Klasszikushock

Húsz évvel ezelőtt ha nem is a semmiből, de a többség számára meglehetősen váratlanul robbant be a progresszív színtérre egy kétrészes konceptalbum. Az Arjen Lucassen által összehozott Universal Migrator két része, a The Dream Sequencer és a Flight Of The Migrator hallatán kérdések sokasága tolult fel a hallgatókban: oké, de most voltaképpen ki is ez a hórihorgas hágai fickó? Hogyan tudott előállni ilyen minőséggel? És miként tudott rávenni mindenkit Bruce Dickinsontól Andi Derisen és Neal Morse-on át egészen Russell Allenig, hogy közreműködjenek a lemezén? Visszatekintve persze egyértelmű, hogy az előzmények alapján jogos volt a bizalmi tőke Lucassen felé, de Arjen egyértelműen ezekkel a lemezekkel vált megkerülhetetlen tényezővé a színtéren. Én a magam részéről emellett a mai napig ezeket tartom a legjobb munkáinak is.

Május 6-án, 66 éves korában elhunyt Brian Howe, a Bad Company második korszakának énekese. A máig aktív zenekar gyakorlatilag elsiklott a tragédia felett, mintha soha nem is lett volna semmi közük a frontemberhez, a klasszikus éra és a jelenlegi felállás énekese, Paul Rodgers pedig mintha indirekt módon még köpni is akart volna egyet Brian után. Persze tény, hogy a Howe által fémjelzett éra köztudottan roppant feszültségek közepette telt a csapat életében. Ugyanakkor az énekes a '80-as évek második felében nemcsak új arcot adott a Bad Companynek, hanem zenei motorként húzta is őket magával, és minimum kérdéses, képesek lennének-e Amerikában máig haknizni, ha Brian akkoriban nem tartja életben a brandet. Minderre a napokban harminc évvel ezelőtt megjelent Holy Water album szolgáltatja a legékesebb példát.

A '80-as évek hajmetál-robbanását elsősorban Los Angeleshez szokás kötni, ami teljesen jogos, de nem kizárólagos. A keleti parton szintén működött egy kiterjedt színtér az évtized végén ezen a vonalon, ám az itteni hard rock bandák nemcsak sokszínűbbek, de sokszor direktebbek, erőszakosabbak, néhol borongósabbak, agyasabbak is voltak, mint a kaliforniai napsütésben edződött kollégák. E zenekarok közül teljesen egyértelműen a Skid Row jutott a legmesszebb, de a korszak muzsikáinak rajongói a mai napig könnyes szemmel emlegetik az olyan csapatokat is, mint a philadelphiai Heavens Edge és Britny Fox, a connecticuti Steelheart, a New York-i Danger Danger és Circus Of Power, netán a Bostonból startolt, de főhadiszállását New Yorkban berendező Spread Eagle. Utóbbiak harminc évvel ezelőtt megjelent első nagylemeze vitán felül az egyik legjobb street rock alapvetés, amely csak valaha napvilágot látott.

A Gamma Ray német nyelvterületen a tradicionális heavy metal legsötétebb éveiben is sikeres zenekarnak számított. Ahhoz azonban, hogy tényleg a teljes nemzetközi színtéren láthatóvá váljanak, és szintet ugorjanak, egy meglehetősen magától értetődő, mégis radikális húzásra volt szükségük: hogy Kai Hansen álljon a mikrofonhoz. A Helloween egykori alapembere három Gamma Ray-nagylemez, saját pályáját tekintve pedig egy teljes évtized után lépett elő ismét főállású énekes/gitárossá, a huszonöt évvel ezelőtt megjelent Land Of The Free színvonala és eredményei pedig önmagukért beszéltek. A zenekar ezzel a stílusában perfekt albummal alapozta meg, hogy néhány év múlva az újjáéledt műfaj egyik vezérhajójaként tekintsenek rá.

