CD kritika

Jól tudjuk, hogy a Diabolus In Musica a Superbuttból magyarított Ørdøg zenekar halk szavú, otthonülős kistestvére, és jobbára a báty dolgainak csendesebb környezetbe való átültetésével foglalja el magát. A debütáló EP nem is árult zsákbamacskát: akinek a névadás talányosnak tűnt, azokat a lemezcím (Ørdøg-akusztik) fordította végleg a jó irányba. A második EP is hasonló tőről fakadt, bőven volt ugyanis ott még alapanyag, ahonnan az első jött, ám Vörös Andrásék nem érték be szimplán egy-egy Ørdøg Unpluggeddal, az IHM-feldolgozásuk például ma is itt ül a fülemben, de a Bob Dylan-dal magyarra újrafordított átirata is remek dolog volt. Aztán valami történt, és a hármas Ørdøgöt az elmúlt három évben gyanúsan nem követték a Diabolus-féle átiratok. Mivel azonban a DIM-koncertek darabszáma nem csökkent, éppen ellenkezőleg, sőt, egy színházi verzió is megszületett, mertem remélni, hogy Andrásék saját lábra akarják állítani a kistesót.

A Descent már a svéd Orbit Culture negyedik lemeze, én meg eddig színüket se hallottam, egy hangot se láttam belőlük. Ezt még mondjuk megérteném, ha tucatkacat fajta zenét játszanának, az olyasmi ellen elég jól működik az immunrendszerem, elég egy fél perc a dalból, vagy akár csak egy lemezborító vagy zenekarnév, és ha olyan, márpedig 97 százalékban olyan, lépek is tovább. Mondjuk a név itt is rizikós nálam, lévén ha zenekar és Culture, akkor automatikusan a Culture Beatre asszociálok, amire nem vagyok büszke, de hát én még az a generáció vagyok. Ez a svéd Culture szerencsére egészen más víz, mélyebb és jóval sötétebb, és igazából nem is víz, hanem inkább bömbölő láva. Igaz, akad a zenéjükben egy jó adag groove-osság, ami a metálosok eufemizmusa a diszkóra. Mondjuk a Descent borítója is gyanús volt először, mivel az leginkább egy sablon Fear Factory-lemezre hajaz, a svédek előző albumborítóit visszanézve azonban egyértelmű lett számomra, hogy itt egy korongokon és most már tíz éven átívelő, konzisztens koncepcióról van szó.

Ezerszer leírtuk, hogy mennyire kétélű vállalkozás újravenni egy – nem, nem kérek elnézést – ikonikus régi albumot. A Paradise Lost esetében abszolút indokolható a mostani vállalkozás, hiszen különböző, egyébként minden ízében nem részletezett jogi okokból került sor a dologra, ugyanakkor a háttér önmagában még nem teszi kockázatmentessé a dolgokat. Főleg, hogy az Icon kiemelt jelentőséggel bírt a borongós britek pályafutásán, ezzel kerültek a színtér meghatározó csapatai közé, szóval egy szent tehén bolygatásáról van itt most szó, nem másról. Az ilyesmiből pedig nem feltétlenül lehet jól kijönni.

Nem mondanám, hogy sosem találkozhattunk még hasonlóval, ám a különböző elemek jó érzékkel történő vegyítésének köszönhetően kimondottan élvezetes, izgalmas hallgatnivaló az izlandi Helfró második albuma. A Ragnar Sverrisson dobos/énekes és Simon Thorolfsson gitáros/basszer/énekes alkotta duó már a 2020-as debüttel is erős produkciót tett le az asztalra, ám a Tálgröfön (kábé „csapda", „verem") teljesedik csak ki igazán a játék.

