CD kritika

A The Oncoming Storm és a III: In The Eyes Of Fire idején óriási kedvencem volt az Unearth, aztán beálltak nálam a mindig kicsit hasonló recept alapján főző csapatok sorába: szívesen meghallgatom az új lemezeiket, de hosszabb távon már nem ragadnak be a lejátszási listáimba, és kicsit össze is folynak. Érdekes, hogy ennyi idő után most épp az egyik alapító, Ken Susi gitáros távozása után, négyesben elkészített The Wretched; The Ruinousnél érzek fordulatot. A zene veleje persze most sem változott, dalok tekintetében azonban a nullás évtized második fele óta nem tettek le az asztalra ennyire izmos dolgozatot Trevor Phippsék.

A Stardust ritka szép sztori a dallamos hard rock tekintetében egyébként sem különösebben dúskáló hazai mezőnyben, hiszen a csapat első albuma, a Highway To Heartbreak az irányzat legerősebb nemzetközi kiadójánál, a Frontiersnél jött ki. Már a debüt is kiválóan sikerült, a folytatás azonban talán még izmosabb lett, és tényleg minden túlzás nélkül odatehető a nápolyi kiadó termésének abszolút krémjéhez.

A bergeni Keselyűk negyed évszázad alatt jutottak el az Arcturustól valami egészen egyedi, csak rájuk jellemző muzsikáig, amit nagyjából úgy kell elképzelni, mintha egy operett-társulatot csapdába ejtettek volna egy cirkuszi sátorban, miközben prog, dark, avantgarde metálos rajongók nyomasztanák őket szüntelenül a kedvenc zenéikkel. A Bjørnar Erevik Nilsen frontember köré felépült kvintett akkor kapott nagyobb nemzetközi figyelmet, amikor a The Tower lemezzel együtt a szárnyai alá vette őket a Season Of Mist, a kinyílt kapukon pedig teljes lendülettel táncolt be a társulat. Az albumok világa igazából csak töredékét adja vissza annak, mekkora a „baj" a jó Bjørnar fejében, aki jellemzően a koncertek felét a színpadon kívül tölti, és határozottan állítom, hogy a mai napig az egyetlen zenész, aki valaha is átbújt a lábaim között. Excentrikus élő fellépéseik legalább annyit tesznek hozzá az imidzsük épüléséhez, mint maga a muzsika, ami a maga nemében szintén páratlan.

Különösebben nem perzselte fel a világot, mi több, még a hard rock undergroundot sem, de azért a beavatott kevesek mind tudják, hogy a Vandenberg visszatérő lemeze, a 2020 kiemelkedő stílusgyakorlat volt a sokat látott stílusban. Persze mindent hallottunk már az utóbbi ötven évben, amit Adrian Vandenberg és társai elővezettek rajta, de bizonyos zenék hallatán az emberen azonnal erőt vesz egyfajta kellemes, otthonos érzés, ez pedig felülírja a hasonló tényezőket. A Sin ebből a szempontból nyílegyenesen viszi tovább az előzmények irányvonalát.

Nemrég egy turné keretében közösen ünnepelhettük a Marduk harmincadik születésnapját, az a koncert pedig a legkevésbé sem egy múltba révedő, önmagát ünnepeltető brigád haknija volt, sokkal inkább egy sallangmentes, puritán köszöntő a nagy út egy állomásán. A svéd black metal intézmény a jelenkori teljesítménye alapján is kiköveteli magának a megkülönböztetett tiszteletet, és a főnök, Morgan Håkansson hozzáállását ismerve, ha ma nem lennének képesek a múltbéli teljesítményük legalább megismétlésére, talán már nem is léteznének. Tény, hogy ma már nem érkeznek olyan tömött sorokban a lemezeik, mint annak idején, de ezt nyugodtan írhatjuk a kedvezőtlen zeneipari körülmények számlájára, a Marduk nem lassít és nem öregszik. Vagy legalábbis az anyagaik alapján ennek hírmondóját sem hallatja.

Egy közelmúltban felmelegített régi nyilatkozat és az Alice Coopert évtizedek óta támadó keresztény kinyilatkoztatások hatására, elkezdtem érdeklődni a kényes témakör iránt, amiről egyébként mindig is elég csekély ismeretekkel rendelkeztem. Katolikus neveltetésemnek köszönhetően első körben jómagam is elmorzsoltam az imákat nevezett s eltévelyedett antihősünk lelki üdvéért és persze azért, hogy állítólagos fekete miséi ne érjék el céljaikat. Éjt nappallá téve, szabadságot feláldozva térdepeltem én is a földre szórt kukoricán az oltár előtt és hetekig imádkoztam, hogy ez a megtestesült fertő, ez a végletekig romlott Eliszkúper semmilyen körülmények között ne tudjon fellépni Magyarországon a Hollywood Vampires zenekarával, s ne tudja bemocskolni szép hazánk legendásan igényes közízlését.