Lehet, sőt, szokás is azon vitatkozni, hogy melyik (volt) a dublini Primordial legnagyszerűbb korszaka. A közmegegyezés szerint ez valószínűleg a The Gathering Wilderness és a To The Nameless Dead albumok környékére datálható, ugyanakkor abban is konszenzus mutatkozik, hogy ezen kívül is akadhatunk csúcspontokra az írek pályaívén. Anélkül, hogy a zenekar utóbbi éveit minősíteni akarnám, az alábbi írás a korai évek gyöngyszemeinek feltárására tesz kísérletet, fókuszban azzal a lemezzel, amely számomra a legfontosabb a komplett életművükben. A Spirit The Earth Aflame húsz évvel ezelőtt a csapat egyik legizgalmasabb korszakának nyitánya volt.

Tíz évvel ezelőtt, 2010. május 16-án hunyt el minden idők egyik leghatalmasabb rockénekese, Ronnie James Dio. A 68 éves énekest a gyomorrák vitte el, és ugyan jó eséllyel állíthatjuk: ma már alighanem akkor sem koncertezne, ha élne, biztos, hogy néhány nagyszerű lemeztől és turnétól megfosztotta a világot a sors Ronnie tragikus halálával. Persze mint a legtöbb zenésznél, nála is örökre a korai albumok maradtak a legmeghatározóbbak – más kérdés, hogy esetében három különálló korszakra is esett egy-egy megkerülhetetlen alapmű. Szólókarrierje során egyértelműen az 1983-as Holy Diver, illetve 1984-es folytatása, a The Last In Line jelentette a csúcsot, így most utóbbi felidézésével emlékezünk az énekesre.

A Meshuggah-t ma a teljes színtéren, sőt, a metálvilágon túl is innovátorként szokás tisztelni, ez azonban nem volt mindig így. Amikor a zenekar pontosan huszonöt évvel ezelőtt megjelentette karrierje alighanem legfontosabb és legnagyobb hatású albumát, a Destroy Erase Improve-ot, még számos rockzenei lapban is csak valami bizonytalan „a Pantera komplexebb változata"-típusú hasonlattal intézték el őket. Aztán persze hamarosan ráébredt a világ, hogy a svédek esetében valami egészen másról beszélünk, de addig még éveknek kellett eltelnie. Negyed évszázad távlatából azonban már jól látszik a banda második lemezének jelentősége, így nyugodtan kijelenthetjük: az egész évtized egyik legfontosabb underground alkotásáról beszélünk.

Huszonöt évvel ezelőtt, 1995 májusának első hetében, megjelenése után több mint egy évvel egy olyan album került fel a Billboard-lista élére, amelyről előzetesen senki sem hitte volna, hogy képes lesz hasonló bravúrra – a legkevésbé készítői. A pennsylvaniai Live második nagylemeze, a Throwing Copper sajátos kiadvány a '90-es évek derekának rockzenei felhozatalában. Bizonyos tekintetben tökéletesen passzolt a korszak trendjei közé, a másik oldalról viszont mindenhonnan kilógott: egyszerre volt intellektuálisan mély, érzékeny és elmélkedős, de közben kirobbanó, rockosan energikus, sőt, néhol himnikus. A zenekar később is tényező maradt, de soha nem tudták megismételni az album elképesztő sikereit, a Selling The Drama, az I Alone vagy a Lightning Crashes időtálló voltát pedig ma sem vonhatja kétségbe senki.

Múlt héten már huszonöt éve volt annak, hogy 1995. április 22-én, egy tragikus autóbalesetben életét vesztette Carl Albert. A San Franciscó-i Vicious Rumors frontembere, az amerikai tradicionális metálmezőny egyik legkiemelkedőbb énekese mindössze 32 éves korában távozott közülünk, halála pedig egyben le is zárta a zenekar aranykorát. Carlnak most utolsó munkája, a csapat talán legváltozatosabb albuma, az 1994-es Word Of Mouth felidézésével állítunk emléket, amely sajnos még a műfaj híveinek körében sem számít annyira ismertnek, mint megérdemelné.