Einar Solberg nem aprózza el a jelenlétét. A Leprous-lemezek, -turnék közben saját gondolatait, érzéseit is zenei formába öntötte. Mely lemezt a megjelenésekor annyira lelkesen hibátlan mesterműnek éreztem, hogy az rögtön meg is villantotta a red flaget, így el is raktam pihenni egy időre, ülepedjen, formálódnak a gondolatok. Csakhogy ezek után jött egy zenét nem hallgatós időszakom, amikor semmihez nem volt kedvem, és nem akartam „elrontani" ezt a korábban bevésődött zenei élményt. A tavalyi év vége felé szedtem elő újra, akkor ismét csak loopban hallgattam, és újra hibátlan mesterműnek éreztem. Nos, akkor legyen így, nem fogok tiltakozni az ellen, hogy Einar Solberg dalai közel férkőztek hozzám.

Az ausztrál Voyager nálam abba a kategóriába esik, akiket hallgatva mindig az jut eszembe: miért nem hallgatom őket többet? Kicsit valahogy így vagyok a tavalyi év derekán megjelent Fearless In Love-val is, mint ahogy így voltam az egy körrel korábbi, 2019-es Colours In The Sunnal meg a 2017-es Ghost Mile-lal is. Akkoriban azok is sokat pörögtek, aztán kicsit elfeledkeztem róluk, és az új anyag is erre a sorsra jutott – még szerencse, hogy az év eleji restanciapótlásnál megfelelőbb alkalom nem is kínálkozhat az efféle anyagok leporolásához. Ha esetleg te is ebben a cipőben jársz, netán nem ismered őket, csakis ajánlani tudom a perthi csapat nyolcadik nagylemezét.

Stian „Nagash" Arnesen igazán nem panaszkodhat, az a bizonyos jókor/jó helyen együttállás az ő életében már több ízben is megvalósult. 1996 és 1999 között, vagyis a zenekar első korszakának legfontosabb éveiben volt a Dimmu Borgir basszusgitáros/vokalistája, játszott az Enthrone Darkness Triumphant és a Spiritual Black Dimensions albumokon, az ő helyét örökölte meg a második éra meghatározó figurája, Simen „Vortex" Hestnæs. Egy furcsa kanyarral a Dimmuból az előző zenekarába, a Covenantba tért vissza, ahol Amund „Blackheart" Svensson gitárossal és egy alkalmi, all-star zenészfogattal összehozták az atmoszférikus black metal egyik alaplemezét, a Nexus Polarist. A The Kovenant névre váltó zenekar ezután még két sorlemezt jelentetett meg (Animatronic, SETI), majd kámforrá vált, és jelenleg ott tartunk, hogy immár két évtizede szinte néma csend uralkodik Nagash körül, az egyetlen megnyilatkozási csatornát a Troll nevű projekt jelenti számára.

Befejezéséhez érkezett Christofer Johnsson 2021-ben indított monumentális projektje, a Leviathan. Ez az az anyag, amit a zenekarvezető/főnök bevallottan a rajongói elvárások mentén rakott össze, és amit jó érzékkel nem egyben – ellentétben a Beloved Antichristtal –, hanem három kezelhető méretű részben szabadított a világra. December 15-én megérkezett tehát a Leviathan III, ezzel pedig ismét lezárult egy korszak, véget ért egy nagyszabású projekt, de biztos vagyok benne, hogy Johnsson már régi kitalálta, melyik irányba fordul majd a Therion következő anyagával. A magam részéről pedig azt remélem, olyan messzire azért nem kalandozik el a Leviathan vonalától.

Három évvel ezelőtt, a Sea Savage kapcsán egyértelműen úgy éreztem, elfogyott az ötlet az ír speed/thrashereknél. Az már a hetedik Gama Bomb-nagylemez volt, és nagyjából ugyanazt is nyújtotta, mint elődei, épp csak egy árnyalatnyival szürkébben, kevésbé ötletesen. Szóval minden arra utalt, hogy bizony megállt a tudomány. Nem volt kifejezetten rossz eresztés azért a Sea Savage, épp csak nem sikerült összehozni rá egyetlen egy olyan fogós, karakteres Gama Bomb-slágert sem, amilyen korábban mondjuk a Kurt Russell vagy a Ninja Untouchables volt, és úgy összességében is kissé unalomba fulladt.