Hat éve, a 2017-es Motherblood óta nem készített új albumot a Grave Pleasures, én meg szinte már meg is feledkeztem Mat McNerney, azaz Kvohst e bandájáról. Ebben az esetben azonban a hosszú szünet szerencsére kifejezetten áldásos hatással volt a zenekarra, a Plagueboys ugyanis csaknem tökéletes stílusgyakorlat a bandától. Ott folytatják, ahol abbahagyták – vagy ahol mindig is tartottak, ez végül is nézőpont kérdése.

Kissé furcsa helyzetben jelent meg az új Devildriver. Bár az albumot egy időben írták és rögzítették az előző, 2020-as első résszel, a kettő között az összes hangszeres lecserélődött Dez Fafara énekes és Mike Spreitzer gitáros mellett. Ezen felül mintha kissé magára is hagyta volna a banda ezt az új albumot, hiszen a frontember a megjelenés után gyakorlatilag azonnal fejest ugrott a Coal Chamber második visszahozatalába. Utóbbi sztori ráadásul nagyon jól pörgött, a Mudvayne-nel közös turné a szorgalmasan közzétett fotók és videók alapján kimondottan komoly nézőszámok előtt futott le az Államokban. Ehhez képest a Devildriver turnéjára csak a lemez kiadása után csaknem fél évvel, októbertől szakítanak majd időt. Nekem ebbe nem nehéz belelátni, melyik zenekar élvez most elsőbbséget Dez barátunknál...

A Danger Danger tulajdonképpeni utódcsapatának is tekinthető The Defiants mindenképpen a mérleg pozitív serpenyőjében helyezkedik el az utóbbi évek dallamrock-történései között. Bruno Ravel basszusgitáros, Paul Laine énekes és Rob Marcello gitáros ugyan nem faragott koncertező, ténylegesen létező és aktív bandát a formációból, de a Drive már a harmadik lemez ezen a néven, vagyis ebből ítélve üzletileg is kihozták a sztoriból, amit manapság lehetséges.

Ritka manapság az olyan lemez, főleg a metálszíntér vezető kiadói istállóiból, amit szabályosan alig bírok végighallgatni. Régóta bejáratott keretek között mozog az egész műfaj, az alappillérként és kapuőrként működő komoly, tőkeerős underground és fél-underground cégek pedig általában odafigyelnek rá, hogy ne engedjenek át nagyon léc alatti produkciót a szűrőiken. A svájci Burning Witches ebből a szempontból furcsa kivétel, és ugyan a körülöttük dolgozó szakemberek ezúttal is megpróbálták álcázni a hiányosságokat, a művelet sajnos most sem sikerült.

Ünnepel a Voivod! Snake, Away, Chewy és Rocky a zenekar megalakulásának negyvenedik évfordulójára torta helyett egy speciális dalcsokorral készült, amelyre egy-egy dalt vettek újra 2005-ben elhunyt alapító gitárosuk, Piggy halála előtt született nagylemezeik mindegyikéről, egy kivétellel. Két helyen viszont apró kiegészítést kell tennünk ehhez kapcsolódóan, hiszen ugyan a csapat első hanganyaga, az Anacronism demo valóban 1983-ra datálható, hivatalosan 1981-ben alakultak. Ráadásul a Morgöth Talesre újravett Condemned To The Gallows is ezen a demón jelent meg először (másodszor meg a Metal Massacre V-on), az 1984-es debütre, a War And Painre csak a kazettaverzió bónuszaként került fel. Persze mindez csak szőrszálhasogatás, a koncepció így is tök világos, egyértelmű és jópofa. Meg persze kellően igényes is, hiszen mégiscsak a Voivodról beszélünk. Más kérdés, hogy ha nem csak szalaggal átkötött szülinapi ajándéknak tekinted ezt a cuccot, ebben a formában nincs túl sok értelme.