A The Clash zeneileg a valaha volt legérdekesebb punkzenekar. Mondom ezt annak ellenére, hogy szerintem több gyenge lemezük van, mint jó, és nagyon sok mindenben nagyon sokszor estek át a ló túloldalára. De hát ez nem is igen történhetett volna másként egy olyan csapat esetében, amely olyannyira komolyan vette minden szabály és kötöttséget áthágását, hogy rapid módon lépett át a punk saját szabályrendszerén is. Már második lemezétől kezdve folyamatosan építette be zenéjébe az egyéb hatásokat, amely aztán a közmegegyezéses főművüknek tekinthető London Callingra odáig jutott, hogy kábé mindent felhasználtak, ami csak szembe jött: legyen az pop, hard rock, funk, jazz, reggae, ska, R&B, vagy éppen rockabilly. Zongora, szintetizátorok, szaxofon, szájharmonika, komplett fúvószenekar, az ő értelmezésükben mindez simán elfért egy punk lemezen, hiszen ők – legnagyobb kor- és pályatársukkal, a Sex Pistolsszal ellentétben – elsősorban zenében utaztak, nem káoszban.

Az ezredforduló környékére nagyjából letisztult, hogy kik lesznek a Nagy Norvég Black Metal Hype igazi nyertesei. Meglepetésre olyan csontvázak is megmozdultak még a szekrényben, mint az abszolút vesztesként elkönyvelt (The True) Mayhem, de az igazán nagy dolgok olyan zenekarokkal estek meg, mint például a Satyricon, az Emperor, a Covenant/The Kovenant vagy a Dimmu Borgir. A (zömmel norvég) lapok varázsütésre elkezdték komolyan venni és az egyetemes zenei örökség részévé tenni ezeket a bandákat, amelyek ekkorra meglehetősen komoly közönségbázist is kialakítottak a maguk számára. Akadt azonban egy mindig minden kategóriából kissé kilógó csapat, amelyet az istenek is a legnagyobbak közé valónak teremtettek, ennek ellenére valódi potenciáljának máig csak töredékét tudta eredményre váltani. A húsz éve megjelent Quintessence kapcsán is mi más lehetne a téma, mint a Borknagar tündöklése és „bukása".

Tíz évvel ezelőtt, 2010. április 14-én teljesen váratlanul érte a rockszakmát Peter Steele halála. A Type O Negative bonyolult lelkületű főnökével nemcsak a műfaj egyik legjellegzetesebb figurája, hanem egyik legjobb dalszerzője is távozott közülünk, helye pedig azóta is üresen tátong a színtéren: Peter és zenekara olyannyira egyedi jelenségnek számított, hogy velük együtt végérvényesen eltűnt valami, amit soha többé nem is lehet visszahozni. A zenekar sikereit és legendáját elsődlegesen persze az 1993-as Bloody Kisses alapozta meg, és a mai napig ez számít a legkeresettebb anyaguknak, ám folytatása, az 1996-os October Rust sokak számára legalább ennyire meghatározó. Utóbbi felidézése révén emlékezünk most az egy évtizeddel ezelőtt, mindössze 48 éves korában elhunyt Peterre.

A Slayer ugyan letette a lantot, de a Bay Area aranykorának meghatározó csapatai közül a legnagyobbak a mai napig sikeresek és aktívak. A Testament sosem adta fel, a Death Angel és az Exodus évtizedek óta a színtér stabil tényezői, a Heathen is időről időre mozgolódik, Sean Killian szerencsés kimenetelű májtranszplantációja és a Machine Head szétrobbanása után pedig végre a Vio-lence is aktivizálta magát. Velük ellentétben a Forbidden körül viszont néma csend és hullaszag terjeng. Néhány évre ők is újjáalakultak ugyan, és az ekkor kiadott Omega Wave méltó is volt régi nagy hírükhöz, azóta azonban már tíz év telt el jelentősebb esemény nélkül, a zenekar pedig elméletileg 2012-ben hivatalosan is feloszlott. Ahogy tehát a Sadus sem tudta újra megvetni a lábát, dacára a kiválóan sikerült 2006-os Out For Bloodnak, úgy sajnálatos módon a Forbiddennek sem jött ez össze. Kár, mert a színtér többi alapcsapatához hasonlóan Russ Andersonéknak is kiforrott, egyedi stílusuk volt, ami a mai napig hiányzik a palettáról. A Forbidden a dallamosabb végénél ragadta meg a thrash metalt, soundjukat pedig második lemezükkel, az idén harminc éves Twisted Into Formmal fejlesztettek tökélyre. Hét évvel a debüttel foglalkozó cikk után most erről az anyagról is megemlékezünk.