A Virgin Steele mibenlétét Ádám éppen tizenhárom éve magyarázta el kiválóan eme hasábokon, tehát akármilyen régen is volt, nem fogom megismételni, maximum néhány saját szubjektív gondolat erejéig csatlakozom majd rá. Akkoriban éppen négy év után jelentettek meg új lemezt, de én már 2006-ban sem követtem különösebben az aktualitásokat. Annyira kellemetlen volt ugyanis a hangzásbeli visszafejlődés, hogy inkább lezártam a történetet valahol a The House Of Atreus meg a The Book Of Burning környékén. Amúgy is igen nehéz volt aztán követni a különböző gyűjteményes kiadványokat, brutálisan megbónuszolt újrakiadásokat és egyebeket. Másrészt viszont valahol le is nyűgözött, mennyire termékeny előadó David DeFeis. Néha sikerült el-elcsípni egyik-másik anyagot, és mi tagadás, voltak zseniális dolgok a fiókban (főleg a különféle unplugged cuccok között), de én is eljutottam arra a pontra egy bizonyos kort elérve, hogy a régi lemezekből csak az alapverzió érdekel, egy album úgy kerek, ahogy anno megjelent: ami lemaradt, az nem véletlen, 40 percet két és fél órára duzzasztani pedig tényleg teljesen felesleges.

Jó szokásomhoz híven már megint szembe fogok menni a tömeggel, ahol a tömeg jelen esetben a feldolgozások kritizálóit jelenti. Nem tudom, mi az oka, de valamiért képtelen vagyok megunni azt, ha más formában is meghallgathatok egy jó dalt, noha azért nyomatékosan hozzátenném: általában csak akkor tudom maradéktalanul élvezni az ilyesmit, ha a végeredmény igazi hozzáértők tolmácsolásában jut el hozzám. Az ötlettelen, szolgai módon lezavart feldolgozások tömkelege az én gyomromat is megfeküdte már, úgyhogy e tekintetben az álláspontom valószínűleg párhuzamba vonható a nagyközönségével. Azonban csak leborulni tudok azon zenészek előtt, akik valami olyan erőteljes pluszt tudnak hozzátenni egy dalhoz, mint amilyenekkel ez a fiatal német duó is él egy ideje.

Őszintén? Nem gondoltam, hogy ez az album valaha megjelenik, több okból sem. Elsősorban azért, mert Don Dokken hangjának másfél évtizede zajló, döbbenetes mértékű amortizációja eleve megkérdőjelezte a folytatás realitását. Emlékezzünk csak: sokan már a Lightning Strikes Again idején húzták a szájukat, ám az még semmi nem volt ahhoz képest, ahová az elmúlt években jutott a legendás énekes. Másrészt azért, mert az akaratot és az indíttatást sem lehetett érezni Dokken berkeiben. Eddigi utolsó interjúmat a 2012-es Broken Bones megjelenésekor készítettem vele és akkor kerek perec kijelentette, hogy nem akar több Dokken-lemezt.

Kellemes meglepetésként érkezett a The Shadow Inside, a hatodik Sadus-nagylemez, hiszen a kíméletlen thrash metalban utazó, kultikus csapat 2006-óta nem nagyon csinált semmit. Bár hivatalosan sosem oszlottak fel, már az akkor megjelent Out For Blood is egyfajta visszatérésnek volt tekinthető, hiszen kilenc évvel követte az Elements of Angert, most pedig még hosszabb idő telt el, szinte tetszhalott állapotban. Igaz ugyan, hogy 2015-ben kijött a Live In Chile koncertanyaguk, de ez a 2005-ös élő DVD-jük hanganyaga volt, azaz igaz újdonság bő másfél évtizede nem érkezett tőlük. Tavaly aztán végre megtört a jég, hiszen digitálisan kihozták az It's The Sickness dalt, idén november közepén pedig már a teljes új lemezanyagot is kézbe lehetett fogni.