Bejöttek a várakozásaim, a demó után gyorsan megérkezett a komplett LP is a Nattehimmeltől, amely hírről az érintettek nyilván már régóta tudnak, hiszen még májusi a lemezmegjelenés, amelynek recenzálására most végre sikerül sort keríteni. És persze jöjjön az a zenekarnév, amely pár évig még biztosan elszakíthatatlanul tapad majd a Nattehimmelhez: az In The Woods... felemlegetésére nekünk is sort kell kerítenünk. Aki ismer, tudja, hogy sokkal szívesebben jelenteném be e hasábokon az új ItW...-album érkezését, de sajnos a patinás nevet egy másik brigád bitorolja. Utóbbi kifejezést nemcsak azért használom, mert az ItW... eredeti tagságából kizárólag Anders Kobro dobos van jelen abban a csapatban, de maga a zene is alapvető változásokon ment végbe amott, így hát én is jó ötletnek tartottam volna, ha legkésőbb a Diversum, de akár már a Cease The Day is egy másik név alatt jelent volna meg.

Nyilván nem véletlenül az a címe ennek a lemeznek, ami, hiszen a Dieth nevű formációt két nagyon kellemetlen botrány után újrakezdő zenész hozta össze. Kettejük közül ugyan David Ellefson az ismertebb, akinél már le sem írom, mi miatt került ki a Megadethből, a Decapitated volt dobosa, Michał Łysejko azonban még nála is sokkal nagyobbat szívott, amikor a bandát testületileg csoportos nemi erőszakkal vádolták meg Kanadában. A vádakat végül ejtették, de a meghurcolást, a név besározását, az előzetes letartóztatást mindez természetesen nem tudta lenullázni. Łysejko nem is maradt utána a csapatban.

Őszinte sajnálatomra jelenleg úgy tűnik, hogy nem készül több Fates Warning-lemez, ugyanakkor azért kinéz némi vigasz a connecticuti progresszív legenda rajongóinak, hiszen a tagság a leágazásokon igen tevékeny. Jim Matheos szólóban is aktív, de ott van neki a Kings Of Mercia is, míg Ray Alder tavaly leszállította az A-Z projekt nagyszerűen sikerült lemezét, most pedig itt a második szólóalbuma. A fentiek némi túlzással mind-mind a Fates Warning terebélyes és páratlan munkásságának egy-egy metszetét szálazzák tovább, vagyis aki vonzódik a csapathoz, azért bőven talál magának hallgatnivalót, főleg, hogy az összes említett album kiválóan sikerült.

A nehéz idők általában kihozzák az alkotók kreativitását. Josh Homme esetében eddig sem volt ezzel különösebb gond, de azt azért sejtettem, hogy a legutóbbi Villainshez képest ismét közelebb kerül majd régebbi önmagához az utóbbi évek traumái – válás, covid-tragédiák, rákbetegség – után. Ebből a szempontból nem jelent meglepetést, hogy az In Times New Roman... (az év lemezcíme!) a Mark Ronson producerelte legutóbbi lemez táncosabb-poposabb vonalához képest újfent a nyersebb Queens Of The Stone Age-et mutatja. Miközben viszont mondjuk a hasonlóan súlyos érzelmi háttérrel készített új Foo Fighters Dave Grohlék egyik legjobbja lett, itt azért nem beszélhetünk ilyesmiről, azzal együtt sem, hogy összességében korrektre sikerült a végeredmény.

A Tygers Of Pan Tang nem egy amerikai kisváros baseballcsapata, hanem egy brit zenekar, akik még 1978-ban alakultak. Kicsit ironikus persze, hogy ezeket a lassan negyvenöt-ötven éves bandákat a mai napig a Brit Heavy Metal Új Hullámának nevezzük, de úgy tűnik, a NWOBHM-címke végérvényesen ráégett már a színtérre és annak képviselőire. Pan Tang tigrisei nem mai gyerekek tehát, az alapítók közül pedig évtizedek óta csak a gitáros Robb Weir van a fedélzeten. Ő sem volt azonban mindig kerettag, hiszen 1983 és 1987 között nélküle üzemelt a brigád, viszont a klasszikus első négy lemezen (az 1981-es Spellbound egyszer még bekerül a Klasszikushock közé is!) hallható a játéka, illetve az 1987-es leállást követő 1999-es reunion óta egyértelműen nála van a gyeplő, és magabiztosan vezeti is a csapatot, dacára annak, hogy nem egy tagcserét kellett mér átvészelniük. Erre a lemezre például kapásból két új játékostárs is érkezett: Francesco Marras gitáros még 2020-ban, Huw Holding basszusgitáros pedig 2021-ben. Úgy tűnik viszont, hogy ez nem vált a banda hátrányára: a megbolygatott felállás is simán hozza a név alapján elvárt szintet.

