtt megjelent Trouble In Angel City ugyanakkor még ezzel együtt is a legjobb albumok egyike a brit szabású, mégis kellően amerikanizált stadionrockos vonalon. Pedig kevesen tudják: egy tényleges lehetőségek nélküli, gyakorlatilag halálra ítélt csapat készítette, és pályafutásuk legutolsó szakaszában már nem is igazán erőltették meg magukat hozzá...

Már viszonylag régóta terveim közt szerepelt egy kiterjedtebb eszmefuttatás Survivor-témában, ugyanis a napnál is világosabb, hogy a formáció életműve Közép-Európában nem tartozik a legnépszerűbb tárgykörök közé. Idehaza például azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy momentán még ezen az oldalon is többen asszociálnak a név hallattán a „szigetlakók" megkoreografált pojácáskodására... Az Eye Of The Tiger persze a világ egyik legtöbbet felhasznált szerzeményeként képez valamiféle kikristályosodási pontot a zenekar tekintetében, ennek jelentősége azonban véleményem szerint maximum az Africa-mémhez hasonlítható. (Csak mert ugye már a Burning Heartra sem szokás ugyanazzal az ovációval ráismerni, amely szintén Rocky-betétdal volt, és a tengerentúlon ugyanúgy sokat játszott sláger.) Mivel pedig a melodikus rockzenére egyébként fogékony közönség is többnyire afféle top secretként kezeli a tényt, hogy hallgatott valaha Survivort, a világhálón gyakorlatilag alig található magyar nyelvű megnyilatkozás róluk... Na de majd most!

Húsz évvel ezelőtt szinte hetek leforgása alatt vált underground szenzációvá egy lemez, amely korábban szinte soha nem hallott gördülékenységgel egyesítette a brutális death metalt a tradicionális heavy metallal. Természetesen nem az Arch Enemy harmadik albumán hallhattunk először ilyesmit, sőt, a banda főnöke, Mike Amott már a Carcass utolsó korszakában is valami egészen hasonlóban utazott. Az viszont bizonyos, hogy a két, akár előtanulmánynak is beillő Arch Enemy-lemez után kihozott Burning Bridges rengeteg, korábban szkeptikus zenerajongónak mutatta meg: a két irány vegyítése nem időleges trend vagy pláne zsákutca, hanem maga a jövő.

Kedden este utoljára köszönthetjük Budapesten a Slayert. A zenekar munkássága önmagáért beszél, és ebben a rovatban is elég alaposan felgöngyölítettük már – egy lemez azonban még nem került ide azok közül, amelyeknek itt a helyük. Kerry Kingék persze nagyjából folyamatosan kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottak, de határozottan úgy gondolom: amennyiben egyetlen albumot kellene megnevezni tőlük csúcsalkotásként az 1983 és 1990 közötti, nagyjából közmegegyezésesen klasszikus első éra utáni korszakból, mindenképpen a 2001-es God Hates Us All lenne az. Ez volt az a lemez, amely átlökte a zenekart az új évszázadba, és egyben fényesen igazolta: jöhet bármi, mindig is a Slayer marad az alfa és az omega a legdurvább műfajokban.

Ezekben a napokban búcsúzik az öreg kontinens színpadaitól Elton John, háta mögött egy csaknem hat évtizedes életművel, amely előtt az a minimum, hogy nekünk is méltóképpen kell tisztelegnünk. Távolról sem volt ugyan nyílegyenes ez az út, de a csúcspontjai olyan magasságokban vannak, amelyeket legtöbbünk elképzelni is alig képes, és akkor a könnyűzene szinte minden területén kimutatható hatásáról még nem is beszéltünk. A legfontosabb mégis az, hogy 2019-ben Elton John ugyanúgy világsztárként köszön el, ahogy világsztár volt már bő negyvenöt évvel ezelőtt is, amikor a Goodbye Yellow Brick Road végleg a sztratoszférába katapultálta. Ez a név védjegy, semmiféle extra bemutatásra nem szorul, és ezt még a szép számú ellentábor is kénytelen elismerni. A valaha élt leghatalmasabb pop-/rocksztárok egyikének színpadi búcsúja alkalmával a gigantikus diszkográfia talán legismertebb darabját vesszük górcső alá.

A Los Angeles-i Leatherwolf a metalszakma nagy ígéreteinek egyike volt a '80-as évek második felében, ám a három szólógitáros felállásban dolgozó csapat végül sajnos két szék között a pad alá esett. Sorsuk ebben eléggé hasonlít a szintén hasonló ívású Armored Saintéhez: akármilyen kiváló zenét játszottak, nem írtak elég kommersz dalokat ahhoz, hogy slágerbandát faragjanak belőlük, viszont ahhoz meg nem voltak elég durvák, hogy az agresszívebb vonal hívei rájuk harapjanak. A harminc éve megjelent Street Ready album azonban ettől függetlenül a műfaj csúcskorszakának kiemelkedő, különleges hangulatú alkotásai közé tartozik, amely ennyi év után is minden tekintetben megállja a helyét.

Ma már jól tudjuk, hogy az elektromos rockgitározás története egészen máshogy alakult volna Mike Varney gitár-filantróp áldásos tevékenysége nélkül. A Guitar Player magazin Spotlight rovatát vezető szakember a '80-as évek elején fáradhatatlanul kutatott a következő gitárosgeneráció zászlóvivői után, aminek következtében olyan csiszolatlan gyémántokra bukkant, mint a 15 éves Paul Gilbert vagy a szintén tinédzser Yngwie Malmsteen. Az eleinte főleg US metal vonalon mozgó Shrapnel kiadó tulajdonosaként Varney az évtized közepén olyan későbbi legendák mecénása lett, mint Tony MacAlpine, Marty Friedman, Jason Becker, Greg Howe és Richie Kotzen, az addigi normáktól elszakadó, radikális mozgalmat indítva el ezzel a gitárvilágban. A neoklasszikus instrumentalizmus azonban nem az egyetlen csapásirányt jelentette számára: az eszelős gitárszólókat dalközpontú, dallamos power metal-közegbe helyező énekes zenekarokban szintén látott perspektívát. A Racer X és a Cacophony műfajteremtő akciói megteremtették Varney számára a további kísérletezés lehetőségét, így a rockvilágban akkortájt egyre erősödő feminizmust ő maga is igyekezett meglovagolni a Phantom Blue nevű ötfős Los Angeles-i csajbanda szerződtetésével, amely két, minden ízében klasszikus dallamos metal mesterművet hagyományozott az utókorra, az elsőt éppen harminc esztendővel ezelőtt.