Ronnie Romero sajnos nem azt a pályát futja be, amit a hozzá hasonló kategóriában mozgó torkoknak egy igazságos világban be kellene futniuk, hanem amire a mai rockszíntéren lehetőségük van. A Ritchie Blackmore által felfedezett chilei énekes minden túlzás nélkül az egyik legjobb hard rock hang, akit az elmúlt tíz évben megismert a világ, ám ahelyett, hogy egyetlen stabil és nagy banda élén nyomná az arénákban meg a fesztiválok főszínpadain, maradt neki a szétaprózódás ezernyi különféle Frontiers- és egyéb projektben, meg az ezzel törvényszerűen kéz a kézben járó, felhígult színvonal. Mindenképpen díjazandó, hogy azért továbbra is akadnak nála kiemelkedő pillanatok – így például az Elegant Weapons lemeze –, és végre első tényleges szólóalbuma is elkészült.

Érdekes lenne tudni, vajon milyen logika húzódott meg e kiadvány piacra dobása mögött. Adott hét (plusz egy), az elmúlt két évtized folyamán valamilyen formában, hol elrejtve, hol nagyobb füsttel, de már kivétel nélkül nyilvánosság elé tárt feldolgozás a Dimmu Borgir boszorkánykonyhájából, mindössze 32 percben, és ennyi. Ha harminc – vagy üsse kő, akár csak húsz – évvel ezelőtt járnánk, még azt mondanám, simán van értelme egy efféle kollekciónak, de ma, amikor bármi két kattintással hozzáférhető, már kevésbé vagyok biztos ebben. Amennyiben valaki csokorba akarta szedni Shagrathék feldolgozásait, hogy mindenáron kvázi lemezként hallgathassa ezeket, eddig is körülbelül tíz perc alatt összepakolhatott belőlük egy lejátszási listát a YouTube-on, aztán kész, hadd szóljon. Mi ebben a pláne, mi ebben a plusz?

John Baizley fokozott kísérletezést emlegetett az új Baronesst felvezető nyilatkozatokban. Nem mondanám, hogy ezzel lehetne a legjobban összefoglalni a Stone lényegét, annyi azonban bizonyos: kissé más irányt vettek az előző néhány anyaghoz képest. A zene továbbra is ízig-vérig Baroness, de ismét elmozdultak egy koszosabb, súlyosabb, kaotikusabb vonal felé a letisztultabb, dallamcentrikusabb megközelítés után, méghozzá úgy, hogy közben megmaradtak a fegyvertárban a legutóbbi lemezeken alkalmazott fogások is. Nem vált a lemez hátrányára, hogy a fenti törekvések dacára a Joe Barresi kreálta hangzás ugyanakkor letisztultabb, áttekinthetőbb, mint a Purple és a Gold & Grey sokat kárhoztatott megszólalása.

Eléggé elhanyagoltuk shockilag a black metal görög vonulatát, amire nincs is különösebb mentségünk. A norvég szál annak idején nem csupán Görögországig, de még Japánig is elkúszott a kazettacserebere és a postai levelezőlapok szárnyán, hogy aztán – a lehető legszerencsésebb módon – szintén helyi jellegzetességgé, egyedi főzetté forrja ki magát. Kevesen maradtak a mai napig aktívak a hőskorból, de ez tulajdonképpen a skandinávoknál sincs másként, még ha a szélesebb merítés miatt ott számosságban több zenekarról is beszélünk. A görögöknél a Rotting Christ a megszólalása áramvonalasításában látta a túlélésének zálogát, és a trónkövetelők gyűrűjében ők azóta is zászlóvivői a hajdani szellemiségnek (a Necromantia tragédiával terhes földbeállása óta pláne). Na, ez az, amit a szintén legendás névnek számító Varathron soha nem vállalt be, ők ma is Euronymous ugarját vetik be újabb és újabb magokkal.