A Monster Magnet napjainkban veterán bandának számít, akik ha nem is éppen sztárok, de megbízhatóan megtöltik a klubokat, és a rockszíntéren nagyjából mindenki pontosan tisztában van vele a név hallatán, miben utaznak. Huszonöt évvel ezelőtt még gyökeresen más volt a helyzet: Dave Wyndorf zenekara bizarr, drogoktól szétesett csodabogarak tarkabarka gyülekezetének tűnt, és amikor megjelent a későbbi generációkra felbecsülhetetlen hatást gyakorló Dopes To Infinity mestermű, csupán nagyon kevesen értették, mire is megy ki a játék. De néha van ez így: annak idején a klasszikus Kyuss-lemezeket is jóval szűkebb tábor hallgatta, mint ahányan később állították magukról. Márpedig ha az úgynevezett stoneres vonalról beszélünk, a Kyuss-albumokat leszámítva alighanem egyetlen lemez sem fejtett ki akkora hatást, mint ez.

A zenekar, aminek még a neve is bizonytalan. Első kislemezük borítóján Nagy Feró és a Bikini, hátoldalán A Bikini és Nagy Feró, magán a korongon pedig szimplán csak Bikini szerepel előadóként, hogy a későbbiekben is össze-vissza keverjék az elnevezést, tetézve azzal, hogy egy idő után – nyilván a D. Nagy-féle, kiugróan sikeres, ám jóval kevésbé izgalmas változattól megkülönböztetendő – elkezdték Ős-Bikininek, vagy éppen Nagy Feró és az Ős-Bikininek is nevezni a formációt. Persze nem is a név a lényeg, hanem az, hogy szűk három éven és két nagylemezen át létezett egy zenekar, ami olyan izgalmas és újító zenét játszott, hogy mind a mai napig megőrizte frissességét, ráadásul felfogásban, vagy éppen színpadi magatartásban, sem akkor, sem azóta nem nagyon akadt párja.

A '90-es évek közepe elképesztő kreatív robbanást hozott a black metalban, és e folyamatok közepette újfent a skandináv bandák diktálták a ritmust. Ez a páratlanul intenzív, ebből is adódóan időben viszonylag rövid éra olyan klasszikusokat szült csak a norvég színtéren, mint az Emperortól az Anthems To The Welkin At Dusk, az Arcturus álarcosbálja vagy az In The Woods... Omniója. Ha közelebbről megnézzük, e három emlegetett remekmű egyaránt 1997-es keltezésű, vagyis abban az évben születtek, amikor egy bizonyos oslói brigád, az Ulver is csúcsra járatta a maga black metalos korszakát. Még egy dolog igaz az említett albumokra: bár földrajzilag csaknem ugyanott, ugyanabban az amúgy is zenekarok közötti átjáróházként funkcionáló színtéren születtek, nem is igen lehetnének egymástól ennél különbözőbbek. Nem túlzás azonban kijelenteni, hogy a Kristoffer „Garm" Rygg vezette Ulver a különcök között is mindenkor különutasnak számított, kordában tarthatatlan egyéniségnek az öntörvényűek között. Utóbbi zenekar korai éveiről most debütáló lemezük, a Bergtatt megjelenésének negyedszázados jubileuma kapcsán emlékezünk meg.

Jó ideje mondogatom már – ha félig komolytalanul is –, hogy a Klasszikushock mintájára kellene indítanunk egy Kultikushock nevű rovatot, amiben azokról a lemezekről írnánk, amelyeket a kutya nem ismer, szakmai berkekben mégis nagy hatást gyakoroltak, mi több, stílust formáltak. Ha ez a rovat létezne, akkor Dalbello She című albuma lenne az első, ami szerepelne benne, és mindjárt azt is elmagyarázom, miért.

