Klasszikushock

Harminc évvel ezelőtt, 1991-ben rendszerváltás következett be a rockzenében: a világban akkortájt lezajlott hatalmas változások és a generációs csere ezt a területet sem hagyta érintetlenül. A hagyományos rock és metál fénykora véget ért, a zenekarok átalakultak, feloszlottak, a megmaradtak új utak után tapogatóztak – semmi sem maradt a régiben. Mint minden fokozatos átmenetnél, természetesen itt sem lehet egyetlen kezdőpontot vagy mérföldkövet megjelölni, egy lehetséges viszonyítási sarokpont azonban akár a Slayer első, dupla koncertlemeze is lehet. A három évtized fényéből is megugorhatatlan Decade Of Aggression tényleg mindent összegez, amit csak tudni kell a '80-as évek legsúlyosabb muzsikáiról.

Nemcsak az idei harmincéves évforduló lehet az apropója ennek az írásnak, hanem az is, hogy ezzel bezárólag gyakorlatilag teljesen kipipálhatjuk a Crimson Glory munkásságának feltérképezését (sőt, túl is teljesítjük azt, de erről később). Nem véletlen, milyen gyakran szajkózom, hogy a legjobb bandák életműve nem túl terjedelmes – persze ezzel még véletlenül sem akarom megbántani a tömegtermelőket, mert jómagam is szeretek párat, de az is tény, hogy egy karcsú életművel rendelkező zenekarra nemigen lehet ráunni, és ők sem fásulnak bele saját magukba, pláne, ha az egyes művek oly módon egyediek, hogy a fő stílusjegyek végig jelen vannak.

Azt hiszem, ma már tényleg a legfanatikusabb rajongói sem vitatják, hogy Yngwie Malmsteennél végleg elgurult a gyógyszer: tényleg hallgathatatlan és értelmezhetetlen, amit az utóbbi évek „lemezeire" összehozott. Pedig én kitartottam mellette a ripperes évek után is egy darabig, a FEZEN-es koncertje még tetszett is, baromi jól is szólt, volt az egészben valami fesztelenség és aztán kimondottan megörültem a bluesalbum hírének is, mert tökre bírtam az olyan dolgait, mint például az Attack!! lemez Freedom Isn′t Free dala vagy a Hendrix-feldolgozás az Inspirationön. Aztán azt is elbaszta, úgyhogy végleg elengedtem. De hát ez van, a zsenik általában megborulnak egyszer, talán pont olyankor, amikor magánéletileg rendeződnek a dolgaik, vagy simán csak megöregszenek.