Mindig él bennem némi egészséges szkepticizmus a tizenéves kihagyások után lemezzel előrukkoló zenekarokkal szemben. Ahol ennyi ideig nem születik semmi a műhelyben, ott ennek minden bizonnyal megvannak a maga okai: megszűnt a zenekari egység, elfogyott a mondanivaló, kiürült a fegyvertár, miegymás. Ilyen monstre szünetek után általában kérdésesnek tűnik, visszahozható-e a régi mágia, hiszen egy évtized alatt zenész és rajongó egyaránt nagyon sokat változik, és teljesen máshol tart már fejben-lélekben, mint legutóbb.

Corey Tayor nem az a pihenős típus, és úgy fest, a Stone Sour tartósnak látszó leállása mellett mindenképpen szüksége van egy projektre, ahol kiadja magából a Slipknotba nem passzoló zenei ötleteit is. A három évvel ezelőtti CMFT album után tehát most megérkezett a CMF2 címet viselő folytatás, amit az énekes egységesebbnek, súlyosabbnak és mindennek ígért, vagyis szokás szerint felsorolta az összes közhelyet, amit egy új album kapcsán szokás – ugyanakkor valóban egységesebb ez az új anyag az előzőnél. És noha „a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek" duma most épp kimaradt, hellyel-közzel még ez is megállná a helyét.

Szimpla remaster/újrakiadás kombóról van itt szó, amelybe a bevallott elfogultságom és bizonyos kézzel fogható elmaradások miatt látok bele ezúttal ennél többet. A Head Control System a MySpace-korszak tipikus terméke volt, amikor a zenészek számára néhány kattintással bármilyen együttműködés megvalósítása realitássá válhatott. Annak például egészen pontosan zéró valószínűsége volt, hogy egy portugál kisvárosban, önmaga szórakoztatására alkotó multiinstrumentalista/producer srác megtalálja magának Norvégiában az Ulver agytrösztjét, az ekkor már kizárólag saját „zenekarának" élő, frissen többgyermekes apukává vált Kristoffer „Garm" Rygget. És mi az, hogy megtalálja: addig bombázza zenékkel (Rygg külön kérésére, megjegyzem), amíg az rá nem áll a közös melóra.

Idén két alkalommal is bemutathatta tudását a hazai közönségnek a Phil Campbell And The Bastard Sons frissített felállása, hiszen nem elég, hogy ők melegítettek a Guns N′ Roses előtt a Puskásban, de augusztusban a Tábor Fesztiválon is el lehetett csípni őket, sőt, én még egy speckó, százszázalékos Motörhead-szettet is láttam tőlük Lengyelországban. Aztán ősszel végre lemezen is bemutatkozott az MK2, hiszen a csapat harmadik korongja, a Kings of the Asylum még szeptember elején jött ki, egyben ez az első stúdióanyag, amin a Fater és a Fattyak mellet már a 2021-ben csatlakozott új énekes, Joel Peters hallható.

Nem mondom, hogy nem próbáltunk meg mindent, mert megpróbáltunk. Huszonöt hosszú évig őriztük a kapukat, állhatatosan figyeltünk már az Árulkodó Jelekre is, de mostanra nem bírtuk tovább. Miközben a covid újra és újra meglendülő ökle elől is rendre ki kellett térnünk, a Tehetséges Fiatalok és a Nagy Öregek következetes elhallgatásának frontján is nap mint nap helyt kellett állnunk, résnyire nyitva hagytuk az ajtót, és a résbe azonmód betette diszkószaros lábát a Bëlga. Nem tévesztendő össze a Hollanddal vagy a Norvéggal, akiket már a szájszaguk alapján felismerünk, vagy a Fekete Lovaggal (aki egy kibaszott állat), ez a nyomorult hazai pályán támad, hiszen a Bëlga: Magyar! Sőt, ha engem kérdezel, kevés annyira Magyar lény korzózik a könnyűzenei szabadstrandon, mint a Bëlga.