Fogalmazzunk úgy, hogy a Cavalera testvérpár finoman szólva sem tett le sok kiemelkedő dolgot az asztalra az elmúlt bő évtizedben. A futószalagon érkező lemezek egyik márkanév alatt sem túl emlékezetesek – a kivétel a Killer Be Killed, bizonyára azért, mert ott nem Max fújja a passzátszelet –, és akik látták őket valamelyik tematikus nosztalgiaturnén, azok is rendszerint csalódottságuknak adnak hangot. Érdekes módon, amikor megérkeztek az első hírek erről az újrajátszós vállalkozásról, mégis egyből úgy éreztem: ezt azért olyan nagyon nem lehet elrontani. Az eredmény pedig ott is van a szeren.

Tizenkét éves lehettem, amikor karácsonyra szüleim megleptek egy akkora könyvvel, amit napokig csak nézni mertem, ahogy ott állt a fa alatt, mert attól féltem, nem tudnám megemelni, nemhogy kényelmesen az ölembe venni és felütni. Ez volt A Föld krónikája, ami mind a mai napig meg is van a polcomon. Ugrás 2007-be, amikor is a The Ocean előrukkolt a Precambriannel, ami a bolygónk legkorábbi időszakát regélte el, nekem pedig persze, hogy az említett triplatégla könyv ugrott be róla. Azóta, ha valami könnyed nyári kis olvasmányhoz van kedvem, meg hozzá lágy szellős zenére, az A Föld krónikája plusz Precambrian kombó mindent visz. Utána még egy darabig követtem a németek érdekes pályáját, aztán valamiért lemorzsolódtam. Hogy idén, megint csak ki tudja, miért, visszaakadjak beléjük.

Az időlabirintusba került Thy Catafalque számára minden bizonnyal korszakhatárt jelent majd az Alföld címmel nemrég végre előbújtatott tizenegyedik soralbum. Mondom ezt annak ellenére, hogy kapcsolódó interjúnkban a zenekar (?) agytrösztje, Kátai Tamás roppant meggyőzően érvelt ennek az ellenkezőjéről. Ugyanakkor az van, hogy a 2021-es Mezolit-koncert óta alapjaiban változtak meg a dolgok a TC háza táján. Kialakult egy koncertező felállás, amely ugyan nem túl sűrűn kapja elő a bowlinggolyót, de amikor igen, akkor rendre nagyot gurít, akár a Budapest Parkban is. Ezt persze a fene se sejtette akkoriban, amikor az Alföld anyaga összeállt, ami nagyjából egybeesett a Fekete Zajos fellépés időpontjával. És bármennyire kőbe vésettnek tűnik, hogy a dalszerzés a jövőben is Tamás privilégiuma marad, legközelebb már egy átalakult TC-t hallhatunk majd. De az még odébb van.

Hat évvel ezelőtt, 2017-ben jött ki a kult US power csapat Jag Panzer legutóbbi albuma, a The Deviant Chord, a legutolsó emlékem róluk meg azóta az, hogy majdnem jöttek végre hozzánk is 2020 őszén, aztán ahogy sok minden, természetesen ez a turné is ment a levesbe a covid miatt (ha jól emlékszem, egyszer már elmaradtak itthon, hisz mintha anno őket is beharangozták volna az Iced Earth és a Sentenced e-klubos bulijára 1998-ban). Leszámítva néhány régi klasszikus bakelit shape-kislemezeken történt megjelentetését 2021-ben, azóta is teljes csend honolt Harry „The Tyrant" Conklin (lásd még: The Three Tremors, illetve Cloven Hoof) énekes és csapata körül, majd tavasszal elkezdtek szivárogni az előzetes dalok, június végén pedig megjelent a tizenegyedik nagylemez, The Hallowed címmel.

A maga idejében kimondottan kedveltem a Légió című, 2010-es, önmagát talán nem túl komolyan vevő sci-fi horrort, amelyben az arkangyalok konfrontálódnak az emberiséggel (meg persze egymással), és amikor az új Fifth Angel kapcsán a banda egy nemlétező film zenéjét emlegette, homlokomra csaptam: hát dehogynem létezik az a film! Gyorsan újra is néztem a mai szemmel már megmosolyogtató, de továbbra is szórakoztató művet (aki szintén látta, biztos rögtön rávágja, melyik a legtutibb jelenet) és arra jutottam, hogy mivel a zenekar ezt a tematikát már 1989-es második, Time Will Tell című lemezén elkezdte, valószínűleg nem a film hatott rájuk, hanem akár fordítva is lehetséges. Már amennyiben persze az alkotók Headbangers Ballon nőttek fel (a rendező életkorát tekintve simán lehetett így), akkoriban a Fifth Angel klipjei is rotálódtak azért ott néha.