Ha létezik zenekar, amelyet életművét és hatását tekintve is szigorúan a megkerülhetetlen jelzővel vagyunk kötelesek illetni, az a kortársai közül is magasan kiemelkedő, tengerentúli power- és progresszív metal keretein belül tevékenykedő Savatage zenekar. Nehezen tudom elképzelni, hogy aki valaha is vonzódott a rockzenéhez, bármilyen kivetnivalót tudna felhozni a csapat lenyűgöző dalokat magába foglaló örökségével szemben. A harminc esztendővel ezelőtt megjelent Gutter Ballet pedig méltán nevezhető egyik legjobban sikerült munkájuknak, amely ezzel együtt a vízválasztó szerepét is betöltötte a diszkográfiában.

Bármennyire is hihetetlen, Gary Moore saját jogon még nem szerepelt a Klasszikushock rovat hasábjain, mindössze a Thin Lizzy Black Rose mesterműve kapcsán ejtettünk szót eddig az észak-ír gitárprófétáról. Pedig páratlanul gazdag szólókarrierje épp elég okot szolgáltatott ahhoz, hogy ne így legyen, hiszen örökérvényű lemezek egész sorával ajándékozta meg az európai hard rock, majd a blues szerelmeseit. Mivel idén töltötte be harmincadik születésnapját az a korong, amivel Gary pontot tett a hard rock zene világában való ténykedésére, kézenfekvőnek tűnik megemlékezni az After The Warról, ami az 1985-ös Run For Cover és a két évvel későbbi Wild Frontier mellett ma is a legnépszerűbb Moore-anyagnak számít a rockrajongók körében. Az album készítésének körülményeit Gary egykori hű fegyverhordozója, a jelenleg ismét a UFO soraiban zenélő Neil Carter billentyűs-gitáros segítségével göngyölítjük fel.

Talán nem túlzás azt mondani: heavy metal szempontból az év híre volt nemrég, hogy végre hozzánk is ellátogat Japán legismertebb, leglegendásabb zenekara, amely jóideje már kvázi klasszikus felállásban nyomul újra, de szűkebb hazáját nem nagyon hagyja el manapság. A „kvázi" jelző pedig annál sajnálatosabb, hogy csakis Munetaka Higuchi eredeti dobos 2008-as halála miatt nem lehet teljes a klasszikus felállás. Persze nyilván utódja, Masayuki Suzuki is megtesz majd mindent, és vele is nagy élmény lesz a koncert, de a műsort illetően nyilván felmerül pár kérdés. Mert bár utolsó lemezükkel ismét nyitottak Japánon kívülre is, volt egy korszakuk, amikor annyira pörgették a nyugatosodást, hogy egyenesen amerikai énekessel dolgoztak. Ezen éra nyitányának éppen idén ősszel üljük harmincadik évfordulóját, és ez a kettős apropó bizony nemcsak a hallgató kedvét hozza meg pár régi lemez meghallgatásához, de a shockolókét is a múltidézéshez.

Ma húsz éve jelent meg a Dream Theater Scenes From A Memory albuma, amely a maga idejében egy zavarosabb periódust követően minden tekintetben új szakaszt nyitott a New York-i csapat pályafutásában Jordan Rudess csatlakozásával. A szövevényes konceptlemez emellett a kicsúcsosodását is jelentette annak a progmetal-hullámnak, amely néhány évvel korábban elsősorban épp John Petrucciék áttörése révén szökkent szárba: kétségtelenül ezek az évek számítottak a legtermékenyebbnek a műfajban. A Metropolis Pt. 2 két évtized távlatából is hibátlan remekmű – korábban készített a zenekar vele egyenrangú albumokat, később viszont egyszer sem tudtak már ezzel felérő alkotást letenni az asztalra.