Zenéjének stílusa és minősége alapján észak-európainak tippeltem volna a Nitrate-et, amikor néhány évvel ezelőtt először beléjük futottam, pedig a csapat angol, konkrétan nottinghami, és ez a negyedik nagylemezük, egyben az első a Frontiersnél. Bár az említett első találkozásnál is rokonszenvesek voltak, akkor és ott valahogy elmentünk egymás mellett hosszabb távon, és csak a legutóbbi, két évvel ezelőtti Renegade-nél lett tartósabb barátság a dologból. Amit a Feel The Heat elég komolyan elmélyített, dalok tekintetében ugyanis alighanem ez a Nick Hogg billentyűs//basszer/gitáros/multihangszeres vezette banda legjobb albuma.

Felteszem csak úgy magamnak a kérdést, hogy Amalie Bruun, azaz Myrkur vajon hiteles előadóművésznek számít-e bizonyos körökben? Nem ismerhetem mindenki álláspontját, de feltételezem, hogy azon trve black metal-arcok szemében, akik még a mackósajtban is pandát vizionálnak, s még a tizenharmadik lemezükön is ugyanazt a könyörtelen őskáoszt tolják, a dán énekesnő sokak által elismert munkássága egyet jelenthet az árulással. Mert mi is történt itt dióhéjban összefoglalva? A semmiből felbukkant egy cuki, szőke hölgy, aki ördögien sötét muzsikára károgott a bemutatkozó lemezén, amelyet ráadásul illusztris feketefém-emberek segítségével (Dodheimsgard, Ulver, Mayhem, Nidingr) rakott össze nyolc évvel ezelőtt. Eddig minden oké.

Ennek is el kellett jönnie. És miért most? És egyáltalán miért? Le is írom gyorsan, hogy ne kelljen vele foglalkoznom többet. Létezik a számos pszichológiai fogalom között egy olyan, hogy bevésődés. Ez röviden ez azt a folyamatot fedi le, amely a fejlődés egy nagyon korai szakaszában zajlik, amikor az egyén – vagy állat – a kezdeti ingerek alapján megtanulja, hogy mi az a bizonyos dolog, amivel szembesül. Pongyolán fogalmazva: a kiskacsa az elsőként megpillantott alakzatot fogja követni, jó esetben az anyukáját, komikus esetben pedig a gazda lábait vagy az éppen ott lebzselő kutyát. Mindennek ott van vonatkozása ehhez a cikkhez, hogy mikor valaki először szembesül a klasszikus metálzenével, megtudja, milyen a kvintek tologatása, megismeri a legszélesebb körben elterjedt ritmusformákat (tannta-tannta-tannta-tannta-tara-tara...), a kétlábdobot, és onnantól kezdve tájékozódik a zenei környezet színesebb és érdekesebb hajtásai tekintetében. Ismerkedik a műfaj szereplőivel, kínálatával, jó esetben keresi az újabb benyomásokat, a finomabb részleteket, befogadja az újdonságokat, megszereti vagy sem, majd kritikával illeti az önismétlő periódusokat, észreveszi, amikor ugyanazt akarják neki eladni, netán még a csomagolás sem változik, majd egyre kerüli ezeket a piacokat.

Ritkán találkozik az ember olyan képregényeket idéző lemezborítóval, mint amilyennel az ismeretlen skandináv vizeken vitorlázó Starmen zenekar riogatja/lelkesíti követőit. Aki pedig „a legújabb svéd hard rock szenzáció" reklámszöveget rá meri tenni a borítójára 2023-ban, azt már szinte meg kell dicsérni a bátorságáért, hiszen az efféle promóciós szöveg a neandervölgyi emberek idején is vérciki volt, nemhogy manapság, amikor minden második egyházasdengelegi sarkon belebotlik a mit sem sejtő járókelő egy őstehetségbe. De rögtön megváltozik minden, ha tudatosul az emberben, hogy a Starmen eredetileg viccbandaként kezdte, s az eddig megjelent három lemezükön gyakorlatilag a '70-es és '80-as évek klasszik rockzenéit majmolták. Gyanítom, hogy a hülye nevű zenekarok versenyén is előkelő helyezést érnének el a nyilvánvalóan Paul Stanley-re utaló névvel, azonban most még ezt is sikerült alulmúlniuk az ennél is hülyébb, friss lemezcímmel.