Minden jel szerint elég rendesen megégette magát a legutóbbi lemezzel az Enforcer, az új album ugyanis már címében is magas labdát ad, és zeneileg is totális hátraarcot mutat a Zenith szerteágazóbb, dallamosabb kísérleteinek. Az ilyen nyilvánvaló kapitulálások ritkán sülnek el jól, de ebben az esetben most inkább üdvözölni tudom a dolgot, az Enforcer ugyanis abban a legerősebb, amit a Nostalgián kapunk tőlük.

Miután öt éve kijött az utolsó Metal Church-anyag, a Damned If You Do – a második újra Mike Howe-val a mikrofonnál –, és itthon is megtapasztalhattuk élő erejüket, a covid-kényszeres, de színvonalas érdekességgyűjtemény megjelenésekor okkal bizakodhattuk, hogy annyi nehéz év után végre egyenesbe jön a banda karrierje. Lecseng a járvány, visszajön a pörgős metálélet és megy minden tovább. Ez ugyan mind meg is történt, de sajnos Mike mindebben már nem vehetett-vehet részt, két éve önkezével vetett véget életének. Ilyen tragédiák kapcsán mindig felmerül, hogy mit tegyen a megmaradt zenekar, de úgy gondolom, számtalan példa alátámasztotta már, hogy – bár a mikéntről vitatkozni lehet és kell is – ilyenkor csakis a folytatás az egyetlen lehetőség. Terápia zenekarnak, stábnak, rajongótábornak és igenis segíthet a hozzátartozóknak is, pláne, hogy ezen csoportok között elég gyakori az átfedés.

Hónapok óta adós vagyok ezzel a kritikával, hiszen az amerikai retrotrió Night Demon harmadik nagylemeze, az Outsider még tavasszal, egészen pontosan, március elején jelent meg. Kábé azóta hallgatom is, valahogy azonban mégis mindig volt valami „fontosabb" írnivaló, de végre most sikerült időt szakítanom arra, hogy részletesebben is foglalkozzam vele. Merthogy abszolút megérdemli a figyelmet, ha pedig igaz az a közhely, miszerint a harmadik nagylemez vízválasztó minden zenekar számára, akkor a Night Demon előtt igen fényes jövő áll.

Jó pap holtig tanul. Az értelmiségi rockgitáros archetípusát megtestesítő Steve Vai-ról én magam legalábbis sosem gondoltam volna, hogy magánemberként vadnak született Harley Davidson-őrült és évtizedek óta hódol a motoros életformának. Vai a '80-as évek vége óta megbecsült tagja a dél-kaliforniai motoros közösségnek és ott ismerkedett meg John „Gash″ Sombrottóval, egy megszállott olasz-amerikaival, aki hamarosan a gitáros egyik legközelebbi barátjává vált. A Steve-hez hasonlóan eredetileg New York-i Gash a kétkerekűek valódi fanatikusa volt. 21 évesen, valahol a prérin motorozva eltévedt és úgy gondolta, jó ötlet, ha egy nagyfeszültségű távvezeték egyik oszlopára felmászva próbálja meghatározni hollétét. Persze áramütés érte és úgy ötméteres magasságból egy szögesdrótkerítésre zuhant. Testének hatvan százalékán harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, elveszítette egyik fülét,  arca viszont ép maradt. Az orvosok nem kecsegtették semmi jóval, azt mondták, ha túl is éli, jobb karját és bal lábát valószínűleg nem lehet megmenteni. Csodával határos módon mégis felépült és amputálni sem kellett egyetlen végtagját sem. Persze rengeteg korrekciós műtéten esett át, ám amint megfelelő állapotba került, egyből visszaült a motorra és Kaliforniába ment.

Az év egyik legkellemesebb meglepetése volt, hogy a hivatalosan zombiállapotban létező (?) Blind Myself az emlékeztető szurikként elszórt, alkalmi koncertjei mellé teljes értékű új lemezt is készít. Bármennyire is magasra tette legutóbb a lécet a Négyszögöl, egy rakás okból kifolyólag lehetett számítani arra, hogy méltó lesz hozzá a folytatás. Mielőtt azonban a részletekben elmerülnénk, elsősorban azért örülök Az idő dönti el megszületésének, mert a Blind sztorijához egyszerűen méltatlan volt a tápkábel falból való hirtelen kirántása 2016-ban. Amúgy sem jó egy fél élet munkáját keserű szájízzel magára hagyni, Tóth Gergőéknek ráadásul nem is volt miért szégyenkezniük: nem a rájuk való igény fogyott el, hanem belőlük tűnt el az olykor önemésztőnek tűnő lendület, ami a mókuskerék folyamatos taposásához kell.