Nevezzük bárhogy, gothic rock/metalnak, rádióbarátságos doomnak, poszt-apokaliptikus popnak, az így körülírt játéktér a legritkább esetekben találkozik az ízlésemmel. Kivételek szerencsére itt is akadnak, és ennél több esetemben sem kellett ahhoz, hogy gyűjteményem legnagyobb gondossággal őrzött darabjai közé lopja magát ez a kis svéd zenekar. Bizonyos, mindenki más számára érdektelen személyes okok miatt a Lake Of Tears életművének megismerése összekapcsolódott nálam a késői Leonard Cohen-lemezekkel, ez tehát az oka a tőle származó idézeteknek, na meg az a tény, hogy (szerintem) mennyire szépen passzol egymáshoz a Mount Baldyról visszatért, ősz trubadúr és az ezredfordulóra szintén őszbe fordult LoT világa. Az idén húsz éves Forever Autumn egyszerre elválaszthatatlan, az előzményekből logikusan következő része ennek a bizonyos életműnek, másrészről a főhősök világának egy olyan peremkerülete, ahová azóta sem tértek vissza, és ma már kellő alappal jelenthetjük ki, hogy többé valószínűleg nem is fognak.

Elvileg még idén, gyakorlatilag lehet, hogy már csak jövő év elején érkezik, de mindenképpen itt van a kanyarban a houstoni King's X új nagylemeze. Doug Pinnick, Ty Tabor és Jerry Gaskill több mint egy évtized után jelentkezik új dalokkal, és ilyen hosszúságú szünetet korábban még sosem tartottak, noha a csapat közben azért időről időre koncertezett szerte a világon. Ennek okát nincs sok értelme fejtegetni, majd megteszik ők az aktuális interjúkban, az apropó azonban tökéletes arra, hogy visszatekintsünk a banda egyik legklasszikusabb munkájára, az idén harminc éve kiadott Gretchen Goes To Nebraskára.

Ha valaki csak felületesen ismeri a '80-as évek végének dallamos rockzenei színterét, könnyen hiheti, hogy a legjobb akkori lemezek mind megfelelően kifutották magukat. Ez azonban távolról sem igaz, számos gyöngyszem soha nem jutott el a szélesebb közönségrétegekhez, hiába rejtettek irgalmatlan potenciált. Így aztán, miközben Kaliforniából a Mötley Crüe, a Poison, a Guns N' Roses vagy a Warrant, illetve a keleti partról a Bon Jovi és a Skid Row tényleg szó szerint millióknak zenélt ekkoriban, még a Los Angeles-i Sunset Strip fontos klubbandái között is akadtak olyanok, akik nem jutottak egyről a kettőre. A Shark Island harminc éve megjelent első albuma, a Law Of The Order is az időszak elfeledett kincseinek egyike.

Párszor leírtuk: különböző okokból, de a 21. században már viszonylag kevés általánosan, tényleg a szélesebb rétegek által is közmegegyezésesen alapműnek tekintett lemezt termelt ki a súlyosabb műfaj. Az atlantai Mastodon második nagylemeze, a Leviathan e kevés album egyike: ha nagyon sarkító és hatásvadász akarnék lenni, úgy is fogalmazhatnék, hogy Troy Sanders, Brann Dailor, Bill Kelliher és Brent Hinds az utolsó egyetemes metalklasszikusok egyikét szabadította rá a gyanútlan világra 2004 nyarának legvégén, pontosan tizenöt évvel ezelőtt.

Bár akadnak nagyobb karriert befutott alkotások is Steve Lukather karrierjében a gitáros önálló szólólemezénél, mégis úgy gondolom, hogy sokunk számára szolgál viszonyítási pontként ez a napokban harminc éve megjelent album. Nem csupán azért, mert a puritán módon elkeresztelt anyag nyitotta meg a gitáros szóló-diszkográfiáját 1989-ben, hanem azon oknál fogva is, hogy talán itt alakult ki végérvényesen a mai bölcsességünkkel egyszerűen csak „lukatheresként" aposztrofált dalszerzői karakter. Az ekkorra már a Totótól függetlenül is komoly szakmai előélettel rendelkező muzsikus szándékai teljesen egyértelműek voltak: nyílegyenes rockdaloknak kell készülnie, amelyek adott esetben hangsúlyosabb gitárjátékot is elbírnak az anyazenekar szofisztikáltabb stílusánál. A cél megvalósításának érdekében valóságos sztárparádé verbuválódott össze a stúdióban Luke legkülönbözőbb módokon megismert zenészcimboráiból, az eredmény pedig minden tekintetben briliáns, noha manapság talán már kevésbé szokás erre emlékezni...